Ferdinandy életei
„Lámpa nélkül pedáloztunk keresztül az erdőn. Az utca végében le volt eresztve a sorompó. Tavaly óta sok minden megváltozott. Nem tudom, meddig bámészkodtam így ott a grádicson. A villanyvonat fütyült, lehúztam a szutykos ablakot. Szótlanul bandukoltunk végig az Üllői úton.”
Ezt imádtam Ferdinandy Györgyben. Egyben irigyeltem is a pofonegyszerű, kristálytiszta mondatait. Semmi kurfli, semmi cikcakk. Ha kell, döngenek a novellaszerű történetekben a szavak, ha kell, fényesen cincognak. Elkönyvelték novellistának, ami nem egészen pontos, mert a történetei a regény szabályai szerint kanyarognak. Mégsem akart írni nagyregényt. Jobban bízott a mesében, a laza haladásban, a homályba vesző végtelenségben, a kristálytiszta szerkezetekben.
Meg a latinos fordulatokban. A keze nyomát viselik a magyarul már nem beszélő és nem író Barsy Kálmán elképesztő történetei az Apám arcvonásaiban, amelyet ő ültetett át spanyolból magyarra. A legjobb, leglatinosabb novellafüzér, amely nyelvünkön megjelent, vékonyka kis füzet. A távolba tűnő óhazáról szól, a kopott monarchiás gesztusainkról, amelyek Buenos Airesben már mit sem számítanak. Barsyval együtt tanítottak a Puerto Ricó-i Egyetemen, onnan datálódik a barátság. Miként sokan mások, ő is felbukkant aztán a sashegyi házban Budán, Gyurka nyári – vagy olykor téli – szállásán, a szülői házban. 1986-ban kezdte a hazajárást, miután nyugdíjba vonult. Akkor már Miamiban élt a kubai feleségével, egészségügyi megfontolásokból települtek át az angoltanár Marival. Egy kellemes lakópark szívébe költöztek egy tó partjára. Idilli környezet, nem is nevezném amerikainak.
Angolul nem tanult meg, még arra sem vette a fáradságot, hogy pár szót elvakkantson a hivatalokban vagy a vizsgálatokon. Fiatal korában franciás volt, aztán közel négy évtized következett a szomorú trópusokon a spanyollal; ennyi bőven elég is volt neki, nem volt szüksége egy újabb nyelvre a boldoguláshoz. Ami, mondjuk, okozott fura helyzeteket, mert például a Görögországban született, Dániában élő unokájával – aki nem beszélt franciául vagy spanyolul – csak úgy tudott beszélgetni, hogy Mari tolmácsolt nekik. Voltaképp döbbenetes, hogy az anyanyelve mennyire ép maradt. Valószínűleg az írás miatt alakult így. Meg a mesélés miatt. Voltam vele néhány író-olvasó találkozón, gyönyörűen beszélt, elandalította a hallgatóságot. Sármos, magas, jó kiállású férfi volt, láttam a fiatalkori fotóit.
Apropó, Mari. Hófehérkének nevezi a történetekben. Mari havannai lány („spanyol hódítók leszármazottja”), az ismeretség és a házasság Puerto Ricón jött létre. Utazott egyszer Gyurka Chicagóba az ottani magyar kolóniába felolvasni, előzőleg kialkudta, hogy „a kubai feleség” utazási költségeit is megtérítsék. A chicagói atyafiak beleegyeztek, de aztán mégis probléma lett a dologból, azt mondták neki, hogy a Marira eső részt vissza kell fizetnie. Miért, kérdezte Gyurka meglepetten. Hát mert nem fekete – mondták neki. Nem egy fehér lányra számítottak.
