Mostakkor
Tudom a járást, mondom neki, és vezetem, végül is itthon vagyok Szolnokon, noha erre a hídra, a gyaloghídra, én is először lépek. A Tiszaligetben van a szállásunk, onnan megyünk át a túloldalra, a városba, amit ismerek, a színház környékét biztosan. A panzió, ahol az emeleten lerakta bőröndjét a színésznő, én meg egy másik, nyilván ugyanolyan szobában a hátizsákomat, a panzió, a nevére már nem emlékszem, persze nekem is ismeretlen, hiszen minek mentem volna szállodába, amikor nyolc éven át itt éltem és tanítottam, utána meg már csak osztálytalálkozókra jöttem évente egyszer-kétszer, amikor gondosan ügyeltem arra, hogy az utolsó pesti vonatot elérjem, merthogy én, a vidéki gyerek, pesti lettem, igen.
Baktatunk a hídon, menj csak, utolérlek, mondom, és megállok középen, bámulom a folyót. Igen, amikor a szemben lévő hídon, hisz ez a gyaloghíd akkor még nem volt, megálltunk Mrożekkel… Na várjunk csak. Sem a híd korlátjának támaszkodva, hisz utol kell érnem Sárát, sem most, hogy egy „Szolnokkal kapcsolatos” írást kér a szerkesztő, nem engedhetem meg magamnak a nosztalgiázást. Rajtam kívül kit érdekel, hogy mi volt egykor, amikor az akkor világhírű, emigráns lengyel íróval megálltunk a híd korlátjához támaszkodva, és bámultuk a folyót.
Ez a szöveg, minden szöveg, a személyes jelenről kell hogy szóljon. Arról, hogy a múltammal itthon vagyok Szolnokon, de a jelenben, amikor a színházi fesztiválra meghívták az általam rendezett előadást, vendég vagyok, idegen, mint bárki más, akit beválogattak a versenyprogramba. Ezért lakom az ismeretlen panzióban, ezért lépek életemben először erre a kedvemre ívelő, keskeny kis hídra. Figyelmeztetem hát magamat, hogy e pillanatól csak a mostról írjak, hiába cipelem zsákomban az egykori Szolnokot. Abból a batyuból most annyi fontos, hogy tudom a járást. Igen, balra a vegyipari, tehát ahogy lelépünk a hídról, kicsit jobbra kell tartanunk, a színházi büfében, ez húzva, Kadi már nem él, az a büfé, mindjárt ki fog derülni, vendéglő lett, ennek örülünk, csakhogy már bezárt a konyha.
A vendég színésznő éhen marad, hacsak én, aki itthon vagyok, nem cselekszem vendéglátóhoz illőn. Körülnézek a meleg nyári estében, az égvilágon senkit nem ismerek, beóvatoskodok a színház épületébe, még javában megy egy versenyelőadás, a jegyszedő nénik csendesen kvaterkáznak, riadtan pisszegnek felém, és egyiküknek sem rémlik, hogy ez az idegen valaha otthon volt itt. Tétován ácsorgok az előcsarnokban, magával ránt a múlt, hányszor jártam én ezen falak között, meglegyint a fájdalmasan jóleső, tocsogós érzés, de nem engedem, elhajtom, elvégre ezek a falak nem azok a falak, az épületet többször átépítették azóta, szóval ezek a falak most vannak, nem láttak engem, nem ismernek engem, nem tudnának mondani semmit rólam. Már hogyha a mondás igaz lenne, és a falak mesélni tudnának, de nem tudnak. Most van, és nem akkor, most vagyok éhes, nem beszélve a színésznőről, akinek vendéglátót játszva vacsorát ígértem.
Irénke jön felém, az örökös szolnoki művészeti titkár, ő köti össze a mostot az akkorral. Mosolyogva megölel, beszélik, hogy itt vagy, mondja, szóval beszélik, valaki felismerhetett, ez jó érzés, ahogyan az is, hogy azonnal felvisz bennünket a színészbüfébe, és már rendeli is a vacsorát. 1984 tavaszán neki mondtam, hogy ennyi volt, hogy még elviszem a negyedikes osztályomat az érettségiig, aztán elmegyek Szolnokról. Ő természetesen nem emlékszik erre, nekem volt fontos ez. Lapátolom befelé az illusztris vendégnek rittyentett pompás vacsorát, számolom az éveket. Irénke trillázik mellettem, követhetetlenül pörög, ahogyan egy fesztivál házigazdájának pörögnie kell. Negyvenegy, erre jutok, negyvenegy éve, hogy elmentem Szolnokról.
