Zounuk
Először nem is a kés zavarta, ami olyan erővel fúródott belé, hogy a penge és a nyél találkozásánál kiszélesedő markolat a behatolás mentén a bordáit is összezúzta. Tapasztalatlan szúrás volt. Vak és romboló. Gyikicselés, amely elsőre úgy tűnik, nem halálos, de ami a szervekben mégis olyan káoszt okoz, aminek a vége kínkeserves lábadozás után bekövetkező halál lesz. Aki kést ragad, annak tudnia kellene, hogyan szabad használni. Az élet szent. Megvonása komoly dolog. Zounuk katonaember. Harcos élete során egyetlen alkalomra sem emlékezett, amikor kontár módon mérte volna ki a halált.
Sok halált osztott. Harcos idők voltak. A kereszt még éppen csak felúszott a pannon égboltra, a kereszténység vetése még épp csak szárba szökkent. Mindenen ott csillogott még a születés nyákos bőre: az újszülött csecsemőkora homályos, fiatalsága kiszámíthatatlan. A felnőttkor még a látóhatár mögött. A tegnapból nem következett a ma. A mából nem mutatkozott semmi.
Zounuk minden pillanatát élvezte ennek a mában ragadt létezésnek, amelyik élni akart, ezért rúgott, csípett, karmolt.
Ő, Zounuk is élni akar. De most itt ez a kés a szétkuszált bordái között. Hetekig nem tud majd sem ülni, sem állni. A köhögés, a nevetés kész próbatétel lesz. Alhat majd állva, egy fának támaszkodva, mire összeforr, és minden úgy lesz…
Elmosolyodik: ez most nem lesz „úgy”. Ez most úgy lesz, hogy meg fogsz halni. Neked kampó, barátom. Neked reszeltek! Már nincsenek hátra csak perceid.
A katonaember saját testének legfelkészültebb doktora, és ez a privát doktor most azt súgja: a kés mélyen belefaragott a májba. Vagyis a teljes összeomlás előtti utolsó perc következik.
– Mosolyogsz, uram? Akkor hát nem haragszol?
Zounukot a bordái között feszülő késnél is jobban zavarta ez a kérdés. Meg a hozzá párosuló nedves kutyatekintet. Ha valaki csüdig jár a csalánban, és puszta két kezével szaggatja, hogy a föld valami csalánnál hasznosabbat teremhessen, akkor ne kérdezzék már meg tőle, hogy nem csíp? De, csíp, hogy rohadna meg, de az a dolga! Neki meg a két karja vállig bedagad majd estére! Mindennek megvan az ára. Ő még abban nőtt fel, hogy a dolgokat csak így, személyes nekifeszüléssel lehet jobbá tenni. Nagy hatalmú ember volt. Ispán. De attól még maga irtotta a csalánt. Estére az ő dereka is ugyanúgy fáj, mint a többieké. Mint az övéié. A fájós derék és a vállig feldagadt karok elhozták számára a megbecsülést. Az övéi, ami azt jelentette, hogy én is ti. A király úr, István álma erre az egyszerű ragozásra épült: ti és én, azaz mi.
– Mosolyogsz, uram? Akkor hát nem haragszol?
Zounukból erősödő hullámokban szakad fel a düh. Nyomorult ember! Megbicskázol, közben meg megbocsátást kérsz? Kérsz???! Esedezel! „Puncsolsz!” Fogalma sincs, mit jelenthet ez a „puncsolsz”, de így, agóniája elején most ez jött ki: „puncsolsz!” Baljósan verdeső, ocsmány szó. Ha jelent egyáltalán valamit, annak ehhez a dohos dunai bárkához és a kést még egyre markoló csíkászhoz kell valami közének lenni.
„Kell valami közének lenni”… Jól van ez így? Nincs: ami eddig működött, az kezd nem működni… Isten, így veszel el mindent – darabonként?
A csíkász keze remeg a kés markolatán, amibe kapaszkodik, ettől a kés hegye, mélyen bent a májban, örvénylő-daráló munkát végez.