Marit kislány korában Raúl és Fidel Castro a térdén táncoltatta. Az apja ugyanis menő havannai ügyvédként járt ebédelni egy bisztróba, rendszerint ott voltak a homárt fogyasztó Castro fivérek és Camilo Cienfuegos, aki a forradalom győzelme után rejtélyes körülmények között tűnt el a repülőgépével a tenger fölött. Castróék kiengedték Miamiba a családot, hogy meglátogassák Mari nővérét, aki gyógyíthatatlan rákos beteg volt. A szülők lányuk elvesztése után sem mentek vissza Kubába, pedig az amerikai titkosszolgálat szeretett volna megszabadulni az apától, akiből házaló ügynök lett a trópusokon. Szomorú szívvel élte az életét.
Gyurka magyarországi távozása is eléggé rejtélyes. 1956-ban, huszonegy éves korában az autóbuszüzem kalauza volt Pesten. Sofőrnek készült, úgy gondolta, szükség van előtanulmányokra. Budapestet szerette, élvezte a csalinkázást. Fölvették az ELTE magyar–francia szakára is, a 22-es buszra szállva olykor a leckéit bújta. Egy ízben Eckhardt Sándor professzor elkérte a kalauztól a füzetet, s belejavított a kézzel írott magánszótárba. – Október 23-a után néző voltam – idézte föl Gyurka a forradalommal kapcsolatos emlékeit egy régi népszabadságos interjúban. – Mindent látni akartam. A jót és a rosszat is. Személyes élményeim vannak a forradalomról. Ez ma már nem olyan jó, mert azt veszem észre, hogy az utókor nemigen kíváncsi a rosszra. Osztottak nálunk, az egyetemen is dióverőt, de nem adtak hozzá töltényt. Azt hiszem, ugyanazt tettem vele, mint korábbi májusi felvonulásokon a táblával: otthagytam a Lövölde téri vizeldében. Amikor vége lett, megint buszoztam. December 6-án letartóztatták a munkástanácsosokat, köztük a buszosokat is. A párttitkár, Bozsóka elvtárs azt javasolta a Fürst garázsban: „Gyurikám, nézzen egy kicsit körül a kapitalista Nyugaton!” Így indultam el. Bozsóka elvtárs az oka mindennek.
Ekkor kezdődött Ferdinandy György második élete. Francia egyetemre járt, tanári diplomát szerzett, s elvette feleségül azt a lányt, aki a kéziratait javítgatta. Hamar rájött arra, hogy abból, aki óvodás korában nem franciául malackodott, soha nem lesz rendes francia író. A Fernand Natan Kiadó könyvterjesztőjeként dolgozott, egyetemeken, kisvárosokban szervezett kiállításokat, s árulta a bugyirózsaszín selyembe kötött Balzac-életműkiadást. Puerto Ricóba hirdetés útján került. Európai diplomás tanárt kerestek az egyetemre, hajójegyet is küldtek. A két személyre szóló első osztályú tikettet aztán becserélték négy harmadosztályúra, s a kazán közvetlen közelében, a bennszülöttek között, kilenc napig tartó utazás végén hódították meg Ferdinandyék az Újvilágot. Az író és tanár ezt harminchat évvel toldotta meg. Tízezer diákja volt, s ma már az adóhivatalokban, az iskolákban és a könyvtárakban is bőséggel vannak Ferdinandy-tanítványok. Néhány éve találkozóra hívták, és lefestették egykori tanárukat, Gyurka színes bőrű rasszjegyeket kapott tőlük „ajándékba”, igen vicces.
A spanyol nyelvi környezet könnyebbnek bizonyult, mint a francia. Ösztönözte a tartós letelepedést, hogy nem kellett ügyelni az akcentusra. Hátrány volt viszont, hogy a külföldiek között rengeteg volt a (spanyol, német, argentin) emigráns. Ők voltak azok a masszív reakciósok, akik fél évszázaddal korábbi világnézetekbe kapaszkodnak ma is. S el is várják másoktól: értelmezzék száműzetésnek a Puerto Ricó-i éveket. Többek közt erről a csapdahelyzetről szól Ferdinandy pompás novellafüzére, a Szomorú szigetek. Tanította diákjainak Goethét, a Divina Commediát, Dosztojevszkijt. De ez nagyon idegen volt a hallgatóinak. Hogy fölkeltse az érdeklődésüket, megszervezte a Karamazov testvérek perét, volt bíró, ügyvéd, ügyész meg vagy 900 diák. A végén természetesen Aljosát, a szent életű testvért ítélték el.
