Mrena Julianna

A folyó éneke

A Zagyváról
 
Nézd ezt a folyót, nézd.
Ez még csak nem is próbál valami tengerbe belefolyni.
Nem hömpölyög, nem zúdul, nem zubog.
Alig hogy lassan ellötyög kőtől kőig, hínártól hínárig.
Még egy gyerek is átlábalna rajta.
Épp csak hogy van.
És hát vannak napok, vannak ennek a folyónak napjai, amikor már-már nem is folyó többé.
Olyankor éjjel arról álmodik, hogy minden cseppjét beissza a földmély.
És ásványok idegen ízeibe kóstol, s ott lenn a mélyben átlátszó szalamandrák, barlangi lények hideg, sima bőrét érinti, aztán megborzong magában.
Másnap megint felébred.
Elgondolja a távoli tájakat, ahol valószínűtlen madarak zsinatolnak, narancshéjak úsznak a vízen, meg színes gumimatracok síkos műanyagból, meg vörös virágok dúsan, szégyentelenül nehéz illatokkal, a hullám pedig dalokat dobál, meg nevetést, sósan és sisteregve.
Elgondolja mindezt a folyó, felsóhajt, aztán megvonja a vállát.
Nem bánkódik.
Azt sem tudja, mit érez.
 
Nézd ezt a folyót, nézd.
Tavasszal néha kinyitja a szemét, megdidereg a szélben, aztán nagy levegőt vesz, mellkasa tárul, és megemelkedik.
És akkor néhány hétig nem is önmaga.
Sajog a teste.
Az óceánba vágyik.
Vagy rögtön a Holdra.
A Holdon túlra is.
Belefolyna a folyó a Tejútba.
Az ártéri fák már tudják, hogy a legjobb lenne ilyenkor messzire futni.
Mert a folyó most elnyeli a várost.
Mindent, amit talál.
Nyeli a hidat.
A gazzal benőtt járdát.
A távolba kúszó vonatsíneket.
A bezárt postát.
A gimnáziumot.
A térköveket a szökőkút helyén.
A vakolathullástól sebes házakat.
A parti sétányt.
A koszos kis büfét.
Semmit sem hagy meg.
Folyó lesz akkor minden.
S vinné magával messzire, ha bírná.
Nem bírja persze.
Így hát leteszi szépen.
 
Nézd ezt a folyót, nézd.
Ez még csak hazudni se próbál magának semmit.
Rég tudja, hogy a tenger messze van.
Mit tegyünk, itt kell élni, dünnyögi, és ken magának egy vajas kenyeret.
Ami van, az van, gondolja a folyó.
Az van, ami van.
Mert hát mégis mi lenne.

Vissza a tetejére