Szép halált akartam. Katonahalált. Jöjjön valaki, egy nálam ügyesebb, gyorsabb. Akitől még az utolsó pillanatban is lehet tanulni. Aki majd lefektet az almafa alá, és elmormol értem egy fohászt. Zounuk ezt szerette István király álmában: hogy a méltóknak megadatik egy szép korban a szép halál. Hogy az lehetsz, akinek születni rendeltettél, és nem a kinyalt tányér jogán csúszol fától fáig…
Mi az, hogy szép halál? Te, csillagösvények vándora, vágtatsz a széllel, majd találkozol egy nálad gyorsabbal, erősebbel, aki halálod pillanatában a legjobb barátod lesz. Agóniád közben ott lesz a kezed az ő kezében, ő tartja a tiédet, a tekintetetek összekapcsolódik egy mindennél erősebb kötéssel, és örökre barátok lesztek. Van ennél szebb?
De most itt van ez a Murtmur, aki most áttörte a májvonaladat, és vad rémületében már a lépeden farigcsál.
Vajon egy ilyen hentesmunkához mekkora düh kell?
Vagy mekkora félelem?
Félelem és meghunyászkodás: fertőzés, amelyik elgyengíti a lelket, és a földhöz szorítja a térdet. Térdre esett közösség halálra van ítélve. A mi közösségünk, a magyarok közössége még új alakulat: újszülött sorsa gondos szülők esetében nem lehet halálverem.
Szerelmes Egyetlen Élő Isten, kapud előtt állok: hadd legyek szabad!
Hogy ki vagy mi az, hogy „szabad”? Ja, hogy ja?! Újdonsült Háromlényegű Barátom, ez egy eléggé váratlan próbatétel most, hogy a máj és lép egyaránt a hasüregbe ürül, és ez a sűrű, sötét szutymó már a hörgők felé tart. De legyen: vállalom a kihívást.
Hogy mi a szabadság?
A szabadság?
Nem tudom.
Az ősi istenek okán sosem merült fel ez a kérdés. Életed egyszeri volt. A halálod páratlan. Mégsem tűntél el egészen; beköltöztél földbe, vízbe, levegőbe, fába. Ezer és tízezer kócsod volt, és mind készen állt arra, hogy a létezésnek ezt az új szintjét neked megtanítsa.
Kócs? Az meg micsoda? Nem ismeri ezt a szót, kizárt, hogy valaha használta. Kócs. Talán kócsag?
Halad előre a megrepedt időben, körülötte törött tükrök, ittlétének utolsó mozzanatait azokban látja.
Jöjj halál?! Még ne! Hisz Te, Hármasalakú-Egylényegű Úr imént feltettél nekem egy kérdést! Itt talán a nekem szegeztél kifejezés lenne pontosabb. Vagyok én, áll ki belőlem ez a kés, a kés végén pedig ott fityeg az a rohadék. Miért nem a barátságról kérdeztél? Vagy a szerelemről? Miért a szabadságról? De megválaszolom, csak adj egy percet, csak egy pillanatot, amíg a szuvas sajka peremében megkapaszkodom kicsit …
– Mosolyogsz, uram? Akkor hát nem haragszol?
Kussolj már! Megbicskáztál, örüljél! Te túl fogod élni ezt a napot. Holnap is vízre szállhatsz. Felfogod, hogy ez mekkora ajándék?
Szabadság… nézzük…
István úr a víz alá merített – szabad akaratomból. Kifontam a varkocsom – szabad akaratomból. Vasárnap délelőttönként templomba mentem – szabad akaratomból. Öt ágyasom közül négyet elküldtem – szabad akaratomból. Az ötödikkel utódokat nemzettem a Te dicsőségedre és az országéra – szabad akaratomból. Ha hívnak, megyek – szabad akaratomból. Ha ölni kell, ölök – szabad akaratomból. Ha halni kell, halok – szabad akaratomból. Mit kívánsz még, brotherwoor?
Murtmur, te nyomorult, ha nem fékezed meg a kezed rángását, én megfojtalak! A seb, amit ütöttél, most már fáj nagyon!