Gabriel García Márquez Száz év magányának megjelenése után minden megváltozott. Hirtelen fontos lett a Puerto Ricó-i történelem (addig csak anekdoták keringtek), a kutatók vizsgálni kezdték a népszokásokat. Ferdinandy írt „előző” életében franciául is, de érett novellistává az amerikai fennhatóság alatt álló szomorú szigeteken lett. A nagyregényhez, mint fogalmazott, polgáribb, megállapodottabb életet kellett volna élnie. Szerencsére Puerto Ricón, s talán egész Dél-Amerikában is igen nagy a Boccaccio által föltalált műfaj megbecsülése. Tömör novelláit a spanyol El Dia (A Nap) 400 ezer példányban közölte.
Ferdinandy (1986-ban) előbb tért haza, mint az emigránsok többsége. A bécsi magyarok az orrára is koppintottak emiatt; volt, aki árulónak nevezte. „Sokáig azt hittem, hogy életem legnagyobb elhatározása volt, amikor felkerekedtem és nekivágtam a világnak” – írta az Egy régi placc című kötetben 1999-ben, majd így folytatta: „Ma már tudom, elmenni nem nehéz... Az igazi nagy elhatározás a hazatérés... Ez a legfontosabb, a perdöntő fejezet, ami egy ember életének értelmet ad.” Ferdinandy a kilencvenes években ott folytatta, ahol Puerto Ricón abbahagyta. Az olvasókat nevelni kell, hangoztatta, és szívesen eljárt gimnáziumi rendhagyó irodalomórákra, s igen sok fiatal rajongójával rendszeresen levelet váltott. Ha csak néhányan várták egy-egy író-olvasó találkozón, akkor is örömmel beszélt örök szerelméről, a kissé kesernyés hangvételű, mély emberi tapasztalattal átszőtt modern novelláról. – Általában jól érzem magam a bőrömben – így adta kezembe optimizmusának kulcsát az író –, nem fintorgok, nem panaszkodom. Csak a jó emberekkel szoktam találkozni. Nekem ez az ország annyira hiányzott negyven éven át, hogy nem tud velem rosszat tenni. Legyen csak olyan, amilyen. Nekem így is nagyon megfelel.
2023 nyarán mentünk hozzá a párommal, pompás napokat töltöttünk együtt, régóta terveztük az utat, Gyurka nagyon akarta, hogy meglátogassuk. A Covid megakadályozta, hogy hazajöjjön, miután pedig elmúlt a járvány, legyengült, megromlott a látása, nehezen állt talpra. Mindenütt ott volt már vele a „Trabant”, a kézre álló járókeret, amivel néhány métert bárhol biztonságosan meg tudott tenni. A hosszú utat már nem merte vállalni. Maradt 2019 után a miami „száműzetés”.
Marival elvittek bennünket a mikozuki indiánok által fenntartott mocsárba aligátorokat nézni, Gyurka szerette volna, hogy megismerjük az őslakosok csillogásmentes életét. A modern nagyvárosi küszködést, amivel a kései leszármazottak még mindig küzdenek a fehér ember ellen. A modern Miami nem nagyon izgatta. Tettünk egy kört a tengerparton is, rumot ittunk a kikötői csehóban, de ez azért már nem az volt, mint Puerto Ricón, ahol évekkel előtte napi egy liter is elfogyott a barátok érkezésekor. Több mint harminc évig tanított az ottani állami egyetemen, a nyugati civilizációval kezdte, és úgy gondolta, hogy a görögök trükkjeit és cselszövéseit nem lehet kifelejteni a Szomorú szigeteken sem. Egyidőben tanártársa volt „Varga Jóska” (Vargas Llosa), nem lelkesedett érte túlságosan, mert meglátása szerint a hatalmasok kegyeit keresve tört előre az irodalmi ranglétrán.
