Csender Levente

Emlékezés az útpadkára szorult életek krónikására

Ferdinandy György (1935-2024)
 
Nem tudnék még egy olyan írót említeni, akinek az írásait éppúgy szerettem, mint az írót magát. Ferdinandy Györgynél az élet és az irodalom ugyanaz volt. Végig az életét írta, de mindig talált új részeket, új nézőpontokat, amiket még nem mesélt el, vagy nem úgy mesélt el. Tette mindezt mély humánummal és nagy szeretettel. Hihetetlenül izgalmas élete volt, olyan, amiről lehetett egy életen át érdekfeszítően sztorizni.
Óbudán voltunk 2005 táján az ünnepi könyvhét fiókrendezvényén, Az év novellái válogatáskötetet mutattuk be. Közös kiadónk, a Magyar Napló keresett egy fiatal és egy régebb óta fiatal írót erre az alkalomra, akik az antológiát bemutatják. A közönség soraiban kevesen voltak azon a délutáni órán. Előttem egy magas, ősz író olvasott fel, utána jöttem én. A felolvasás végeztével lelkesen jött oda hozzám, hogy ő ezt a verset lefordítja spanyolra. Mondtam, hogy ez nem vers, ez novella, bár egy mondat volt, és elég lírai, de azért ragaszkodtam a műfajhoz. Műanyag pohárból némi bort fogyasztottunk, s közben kiderítettük egymásról, hogy ki kicsoda. Nem sértődött meg, hogy egy nagy íróról semmit nem tudok, ellenben érdekelte, hogy én ki vagyok, ami azért volt feltűnő, mert a magyar írók zöme, mire eléri azt a kort, amiben ő akkor volt - úgy hetven lehetett -, már megkeseredik, megsértődik, tüskéket növeszt, s nemhogy a fiatal írók nem érdeklik, de még a saját kortársait is utálja. Ferdinandy nyitottan fordult a fiatalok felé később is, s ez messze kiemelte őt az írótársai közül. Amikor megismertem az írásait, erre a nyitott érdeklődésre azt a magyarázatot találtam, hogy ja, hát igen, mert ő nem itt élt. Ő kibekkelte külföldön a kommunizmust, a nagy csalódások, kiábrándulások korszakait, amikben a magyar írók zöme felőrlődött, megharagudott a másikra, szekértáborokba rendeződött. Persze, megvoltak neki is a kalandjai, csak valahogy egészen máshol és máshogy, mint a kis hazánkban maradottaknak. Innen nézve Ferdinandy 1956 után világcsavargó, egy globetrotter lett, így élte az életét Strasbourgban, Dijonban, Puerto Ricóban és végül Miamiban. Ő is, mint annyian, akik kivándoroltak, elmenekültek hazájukból a történelem viharai elől, szeretett volna találni egy helyet a világban, ahol otthon lehet. Aki próbált idegenben megállni, gyökeret ereszteni, aki váltott már hazát, tudja, hogy ez nem is olyan egyszerű. Itt volt a mi közös metszetünk. Én Erdélyből települtem át Magyarországra, ő meg Európából Amerikába, de az otthontalanság érzése ugyanaz volt. Ugyanarról írtunk mindketten, csak más volt a lépték. Amikor megkérdezték tőle, hogy hol a hazája, azt mondta, hogy ott, ahol hagynak dolgozni. Azt vallotta, hogy neki három hazája van: egy, amit itt hagyott 1956-ban, egy, ami benne élt, és egy, amit talált, amikor harminc év után visszatért.
 
