Reke Balázs

Biztonsági szolgálat

Már fél órája véget ért a buli, de az emberek még kint álldogáltak a hely előtt, kiabálva beszélgettek, és a sörüket itták. A kidobó az utolsó alvó részeget keltegette. Amikor az nem reagált semmire, odaszólt a DJ-nek, aki éppen a járólapokról bontotta fel szikével a leragasztószalagozott vezetékeket. Ketten állították talpra a mélyen alvó férfit, majd miután összecsuklott, egyikük megfogta a lábát, a másik a hónalja alatt tartotta, és kivitték a hely elé.
– Ismeri valaki ezt a barmot? – kérdezte a kidobó a kint álldogálóktól.
A legtöbben ránéztek, aztán elfordultak, és beszélgettek tovább.
Egy szőke srác odalépett hozzájuk. Szemügyre vette az ájult férfi arcát, majd megvakarta borostás állát, és előhúzta a cigarettáját a farzsebéből.
– Ugyanabban a tömbben lakik, mint én, azt hiszem, a hatodikon – mondta a szőke srác.
– El tudod vinni haza? – kérdezte a kidobó.
– Az ki van zárva! – tiltakozott azonnal a szőke srác. – Nézz már rá! Hogy cipeljem fel oda? Egyedül lakik, nincs, aki segítsen bevinni. Vágod, haver? Nem az én dolgom, majd tanul belőle – tette hozzá, és mélyen leszívta a füstöt. – Szerintem hívjatok rá mentőt.
– Jó arc vagy – dünnyögte a kidobó, és intett a DJ-nek, hogy tegyék le a betonra a férfit. Elővette a kocsija kulcsát. – Hé, ne menj el! – szólt a szőke srác után. – Velünk jössz, tíz perc alatt végzünk, aztán visszahozunk. Magunktól hogy az anyámba találjuk meg a lakást?
– Á, ne már, miért pont én szopom be? – méltatlankodott a szőke srác.
– Nem kell a szöveg, kapsz még egy piát, meg autózhatsz egy kört. Alex, szaladj már be, mondjad Nórikának, hogy mindjárt jövünk vissza, úgyis standol, neki mindegy – mondta a kidobó.
Már járt az autó motorja, amikor a DJ kilépett a helyről, behúzta maga mögött az ajtót, és koppanásig felhúzta a kilincset. A kidobó a kocsi összes ajtaját kinyitotta, és intett nekik, hogy emeljék fel a férfit. Ketten fogták a lábát, a kidobó a hóna alá nyúlt, és bedobták a hátsó ülésre.
– Valaki mellé ül – jelentette ki a kidobó.
– Én fix, hogy nem ülök be hozzá – vágta rá azonnal a szőke srác. – Tuti összehányja az új Kenvelo farmeromat. Meg különben is, én mondom, hogy merre kell menni. Én ülök elöl!
– Alex, ülj már be hozzá, aztán haladjunk a faszomba innen, mennék hazafelé, és nekünk még vissza kell jönni összepakolni! – mondta a kidobó.
Alig öt percet autóztak, amikor a szőke srác rámutatott a tömbre, ahol laktak.
– Ja, bocs, elfelejtettem szólni, hogy a lift bedöglött tegnap – mondta, majd pár pillanatnyi szünetet tartott, amíg végigmérte a többiek arcát. – Csak vicceltem, bazmeg, itt senkinek sincs humora? – kérdezte, beleszívott még egyet a cigarettájába, és kipöccintette a csikket a betonra. – Vigyük ezt a szerencsétlent!
– Ez volt az első értelmes mondatod eddig – felelte a kidobó, és kilökte a sofőroldali ajtót.
A szőke srác a könyökével nyomta be a lift hívógombját. A fülke lassan vánszorgott lefelé a kilencedikről. A magasföldszinten, ahol várakoztak, néma csend volt, csak a süllyedő liftkabin vonókötelének fémes csörömpölése hallatszott néha. Tompa neonfény vetődött a lift vörösre mázolt ajtajára. Mindent betöltött a lenti tárolókból kiáramló jellegzetes régi bicikli- és lomszag, a szemétledobók bűze és a sarkokból áradó poloskaszag.