A foci, ugye. Az is nagy szerelme volt. Nem sokkal a Covid előtt itthon Marival és Gyurkával együtt mentünk a gyerekem focimeccsére, mert a futball örök téma volt köztünk. A kispróza mestere utolsó közös fotónkon is Barca-mezben virít. Személyesen ismerte Puskást, aki a Barca–Real meccsek előtt kötegnyi jeggyel sétálgatott a Ramblán, és ha magyarokkal találkozott, megajándékozta őket egy-egy ingyenes belépővel. Gyurka szerencséje, hogy ismerhette Öcsit az 1950-es egyfordulós bajnokság idejéből (a hasonló című novella, melyből írásom legtetején mondatokat kölcsönöztem, vetekszik Déry Nikijével, ott egy kutya története szélesedik társadalmi parabolává, Ferdinandynál az ÉDOSZ-nak átkeresztelt Fradi kálváriája az apropó, ezzel nyitja a Francia vőlegény című pompás novellagyűjteményt). Puskás ingyenjegyéről beszélgettünk ’23 őszén is, amikor megnéztük a tévében (Amerikában!) a Monor–Vasas NB III.-as meccset, és rögtön utána a Los Angeles–Inter Miami párharcot, amelyre 400 dollár volt a legolcsóbb belépő. Messi nem sokkal ez előtt szegődött Miamiba, addig 40 dolcsit kértek egy jegyért, utána aztán megnyomták a pedált, és tízszer annyit kértek érte. Meccsnézés közben tamarindot, érett guavát majszoltunk, és megállapítottuk, hogy ez a foci már nem az, mint a boldog időkben volt Magyarországon.
Mellesleg abban is megvan a fociszál, ahogyan összefújt bennünket a szél. A párom nagymamája a kulcspont, akihez 1986. június 2-án orvost kellett hívni a szovjetek elleni irapuatói 0:6 miatt. Nos, Mami volt az, aki a 90-es évek közepén fölfedezte, hogy Ferdinandy György felolvas valahol Pesten. Nyomban odaparancsolta az unokáját, a későbbi páromat, aki újságíró-gyakornokként ízletes sztorit írt a világutazó íróról. És persze azonnal „beleszeretett”. Nemcsak az íróba, hanem a délceg, sármos férfiba is. Mert valljuk meg, Gyurka még nyolcvan fölött is igen mutatós férfi volt, magas, derűs, lehengerlő. Elképzelem fiatalon: nem hiszem, hogy olyan könnyű lehetett volna neki ellenállni. Amikor kétlaki életre rendezkedett be, és a nyári hónapokat Pesten töltötte Marival, már ott voltam vele én is. Mentünk kis falvakba, hogy meséljen az életéről. Volt mit. A tagyoni faluházban kérdeztem tőle, nem zavarja-e, ha kevesen vannak az író-olvasó találkozókon. Egyáltalán nem zavarta. Ha ketten vannak, akkor két olvasó kíváncsiságát kell kielégíteni, mondta. Nagyon értett hozzá írásban és szóban is. Imádta a jövés-menést, a vidéki élet ízeit, a finom borokat. Egy hatalmas termetű férfi, mellette a pici Mari. Aki aztán szorgalmasan nyitogatta az író élete alkonyán az ide-oda rejtett Trabantokat. Volt egy a házban, és egy az autóban is. Ez volt Gyurka eltrabantosodott élete.
