Szomszédok
Apám sírjánál ülök a szolnoki temetőben.
A mellette lévő nyughely 2024-es halottat takar.
Az új szomszéd három évvel később született,
mint apám, és tizennégy évvel tovább élt.
A nő kedvesen mosolyog rám a fotóról.
Apám sírja mellett eddig egy férfi
ütött-kopott gránittáblája állt.
Rajta a név, Andorfi (Albrecht) Béla,
és a felirat: Drága kicsi apunk.
Talán 1942-ben halálozott el.
Nem készítettem fotót a sírról,
nem hittem volna, hogy a temető élete is megváltozhat,
pedig gondolhattam volna,
hiszen a sírt nem gondozták.
Anyukám küzdött mindig
egy újra és újra kihajtó akáccal.
A régi szomszédot Andorfi (Albrecht) Bélának hívták.
A zárójel mintha a feloldozása lett volna annak,
hogy életében ezzel a magyarnak ható névvel
kellett takargatni a zsidó származást.
Vajon ki lehetett, és élnek-e még,
akiknek ő drága kicsi apujuk volt?
Hol vannak a gyermekei?
Netán ezzel a vésettel, ezzel a bátor,
zárójeles kinyilvánítással magukról
is lehullt a lepel, és elvitték őket munkatáborba,
s nekik sírjuk sincs?
Egyik alkalommal rákerestem az interneten,
ki volt apám sírszomszédja még életében,
és némi kutatás után nyomára bukkantam
egy archív adatbázisban.
Akár barátok is lehettek volna, ha egy korban élnek.
Egy cikkben olvastam, hogy hozzám hasonlóan
atlétikaversenyt is nyert fiatal korában,
meglehet, pont a Véső úti sportpályán.
Még az is lehet, barátok lettünk volna, ha egy korban élünk.
Az új sír lakójára nem kerestem rá.
Nekem már mindig az egykori
atléta és vasutas Andorfi Albrecht Béla
marad az apám sírszomszédja.
Vissza a tetejére