A Vargából mentem el, abból a gimnáziumból, ahol a főszerkesztő tanít most, ő kért fel erre az írásra. Reggel nyolc lehetett, mostanában fel se tudok olyankor kelni, akkor már túl voltam a bölcsin, a gyerekkocsit tolva Annával száguldtam hajnalban a Kun Béla körúton, mintha így hívták volna, majd’ minden reggel nulladik órám volt az angol tagozatosokkal, szóval már két kávén túl álltam a zsibongóban, és bámultam a lépcsőn felfelé kanyarodó színészcsapatot, köztük egy huszonéves fruskát, láttam már őt a Tangóban, és már megint Mrożeknél vagyunk, és a múltban, miközben ez a színésznő valószínűleg most parkol a már megnevezett panzió bejáratánál, érkezik a fesztiválra, mert annak az előadásnak az egyik főszereplője, amit én rendeztem. Ő most A Színésznő Magyarországon. Akkor reggel nyolckor bekéredzkedtem a „rendhagyó irodalomórára”, talán így mondták, bámultam őt meg a többi, utólag gondolom már, halálosan álmos színészt, és nem mertem őket megszólítani. Őt pláne nem, pedig akkor még ismeretlen kezdő volt. Tudtam a nevét, Udvaros Dorottya. Ennél a színháznál két Udvaros van, mondogatta Kukuja, a félbolond mindenes, ahogy sepregetett a színházi műhely udvarán, mert az udvarért volt felelős, de mindent rábíztak, ő meg járta a várost a triciklijével, na ezt itt mind húzni kéne, és annyit meghagyni, hogy ezen az udvaron áll most a Szigligeti Stúdiója, ott fogjuk holnap játszani kedvenc szerzőm, Jon Fosse Őszi álom című drámáját, ebben játszik Dorottya – és ebben játszik Sára is, akivel most vacsorázunk.
De vajon van-e olyan, hogy tisztán a most? A végtelen időfolyamot mi daraboljuk tegnapra, mára, holnapra, de az Idő, Fosse központi témája, az Idő egy. Épp benne vagyunk, mert élünk, vagy még/már nem vagyunk benne. Filozófiai probléma, buta vagyok hozzá, csak azt élem meg itt most Szolnokon, hogy velem van a teljes életidőm, ha akarom, ha nem. És abból az életnyi puttonyból most, hogy egy pillanatra visszatértem a városomba, beözönlenek a jelenbe a múlt foszlányai. Ezek a foszlányok, akárha az idő szövetét összefonó kötelékek egymásba gabalyodnak a jelenből sarjadó szálakkal, ezek képezik meg világomat, és amikor ez a test, a testem, értelmezhetetlen tárggyá, darabbá, tetemmé válik, ez az időgombolyag, én magam, semmivé lesz, megszűnik létezni. Volt, nincs. De akkor mi lesz azokkal az emlékekkel, amikből felépül az életünk, kérdezi a Nő Háy János drámájában, az Elemben – milyen jó lenne azt ebbe a szolnoki stúdióba egyszer elhozni –, amire csak annyit mond a Férfi, minden megy a kukába. Akkor majd a falak csak falak maradnak, a kapun a kilincs egy fémdarab, a Jólét ABC utcasarka csak kövek találkozása, pedig Mucsi Zoli, ő játssza különben a Férfit, ott nyomta kezembe a Mulatság című Modern Könyvtár-kötetet. Már megint Mrożek, pedig őt már én is rég elfeledtem, ahogyan a világ is. Akkor zsebre tettem a kötetet, és Zoliról megfeledkezve a szolnoki diákszínjátszókkal megrendeztem az előadást.
Zoli majdani szerepét, mert – mint mondják – legendássá vált előadás született később a Bárka Színházban ugyanebből a szövegből, S legény szerepét egykoron Totis játszotta, akivel most, a szolnoki fesztivál után egy hónappal, az Ördögkatlanban találkozom. A feleségét kíséri, aki autista gyerekek festményeit hozza Szolnokról Beremendre. Pistivel megöleljük egymást a kiállítótérben, idősödő, pocakos ember, nem lett belőle színész, ez fájhat neki. Ahogy ölelem, belém hasít, hogy mögöttem, a szomszéd teremben kiállítottuk a három jelmezt, rajtuk a név: Pepe, Kapa, Rémusz, meg lehet vásárolni őket, és ezzel támogatni egy sérült gyerekeket segítő alapítványt. Vajon Pisti észreveszi-e, és ha igen, az észrevevés mostpillanata mit hoz elő. Három kopott, ócska öltöny, mert ennyi, nem több. Aki ismeri a három híres színészt, annak talán érdekes, aki látta az előadást, annak beugrik egy élmény is, ha Totis meglátja, talán egész élete előzuhan a múlt hozzánőtt zsákjából.
Most, az Ördögkatlan zárásakor, pittyeg a telefonom, egykori tanítványok, Ida, Évi, Ági, Laci küldenek fotót, ölelik egymást, nevetnek, boldogok, fölötte egy másik fotó, talán most küldték át, talán tavaly, amikor ugyanígy örültek, azon a másikon ballagási kép, én öltönyben, jobbról-balról belém karolnak a lányok, 1984-et írjuk, elballagtatom az osztályomat, erről beszéltem azon a tavaszon Irénkének, aztán elhagytam Szolnokot. Ha jól gondolom, a Lenin-szobor felé ballagunk, oda kellett, vajon hová lett az a szobor, ami most már csak egy felismerhetetlen kődarab, és nem jelent semmit. A helyén vagy úgy körülbelül arrafelé most egy halászó ember szobra áll, logikus, mögötte a Tisza, amit most, mert mindig most van, bámulok a gyaloghídról, és utánakiáltok a színésznőnek, utolérlek!