Ennyire kell fájnom, csak mert te, Murtmur, ennyire félsz??! Hát rohadj meg! Égj tüzes katlanban életfogyt! Megváltást sose nyerj! Apadjon el kutyaszemed, és száradjon arcodra az esdeklő vigyor! Ne találj utat, se itt, se a túlvilágon! Lábfejed száradjon el, és te csupasz lábszárcsontjaidon ragadj a földbe, mint egy madárijesztő, és ne haladj utadon! Saját nyelved fonódjon nyakad köré, lábad körme legyen hóhérkötél! Murtmur, te barom! Te nyomorult áruló! Te hitszegő! Te magad vagy a példa arra, hogy valamit elrontottunk. Nagyon.
– Mosolyogsz, uram? Akkor hát nem haragszol?
Én kereszteltelek meg, Murtmur, a családoddal együtt. Te örömkönnyeket sírtál, és azt mondtad: köszönöm. Ha ezt az új istent nem is látod, engem látsz mint Isten legfényesebb követét. Így mondtad, ugye, könnyek között: földi angyalnak látsz, és ezután már életed sötét egén napként világítok. Asszonyod, mi is a neve? Karga? Ma este hazamégy, befekszel mellé az ágyba, a görbéjébe simulsz, és megduzzad ágyékod; elmondod-e neki? Igen? Mikor? Miután meghágtad, vagy mialatt éppen hágod?
Mialatt hágod. A tefajta emberek, Murtmur, azonnal akarják a megbocsátást! Ó, ezt nagyon megtanultad az új hitből!
Hogyaszongyahogyaszongya, asszony, mostan hallgassál, mer mostan elmondok neked valamit, de te csak kussoljál, és tárjad szét a combjaid! Emlékezel te a Zounuk nagyúrra, áldassék a neve ezerszer is, aki abban a kis kápolnában megkeresztelt minket, és kezünket fogva egészen Isten Úr asztaláig vitt, akinek te a kezét csókdostad, és a könnyed omlott, meg az enyém is, könnyben és kézcsókban fürdött ott az egész Mindenség, ne álljál le mostan, mozogjunk együtt! Kellesz most, Marga, te vagy most nekem az izé… a meggyónószék vagy mi… Na, eztet a nagyurat én ma egy késsel megillettem… szóval elrökkentettem ebből a világból… ledöftem, értsél már a szóból, és ne nézzél, ne kapálózzál, mert most az a dolgunk, hogy egyesüljünk. Ma elvettem egy életet. Adni akarok egy másikat. A magomat ebbe a te gyönyörű, halillatú méhedbe akarom vetni. Nekem csak te vagy, Marga, te vagy a hó, és te vagy a szél is… Te vagy a minden, még akkor is, ha ezt nem tudom neked kimondani. A jótevőnket ezért kellett leszúrni.
Zounuk itt felröhögne, de a fekete szutymó már a torkáig ér – hát csak harákol és vérbuborékokat köhög.
Hármasmégisegylényegű Úr, Te, aki a világot szavakkal teremtetted, és aki a hetedik napon megpihentél… tudod, én ezt szerettem meg benned először… bocsánat, Benned, hogy képes voltál elfáradni, és aki erre képes, az képes egy csodálatos, egy tökéletes világot teremteni. Micsoda áldás lesz egy ilyen világban Téged szolgálni!
Akkor miért születnek meg a rohadékok??! A gennyivadékokat miért engeded szaporodni? Miért nem hatsz oda, hogy csak a Jók születhessenek meg, és abortáljanak el a méltatlanok? Hogy ők kicsodák? Azt Te, Hármasmégisegy, Te azt pontosan tudod, mert Te mindent tudsz. Mit is mondtam? Abo… aboreál… janak… Egy újabb szó, amit nem értek… de valami olyasmit jelenthet, ami miatt Neked, Úr, a hetedik napon talán mégsem kellett volna még megpihenni… És nézd el nekem, ha a számat most nem igazítom hálaimára: a Te végtelen bölcsességed okán most éppen meghalok.
Marga, Gyönyörű, a jótevőnket miattad kellett leszúrni. Miattunk. El is mondom, hogy volt, de te csak ne hagyjad abba az ágyékod örvénylését!