Az Óbudán tett ígéretét nem felejtette el. Lefordította azt a „verset”, és nemcsak azt, hanem még vagy tíz másik novellát, és néhány évvel később (2013-ban) meg is jelent egy kötetnyi Miamiban  - akkor már ott élt - az Editorial Silueta kubai kiadónál, ki is hívtak, nagy könyvbemutatót tartottak a Gallimard Galériában. Ott volt nagyon sok kubai, közép- és dél-amerikai emigráns író, költő, és nagyon meg is lepett, hogy a kubaiak pontosan értették azokat a novelláimat, amiket a 80-as évek Romániájáról írtam, mert az a világ nagyon hasonlított Fidel Castro Kubájához. Ferdinandy pontosan tudta, hogy ki lehet a novelláimnak a közönsége, és úgy terelgette az írásokat, kiadót, közönséget, hogy tízezer kilométerrel arrébb is megtalálják egymást. Nemcsak engem fordított, hanem sok fiatal költőt, írót, antológiát állított össze spanyolul, ezek is megjelentek tendré un helicóptero címmel az Isla Negra Puerto Ricó-i kiadónál. Szubjektív válogatás volt ez, de neki fontos volt, hogy nyitogassa az ajtókat, s a legjobb tudása szerint hírt adjon azokról más nyelveken is, akiket ő arra érdemesnek gondolt.
 
Egyszer Debrecenbe mentünk felolvasni. Ült a kis Peugeot 206-osom anyósülésén, láttam, hogy fáradt. Hátradöntöttem az ülést, elbóbiskolt, aztán egyszer felsóhajtott félálomban: „az a drága jó rum, amit délutánonként az óceánparton ittunk”. Amikor felébredt, megkérdeztem, hogy is volt azzal a drága jó rummal. Akkor mesélte el, hogy ő Puerto Ricóban soha nem vállalt délelőtt tanítást. Délelőtt mindig írt, a délutáni és az esti órái közt (az estire felnőttek jártak, a rabszolgák unokái) kiültek a kollégákkal az Atlanti-óceán partjára, és békében, nyugalomban elfogyasztottak egy üveg rumot, aztán kezdődhettek az esti órák. Gyurka nyugati civilizációt tanított. Nem volt nehéz dolga, mert onnan majdnem minden nyugatra van. Elmondta, hogy amit Magyarországon portorikói rumnak árulnak, az nem az. Majd ha kimegyek hozzájuk, akkor megmutatja nekem, hogy milyen az igazi portorikói rum.
 
Sokáig vártam erre a pillanatra. Amikor aztán 2013-ban megérkeztem miami otthonukba, és megölelgettük egymást, az első utunk Marival, a feleségével egy italkereskedésbe vezetett, ahol két 1,5 literes Don Q rumot vettünk.
- Gyere, fiú, igyál! - mondta nevetve Gyurka, ahogy keverte a Cuba libre koktélt az igazi portorikói rumból.
- Cuba non libre! - tiltakoztak a kubai kiadó munkatársai, akik jöttek kisfilmet készíteni a könyvbemutató előestéjén.
Szerettem Gyurkának ezt a lazaságát, derűjét, életigenlését. Akkoriban Hemingway-rajongó voltam, s ha már ott voltam Miamiban, szerettem volna elmenni Key Westbe, az író házába. Épp hurrikánszezon volt, az emberek beszegezték az ablakaikat, pakoltak be az autóikba, és jöttek szembe, hagyták el az otthonukat, mi meg mentünk befelé, egészen a félsziget végéig. Mellettünk, az úttal párhuzamosan az óceánban futott a régi vasút. Gyurkát nem különösebben érdekelte sem a vasút, sem Hemingway, bár Marinak a nagyapja horgászott vele, be se jött a Nobel-díjas író házába. Amíg mi Marival bent voltunk, ő addig kint sétálgatott, de a kedvemért megtette a hétórás utat. Volt egy pont Key West végében, ahonnan látni lehetett Kuba fényeit. A menekültek ott nosztalgiáztak, néztek hazafelé. Ott találtuk Gyurkát is, nézett Kuba felé vagy csak a messzeségbe, ki tudja azt ma már. Elvittek az Evergladesbe is, a floridai ősmocsárba, a mikozuki indiánokhoz. Gyurka az ősmocsárba menekült indiánok közt is otthonosan mozgott mint fehér törzsfőnök. Messziről üdvözölték az ősz hajú magyar írót, mielőtt elvittek motorcsónakkal a végtelen mocsár mélyére, megmutatni a falujukat. A csónakos srácnak még a nagyapját is ismerte a fehér törzsfőnök. Néztük az aligátorokat, mosómedvéket, óriáskígyókat a csónakokból, miközben száguldoztunk az ősmocsár titokzatos vízi útjain.
 