Másnap délelőtt a szakmai beszélgetésen kedves emberekkel elemezzük az Őszi álomot. Én maradok csak, meg a férfi főszereplő, a többiek már elutaztak, mindenkinek dolga van, Dorottya forgat. Tegnap, az előadás után megöleltük egymást, siker volt és szeretet. Most is az van, a jelenlévők agyondicsérik a produkciót, én meg arról beszélek, mi másról, mennyire sokat jelent nekem ez a visszatérés. Hogy az egykori tanár meg hogy az akkor kezdő színésznő, immár nagybetűs Színésznő együtt dolgozhattunk, és hogy Szolnokra visszatérhettünk. És hogy milyen jó, hogy most és soha nem tudhatjuk, mit hoz a majd. Beszélek, és közben gomolyognak az emlékek, hát igen, eddig megírt mondataim fele kihúzandó lenne, de hagyom. Nincsen most önmagában. Belépsz valahová, egy idős férfi, hosszú haja, szakálla van, viszonylag jól tartja magát, kábé ennyit állapít meg az, aki rád néz. De te az egész életedet hozod, ahogy most belépsz. Beszélek, megfelelek a feladatnak, és látom magam előtt az egykori színészbüfét, tudom, nem ezek a falak voltak, ahogy egy délutáni Hamlet-előadás szünetében (vagy Az ember tragédiája?, mindegy is, Paál Isti rendezte) néhányan a Mozgó Világ szerkesztőségéből mosolyognak felém, és én boldog vagyok, hogy felismertek, lám, most is emlékszem. Alexa vagy Váncsa vagy Reményi megkérdezi, mit kérsz, én szabadkozom, ők unikumot rendelnek.
Ahogy vége a szakmainak, kisurranok a teremből, tartom rituális szokásomat, gyalog sétálok a vasútállomáshoz. Teszek egy kis kanyart, a Vargánál kezdem, mindig hosszú, fehér köpeny volt rajtam, Bíróság, egy adott napon az iskolából ugrottam át a válóperemre, szerkesztőségi épület, ide hoztam az Erika írógépen pötyögött színikritikákat, Verseghy könyvtár, soha nem vittük vissza a Modern Könyvtár-kötetet… jön majd a művközpont, most talán Agóra a neve, mellette-mögötte a hotel, Pelikánnak hívták akkoriban, Taub János magyarázta nekem egyszer, hogy pont olyan, mint a ronda, befejezetlen, úgynevezett modern blokkházak Romániában, nem húzom már át a szavakat. Ezek most csak falak, kövek, fák, bokrok, járdák, nincs jelentésük, csak én hordozom köztük a jelentést, általam nyernek értelmet és múltat a tárgyak, az épületek, az ismeretlen emberek. Viszonyba kerülök velük, magával a tájjal. S ebből a viszonyból születik a szó: haza. Kerüljük ezt a szót, én mindenképpen, mert nem tudom, mi az, és attól félek, valaki egyszer megkérdezi tőlem, szeretem-e a hazámat, és arra igennel vagy nemmel kell válaszolni, miközben a haza nem több, mint az a vasbolt, ami mellett éppen elmegyek, és rémlik, hogy az egyik tanítványommal vásároltunk itt majd egy fél évszázada szögeket, nem tudom, miért, nem tudom, miért vele, de tudom, hogy jókedvünk volt abban a néhány percben, ahogyan hazám nekem ez a házhely is, különben mindjárt az állomásra érek, üres telek, de mintha itt lett volna az a lepukkant kerthelyiség, ahová betértem egy korsó sörre, mert volt másfél órám a hódmezővásárhelyi átszállásig, amikor is éppen katonának vonultam be abba a városba, és először jártam Szolnokon, ahogy sört is először ittam akkor életemben.
Most a vonathoz megyek, de viszem magammal az életemet; most ezt az írást pötyögöm a laptopba, és beleírom az életem darabkáját, és azt mégsem húzhatom ki; most a gyaloghíd közepén állok, a korláthoz támaszkodom, utolérlek majd, mondom a színésznőnek, és bámulom a vizet. Felemelem a fejemet, nézem szemben a hidat, jönnek-mennek rajta az autók, kamionok, gyalogosok, ott támasztom én is a korlátot, velem támasztja azt Mrożek emigráns lengyel író és mexikói felesége, döbbenten nézzük a megáradt folyót, a színház irányába mutatok, magyarázok neki Paál Istiről meg a Tangóról, hogy várták őt a premierre, de disszidensként nem engedték be az országba, ezt talán ő mondja nekem arra a kérdésre, miért nem tudott itt lenni, Istiről mesélek, meg egy fantasztikus színésznőről, aki Ala szerepében debütált, azóta híresség lett, valószínűleg most parkol a tiszaligeti szállodánknál, nézzük egymást a két hídról, én meg én, akkor és most, egy pillanatra összeér az akkor és a most, aztán indulok, mert utol kell érnem Sárát, hogy együtt vacsorázzunk, ha találunk egy helyet, ami még nyitva van.
Vissza a tetejére