Dolgozok a Dunán, amikor látom, hogy valaki a partról lovastól a vízbe ugrik. A ló azonnal elmerül, és fel sem jön többé. A lovas meg csapkod a kezeivel, látszik rajta, hogy nem vízi ember. Hát odakormányzom a kis csónakot, és felhúzom. Teremtő Isten, hát ő az, a Zounuk úr, a mi jótevőnk! Ütögetem a hátát, hogy köpné ki a sok vizet, amit megivott. De látom, hogy a parton, folyás irányban nagy csapat fegyveres halad velünk együtt, és mind felém kiáltoz: hogy adjam nekik vissza ezt az embert, rúgjam vissza a vízbe, a többit majd ők elintézik! A régi hit emberei voltak, az mindjárt látszott. Kicsi vagyok én, Marga, és aki ennyire kicsi, az naggyá sose nő, akárhogy is iparkodik.
Te vagy az, Murtmur? Istennek hála! Drága barátom! Megmentőm!
Szeretlek, Marga, szeretlek igaz szívemből, nem is úgy háglak, ahogy kancát a csődör: csodálattal illetlek, és benned eljutok a világ pereméig. Eljutunk. Együtt.
Köszönöm, barátom! Két napja már, hogy a sarkamban vannak azok a lázadók. Lázadás ütötte fel a fejét az országban mindenütt. Sötét sarkokban újra felhorgadt a régi hit.
De Zounuk csak ennyit mondott, mert Murtmurnak alig volt homloka a sűrű haj alatt, alsó állkapcsa is szinte állatiasan széles és erős volt. Hogyan mondhatná el neki, hogy István király halála után az anyakirályné egy Itáliában nevelt, idegenszívű rokont emelt a trónra, egy festett majmot… De ez a nép nem fogad el maga fölött akárkit. Az ország hamar káoszba fordult, a táltosok és gyógyítók kezdték a régi isteneket megidézni. Azt hirdették, hogy a parázspatájú Csodaszarvas újra felrúgtatott az éjszakai égboltra, és szarvai ágaival nekilátott a szétzilált csillagképeket újra egyberendezni. Az íjfeszítő nép pedig kezdett a Tejútra visszatalálni.
Fogadj magadba, szülj nekem utódot, Marga! Adj örököst! Ha majd sír az a gyerek, akkor nem hallom, mit üvöltenek a partról a befont fejűek felém. Azt üvöltik, hogy döfd le a keresztényt! Döfd le, vagy téged is megölünk! Megöljük asszonyodat is! Folyik alattad a folyó, csíkász, de egyszer ki kell kötnöd! És ahol kikötsz, ott lesz neked a keresztút. Döntened kell, csíkász: velünk vagy, vagy ellenünk!
Én nem tudtam, Marga, hogy a magvetés pillanata, és az, ahogyan egy idegen testbe beleszalad egy kés… hogy az ennyire hasonló, ennyire egy tőből eredő kétfajta létezés.
Tényleg itt a vége. És ez a vég nem szép. A lélek még nem akar meghalni. De a test már a végső ponthoz ért. Húzzuk ki azt a kést, Murtmur, húzzuk ki együtt, te és én, és legyen vége. Már nem haragszom. Már nem érzek semmit. De mégis, egyvalami még izgat, még akkor is, ha itt és most nem az „izgat” a legmegfelelőbb szó. Az „izgat”, hogy mi lesz velem? A nevemmel? A csodával, aki vagyok. Fennmarad belőlem valami, vagy átmegyek a tű fokán, és a Mennyországnak nevezett öröklétbe párállok? Hiszen nem látja senki, hogy én most itt meghalok. Az ölt meg, akivel jót tettem…
Micsoda dráma! Zounuk úgy látja, már ha ebben a pillanatban lát még valamit, úgy látja, hogy a keresztényeknek van érzékük a drámai pillanatokhoz. Ha ez így van, akkor talán valahogy ez a pillanat is fennmaradhat. És ki tudja, egyszer talán még szobrot is faragnak neki… Pogány készíti, keresztény, az is mindegy.
Milyen fura szerzet az ember: még a halála pillanatában is a jövőjéért aggódik.
– Mosolyogsz, uram? Köszönöm.
Vissza a tetejére