Félszáz könyvet írt, az Európa Kiadó évekkel ezelőtt elkezdett egy életműsorozatot, megkapta az itthoni elismeréseket, rengeteg volt a különféle rendű barát körülötte. Ferdinandy eszméletlenül sok magas minőségű emberrel működött együtt, Lakatos Menyhérttől Örkény Istvánig és a világirodalomban is megmártózó francia és latin alkotókig – köztük Octavio Pazzal – terjedne a skála. Történetek sokasága kötődik szinte mindenkihez. Amikor például Lakatos Menyhért meglátogatta a franciaországi tanyáján, pillanatok alatt megjavította a házuk rozzant tetejét. Tartotta a kapcsolatot az itthoni irodalmárokkal, sokszor mégis egyedül érezte magát. Tudta, sejtette az okát. Noha éveken át recenzálta a hazai írók műveit a rendszerváltás előtt a Szabad Európa Rádióban, mégsem vett részt az itthoni irodalmi susmusban. Nem cövekelt le egy-egy kiadónál, ha valahol visszaadták a könyvét, elment másokhoz, ahol persze örömmel fogadták. De a kiadók a nullszaldónál ritkán láttak messzebbre.
Élveztem, hogy a közelében lehetek, hogy hallhatom a hangját, olvashatom a mérhetetlenül precíz mondatait. És újra fellapozhatom a csalafinta szerkezetű köteteket, amelyekről sokan azt gondolták, ó, csak novellácskák vannak benne, nem állnak össze nagy egésszé, mint az asztalt behorpasztó nagy magyar regények. De hát összeállnak, egymásba vannak fűzve, és egymásba érnek. Az énforma és a kispróza nagymestere volt Ferdinandy, már régen tanítható lenne az iskolákban. Hogy megtanította focizni a „bennszülötteket”, csak ráadás. Ajándék Európától, szuvenír a magyar buszkalauztól, akinek – noha nem vett részt a forradalomban – mégiscsak mennie kellett ’56 decemberében. És el kellett magyaráznia a világban, milyen is volt az, amikor egy kis nép – mely nagyon tudott ugyan focizni – le tudta győzni a hatalmas birodalmat. Nagyjából ezzel „lázított” oly sok időn át Puerto Ricón is.
Az ötvenhatosok kivándorlásáról őszintén és közhelyek nélkül írt. Nem felejtette el azokat az áldozatokat sem, akik pár hónappal a határátlépés után azzal szembesültek, hogy semmire se fognak menni, ezért véget vetettek az életüknek. Düsseldorfban többen kiugrottak a negyedik emeleti ablakokból. A sikerkönyvek persze nem róluk, hanem a hallatlanul kreatív magyarokról szólnak, akik bárhová kerülnek a világban, mindig feltalálják magukat. Ez is csak egy üres puffancs, nyilván. Amikor mindezt Gyurka a bokacsattogtatós, árvalányhajas magyar kolóniákban szóba hozta, lehurrogták. Nem szabad így, ennyire tiszteletlenül szembenézni a dicsőségesre maszkírozott múlttal. Voltak jobbos és balos barátai, mégsem állt be igazán az itthoni kórusokba. El is maradt egy-egy neki szánt díj emiatt, ami megnehezítette az ingázást Miami és Budapest között.