Amikor Ferdinandy nyugdíjba ment a Puerto Ricó-i Állami Egyetemről, kétlaki életet kezdett élni - Marinak ez jóval később sikerült, lévén huszonöt évvel fiatalabb. Gyurka hazajött április táján a fecskékkel, aztán ősszel elment, szintén a fecskékkel. Voltak fix pontok az itteni életében, mint például az ünnepi könyvhét megnyitója vagy a Tokaji Írótábor. Meglátogatott, amikor a fiam született, ott volt a lányom keresztelőjén, nagy kalapjában és hosszú lódenkabátjában várt minket a Ferenciek terén, a templom előtt. Ürömi otthonunkba is eljöttek Marival. Akit megszeretett, azzal törődött is. Igazi úriember volt. Lassan kihalnak a magyar irodalomból ezek az úriemberek. Meg lehetett tanulni tőle a munkafegyelmet. Reggel korán kelt. Öt órától délig írt mindennap. Ez már a trópuson is így volt, ezért nem is vállalt az egyetemen délelőtti órákat, mert akkor dolgozott, s ezt megtartotta, míg bírta magát. Aztán postára ment, irodalmi estekre járt, vagy vendégeket fogadott. Szerette a nagy társaságot. Azt is, ha otthont adhatott az összejöveteleknek. Megfordult nála Konrád György, Esterházy Péter, Keresztury Tibor, Zalán Tibor, Kántor Péter is. Nála találkoztam utoljára Kántor Péterrel, dedikáltam is neki egy novelláskötetet. Nemrég írt egy ismerősöm, hogy rendelt egy antikvár példányt egyik novelláskötetemből, amit már nem lehet kapni, de dedikálva van. Küldött egy fotót róla, hát épp a Kántornak dedikált példány volt az, amit Ferdinandynál dedikáltam neki.
 
Igazi nagy mesélő volt Ferdinandy, a kispróza nagymestere, ahogy írták róla. Az útpadkára szorult életek krónikása. Ez lett ő. Egy idő után igyekezett emléket állítani a számára fontos embereknek. Az 1956-os menekülteknek, az apjának, akit a nyilasok a Hűség Házában nyomorékká vertek, az anyjának, aki orvos szeretett volna lenni, de végül buszkalauz lett. Marinak, Chicának, házmestereknek, Amerikából hazamenekülteknek. Eljátszott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha 1956-ban itt marad. A kispróza ment jól neki, amit egy szuszra meg tudott írni. A nagyregény így elmaradt. Sok kis szilánkból, novellából áll az életműve, dalok, slágerek, sorok. Szerette a zenét, sok régi slágert tudott, amik átszövik az írásait.
 
Annak ellenére szerette az embereket, hogy nem bánt vele olyan nagyon jól az élet, de mégis volt valami végtelen életöröm, életkedv és életszeretet, ami sugárzott belőle. Tudott haragudni, káromkodni is rendesen, de a következő pillanatban már rendbe is szedte magát. Mintha mindenhol ragadt volna rá valami világcsavargásai során. A franciáktól az elegancia - mindig adott a ruházatára, külsejére, és mesterien tudott bókolni a nőknek -, a spanyoloktól a temperamentum. Meg lehetett neki bocsátani a zsörtölődéseit is.
Belakta a Kárpát-medencét, minden országrészhez köze volt. Egyszerre működött benne a jelen és a múlt, különböző kultúrák találkozása, ahogy ő írta: „Megszoktam, hogy egyszerre látok mindent. A jelent és a múltat. Egymásra tolódnak a képek.”
Sokszor tért vissza írásaiban a gyerekkorba a „mammerekhez” (Notre Dame Női Kanonok- és Tanítórend), a piaristákhoz, akik eltanácsolták a gimnáziumból, az ELTE-re, ahová származása miatt sokadszorra vették fel magyar–francia szakra, s ahol Füst Milán és Gyergyai Albert óráira járhatott, a házuk garázsába, ahol Mekivel, a kecskével laktak, miután az ávósok elfoglalták a házukat. A Kossuth tér, a Hamzsabégi úti buszgarázs, ahol buszkalauzként felvette és letette a szolgálatot, ahová az anyja üzent, hogy ne menjen haza, mert már keresték, és Bozsóka elvtárs a buszgarázsból, aki mondta neki, hogy menjen Nyugatra. Ösztöndíjat kapott Strasbourgban, hogy végezze el a francia szakot, jöjjön vissza Magyarországra, és terjessze a francia kultúrát. Remenyik Zsigmondból doktorált, akkumulátorgyárban dolgozott, volt könyvügynök, közben elkezdett írni, elmondása szerint az 1956-os forradalom humoráról. A tekintélyes Le Monde hetilap tárcaírója lett. Hogy miért volt humoros ez a tragikus kimenetelű forradalom? Például amikor híre ment Bécsben, hogy a svédek befogadnak kétszáz tébécést, a magyarok rögtön elkezdték árulni a követség mellett a tébécés köpetet. Vagy amikor buszkalauz-egyenruhában ment Füst Milán órájára, és a tanár úr kijelentette, hogy addig nem kezdi el az órát, amíg egyenruhások vannak a teremben. Akkor ő fölállt, és mindenki előtt elmondta, hogy ő csak egy egyszerű buszkalauz, és munkából jött az egyetemre.
Állítólag Charles de Gaulle francia elnökben is csörgedezett a vére. A tábornoknak ugyanaz a ritka vércsoportja volt, mint Ferdinandynak. Szóltak Gyurkának a strasbourgi időszak alatt, hogy kéne adjon a véréből. Akkor még nem tudta, kinek kell, aztán egyszer hívatták, a tábornok megveregette a vállát, és megköszönte a vérét.
 