Az amerikás magyart körbezsongók számító tagjai úgy vélték, könnyű neki, a bőre alatt is pénz van, de hát ez nem volt igaz. Mari egy ideig kénytelen volt nevetséges fizetésért angollektori állást vállalni az ELTE-n, de abból nem lehetett megélni, vissza kellett menni az USA-ba, pedig az volt a terv, hogy talán Pesten meg lehet állapodni. Azon a Pesten, amelynek irodalmi vérkeringésébe szeretett volna belekerülni, mert hiába írt félszáz könyvet és félezer novellát, mégiscsak idegenbe szakadt emigráns írónak könyvelték el. Ezen szeretett volna valamit kozmetikázni. De nem vett tudomást az itthoni elit törésvonalairól, és így nehéz volt egy-egy kompánia mellé lecövekelni. Szerette volna, ha az „elit” – istenem, milyen illúzió! – elismeri fáradozásait egy-egy veretes díjjal. Amiből aztán az lett, hogy a pénzzel nem járó tisztikeresztet groteszk körülmények között kapta meg 2011-ben. Elébb fölhívták telefonon, hogy megtudakolják, átveszi-e (G. B. Shaw szerint nem visszautasítani kell a díjat, úgy kell élni, hogy ne kapj!), aztán pedig lefelejtették a nevét a listáról. Amikor érdeklődni kezdett, hogy mi van, azt közölték vele, hogy sajnos nem tudják átadni, mert az író úr amerikai, a díj Washingtonban „kerül átadásra”. Mondja Gyurka, soha életében nem járt Washingtonban, most itt ül Budán, amúgy Floridában él, de harminchét és fél éven át tanított Puerto Ricón, küzdött a helyi spanyol öntudat kialakításáért. A hivatalnok azt felelte, nagyon sajnálja, nem tehet semmit. Augusztus 18-án nagy csinnadrattával átadták Magyarországon a díjakat. Gyurka látta, hogy semmiféle listán nem szerepel a neve, amiből arra következtetett, hogy ejtették. „Kaptam egy nagy pofont – gondolta –, mehetünk tovább.” Az augusztus 20-i ünnep után újra jelentkezett a kormányzat nevében egy hivatalnok, s azt közölte, hogy 26-án pénteken délelőtt 11 órakor lesz az átadási ceremónia, a kitüntetést Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kulturális államtitkára adja át. – Jól van, ott leszek –, mondta a félszáz kötetes író, aki az egész kalamajkáról senkinek nem szólt semmit. Föl is hívták aztán még egyszer annak rendje és módja szerint: elmarad a pénteki átadás, mert Szőcs Géza nem szokott ilyenkor ráérni. Ezért áttették az átadást 29-e, azaz hétfő délelőttre. „Nagyon rendesek voltak, megnyugtattak, egy hölgy fog rám várni a kapuban. Eldiskuráltunk még arról, hogy aki ezt a pénzzel nem járó díjat megkapta (például anno Albert Flórián), arról 18-án értesülhetett a sajtó. Az én kései díjátvételemről vajon értesítik-e az újságokat? Erre konkrét választ nem kaptam. Úgyhogy átvettem a díjat titokban. De udvarias voltam, és természetesen megköszöntem.”
Egy évtized elmúltával, utolsó találkozásunkkor nézegettük a vitrinben a csodás tisztikeresztet, ami elvileg egy ország érzelmes háláját fejezte volna ki. Annak adták, aki oly sokat tett érte. Majd elmentünk a Little Havanához közeli kubai étkezdébe, jóféle rumot ittunk, de persze már csak annyit, amennyi nem akadályozta a Trabant használatát. Néztük a pár kisöreget, akik az öregek napközijében sakkoztak és dominóztak Nem voltak már sokan, elkopott a háború utáni generáció. A fiatalok bárokat nyitottak, turistadollárokra utaznak. Író, olvasó embert az utcán, a teraszokon már nem lehet látni, mindenki a telefonjába temetkezik. Otthon pedig, behúzódva a szeptemberi hőség elől, azokat a szövegtöredékeket rendszereztük, amelyeket a látása megromlása miatt hatalmas betűkkel vetett pappírra. Papírra, mert a számítógépet nem állhatta. Ebben is Mari volt az, aki mindent magára vállalt. Keserűen állapította meg, hogy teljesen bezártan él. Jöttek-mentek ugyan a magyarországi látogatók, mégis úgy érezte, el van vágva a külvilágtól. És ekkor már nem derült föl attól sem, amit Kispéter Mihállyal, a Fradi legendás belső védőjével mondatott ki az Egyfordulós bajnokságban. „Ugye megmondtam! Érdemes volt. Nem hagytad tönkretenni magad. Hányszor váltottál házat és hazát! De szívet nem cseréltél. Elértél sok mindent, amiről odaát senki sem álmodott. Nem lettél bajnok? Sose bánd! Nem a magunkfajták közül kerülnek ki a bajnokok. De itt vagy, élsz, felülkerekedtél. Kimondtad a kimondhatatlant, megharcoltad a harcodat.”
Vissza a tetejére