1958-ban arra gondolt, hogy hazatér, de reggel a kávéházban felemelte a Le Monde legfrissebb számát, aminek a címlapján Nagy Imre kivégzéséről adtak hírt, s ez a hazatérés reményét több évtizedre szétoszlatta. Megjelent az első kötete, a Sziget a víz alatt franciául. Del Duca-, később Saint-Exupéry-díjat kapott, aztán mielőtt ünnepelt francia íróvá avatták volna az étrangert, távozott a napsütötte délre. Talált az egyetemen egy spanyol nyelvű hirdetést, levette, kiment a közeli kocsmába, és egy részeg spanyol, Ramón lefordította neki, hogy a Puerto Ricó-i Állami Egyetemre európai tanerőt keresnek. Ez eldöntötte a sorsát harminchét évre. Hajójegyet vett - az akkor még - francia feleségének és a három gyermekének, és egyetemi tanár lett a trópuson, egészen nyugdíjazásáig. A francia feleség nem bírta a trópust, úgyhogy ő a gyerekekkel visszatért Franciaországba. Azt is nevetve mesélte mindig, hogy háromszor nősült, háromszor vette el ugyanazt a nőt feleségül. A francia asszony intézte a válást, ő pedig a házasságot. Aztán minden nősülés után született egy gyerekük.
Puerto Ricóban ismerte meg a kubai származású Maria Teresa Reyest, későbbi feleségét, aki belőle doktorált. A rabszolgák unokáit tanította nyugati civilizációra Puerto Rico szigetén. Amerikai állampolgár lett, de soha nem lett amerikai. Ott is a bevándorlókról, az ellentmondásokról írt, és sokkal jobban tudott azonosulni a sziget szegényeivel, a dél-amerikai bevándorlókkal, mint a világhódító, demokráciacsináló nagy Amerikával. Kezdetben nem beszélt spanyolul. Az előadásait megírta, felolvasta, de a diákok kérdésére nem tudott válaszolni. Megkérte őket, hogy írják le egy papírra, otthon lefordította, és írásban megválaszolta. Így kezdődött az ő spanyol nyelvű karrierje.
A magyar nyelv megtartása nem volt kérdés számára. Mindig magyar író maradt. A karibi szigetvilágban viszonylag kevés magyar élt akkoriban. Puerto Ricóban összesen öt, de azok se beszéltek egymással. Nemcsak megtartotta az anyanyelvét, de igyekezett fejleszteni is. A libatömésről, nyúltenyésztésről rendelt könyveket Magyarországról, hogy fejlessze szókincsét. Később a Szabad Európa Rádió munkatársa lett. Oda írta könyvkritikáit az itthonról eljuttatott kortárs magyar irodalomról. Így aztán naprakész volt a hazai irodalomból is.
Amikor hazajött 1988-ban, és harminc év késéssel megjelent az első magyar nyelvű kötete Magyarországon Szerecsenségem története címmel a Magvető Kiadó gondozásában (Bodor Ádám szerkesztésében), nagy sor kígyózott az Andrássy úton az Írók Boltja előtt. Ő volt az első hazatérő fecske. Nevetve mesélte el, hogy a kritikus félreolvasta a címet, és a Szerencsétlenségem történetéről született az első írás a könyvről.
Ahogy teltek az évek, repedezni kezdett az általa egységesnek gondolt magyar irodalom, egyre több csoport, egyre több szekértábor lett, akik lőtték egymást, mint San Gimignano fellegváraiból a derék taljánok, és Gyurka ezt nem értette, nem tudta elfogadni, hogy miért várják el tőle, hogy pozicionálja magát - ahogy Kántor Péter mondta egy Ferdinandynál tartott baráti összejövetelen. Harminc évet várt arra, hogy Magyarországra jöhessen, hogy hazajöjjön, itt meg ez az elvárás, hogy az ország egyik felét szeresse, a másikat meg ne. Nem tudta elfogadni az ország, a magyar irodalom szétszakítottságát, a szekértáborosdit. A rendszerváltás előtt még megfértek a sashegyi otthonában azok az írók, költők is, akik később egymáshoz se szóltak, pedig Budán, a Vas Gereben utcában mindenki számára nyitva volt az ajtaja. Sajt, bor, olívabogyó, sós mogyoró mindig volt az asztalon, s Mari gyakran örvendeztette meg a vendégeket valami kubai finomsággal.
 
Amikor nyolcvanéves lett, köszöntöttük az Írószövetségben, szerettem volna elhívni zongorázni Sós Tibit. Egy novellájában olvastam, hogy az ötvenes években a Darlingban játszott a Sós–Fehér-duó. Egyszer mentünk a belvárosban, beléptünk a Spinoza Házba, ott zongorázott éppen Sós Tibi a Sós–Fehér-duóból. Nem hittem el. Valaki az ötvenes évekből a kétezertízes években még játszik? Pedig ő volt, Sós Tibi. Leülni nem tudtunk, mert tömve volt az étterem, de találkozhattam egy percre egy másik legendával, magával a történelemmel. Ez a két alak megölelte egymást. El is vállalta, hogy zongorázik Ferdinandy születésnapján, csak aztán baleset érte az otthonában, és nem tudott eljönni. Ilyen kicsin múlott.
 
Voltunk egy közös erdélyi turnén, aminek a Visszidensek címet adtuk. Azért a visszidensek, mert amikor a bolgár filharmonikusokkal hazaszökött elbúcsúzni a lebénult apjától, és elkapták, akkor a rendőrparancsnok elvtárs kiállította a többiek elé, és azt mondta, hogy jól nézzék meg, mert ez nem disszidens, hanem egy visszidens. Azzal beültették a rendőrautóba, és kivitték a reptérre. Bejártuk Kolozsvárt, Sepsiszentgyörgyöt, Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát együtt, közös fellépéseink voltak, rendhagyó irodalomórákat tartottunk közösen, nagyon jó társaság volt mindig. Szerettem, ahogy mesél. Az erdélyi úton mesélte, hogy a nagyapja orvos volt, neki meg kisgyerekként volt valami a tüdejével, és egy nyáron elvitte magával a nagypapa fel az erdélyi hegyekbe, Radnaborberekre. Amikor a környéken híre ment, hogy megérkezett az orvos, lejöttek a környező hegyekből a románok, hosszú sorok kígyóztak az ajtója előtt, és puliszkával fizettek. Rengeteg puliszkát ettem, mondta nevetve. A kolozsvári Bulgakovban tartott estre eljött Szilágyi István is. Nehéz vörösborokat ittunk. Egy asztalnál a legnagyobbakkal.
A latinos temperamentumú Mari nagy szeretettel vette körül az utolsó években is, de azért szerettek évődni, és tudtak is. Egyszer mondta Mari Gyurkának, hogy most már hagyd abba az írást, mert egyre több hülyeséget írsz. Gyurka nevetett, és nem hagyta abba. Amíg bírta, minden reggel nekivágott a nagy fehér papírnak. Kézzel írt, nem bajlódott az informatikai nyűgségekkel, de még az írógéppel sem. Talán tőle kaptam az utolsó kézzel írt levelet is.  Azt mondta, hogy amíg dolgozom, addig a kezemben tartom a sorsomat.
Egy Spanish speaking American citizen (spanyol ajkú amerikai állampolgár) lett belőle. Amikor megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét (2011-ben), felhívták, hogy Washingtonban szeretnék azt neki átadni. Mondta, hogy hát ő itthon van, látja a Sas-hegyről a Parlamentet. Nem, nem, majd Washingtonban a nagykövetségen, hiszen ő amerikai állampolgár. A Kossuth-díj kivételével minden jelentős díjat megkapott. A Covid idején Floridában rekedtek, 2019-ben járt utoljára Magyarországon. A kisebbik fia volt mellette, a kis Gyurka, aki nagyon szépen megtanult magyarul, a többi gyereke szétszóródott a nagyvilágban. És persze Mari. 2022-ben volt egy nagy családi összejövetel náluk, Miamiban, a lánya Dubajból, az egyik fia Puerto Ricóból, a másik Baltimore-ból érkezett. Talán érezte Gyurka, hogy már nincs olyan messze az a vég, jó lenne még egyszer megölelni a nagyvilágban szétszóródott gyermekeit, unokáit. Milyen jól tette. 2023-ban kicsit megcsúsztam, és október helyett december végén tudtam felhívni a vén tengeri medvét. A kórházi ágyon feküdt. Mondtam neki, hogy írtam róla a decemberi Helikonba. Bólintott. Ölellek, Leventém, ölellek, ezek voltak az utolsó szavai felém. Néhány hét múlva jött a szomorú hír.
Újra összejön a nagy család, de valaki nagyon fog hiányozni a társaságból, és ez a hiány már örökre így marad. Az a mondata jut sokadszorra eszembe, amit egy indiánnovella hőse mondott - a Volver című írásában -, hogy amióta elmentem, minden lépésem hazafelé vezet. Ő is hazatalált Budára. Nem sodorják tovább a történelem viharai. Az utolsó levél, amit kézzel írt nekem, arról szólt, hogy szeretne hazajönni, és segítsek neki találni egy ügyes erdélyi gondozónőt. Erre a Covid miatt már nem került sor. Meghatóan búcsúzott Michel fia tőle a temetésen: Megtanítottál sírni, megtanítottál nevetni, szóval minden fontosat az életről.
Ha 1956-ról drámát írnék, biztosan ő lenne a főhős. Az ő élete tette nekem személyessé a forradalmat. Szomjas Györggyel közös filmet terveztek, de már az sem fog elkészülni. Az Európa Kiadó belekezdett Ferdinandy életműkiadásába. Jönnek sorban a kötetek, de ahogy a szerzőjük mondta, megkésett kanonizáció nem létezik. Jó lenne egy rövidprózai díjat alapítani, hogy a neve még sokáig fennmaradjon.
 

Vissza a tetejére