A fülke hangosan kattant, amikor megérkezett, a belső ajtaja kivágódott. A kidobó intett a fejével, hogy emeljék fel újra az ájult testet, és valahogy oldalazzanak be vele.
A hatodikon hiába nyomkodták a villanykapcsolót a falon, csak a koppanás hallatszott, ahogy a billenőkapcsoló pozícióba állt, aztán visszapattant a helyére, de nem történt semmi. A folyosói lámpák nem világítottak. A szőke srác fél kézzel elengedte a férfi lábát, és a belső zsebébe túrt. Előhalászott egy Zippo öngyújtót, megforgatta a tűzkövet. Apró, kékes lángocska tört elő az öngyújtó belsejéből, majd gyorsan felhízott, és sárgás fénygömböt rajzolt a falakra. Közben a férfi farmerdzsekijéből kiszedték a kulcscsomót, és addig próbálgatták, amíg az egyik nyitotta a folyosói ajtót. A lakásba már könnyen bejutottak. A kidobó megforgatta a kulcsokat, és egy apró rézszínűt beledugott a zárba, majd elfordította. Az ajtó nem is volt zárva, a férfi csak berántotta maga mögött, amikor este elindult.
Átlagos környékbeli lakás volt. Eredeti beépített szekrények az előszobában, házilag tapétázott falak, az illesztéseknél látszott a ragasztó cseppkőszerű megfolyása, és a hullámosra levágott tapétalapok a padló találkozásánál már elkezdtek felpördülni, alóluk előbukkant a penészcsipkés eredeti fal. A főzőfülkéből használtolaj-szag terjengett.
A hálóban berakták az ágyba. A hátán feküdt, szétvetett karokkal, derékszögbe hajlott jobb lábbal. Úgy nézett ki, mint egy elütött béka. Pár pillanatig nézték, hogy lélegzik-e. Nem mozgott a mellkasa, majd hirtelen hatalmasat horkantott. Békésen aludt.
– Kurva élet! Majd’ beszartam! – nevetett fel a szőke srác. – Mint az Ördögűzőben – tette hozzá, és kihúzott egy szál cigarettát a dobozból, rágyújtott, és ideges mozdulattal csapta vissza az öngyújtója fedelét.
– Oldalra kéne fordítani kicsit, ha elkezd okádni, így megfullad reggelre – jegyezte meg a kidobó.
– Az biztos – helyeselt a DJ. – Pakoljuk stabil oldalba, meg keressünk egy vödröt az ágy mellé. Tuti, hogy mellé fog okádni, de mi legalább megpróbáltuk.
– Átmegyünk ápolónőbe is? Csak be van baszva, majd kialussza holnapra – lázadozott a szőke srác. Legyintett, és elindult a főzőfülke felé.
– Ez egy igazi barom – jelentette ki a kidobó. – Fordítsuk oldalra, aztán húzzunk vissza, mert sosem végzünk. Nézd, már világosodik odakint! – mutatott az ablak felé. A felkelő nap kezdte kirajzolni a függöny feketeségbe bújt ráncait.
Amikor kiléptek a szobából, a szőke srác jött velük szembe. A kezében három üveges sört tartott, az egyiket már félig kiitta. Mosolyogva nyújtotta feléjük a két teli üveget.
– Megigyuk a sörét? – kérdezte a DJ.
– Csak nem sajnálja tőlünk, ha már felcipeltük – felelte a szőke srác.
– Végül is – vont vállat a kidobó, elvette az egyik sört, és beleivott. – Neki szerintem nem fog jólesni holnap semmi – tette hozzá.
A kulcsot belül hagyták a zárban, és berántották az ajtót. Egy kevés világosság már beszitált a panelház keleti oldalán, a nagy, pókhálós ablakokon, és mintha szemcséssé hígította volna a lépcsőház cementszínű felületeit, hirtelen elszökött minden résből a sötétség. A lift a földszintről vánszorgott felfelé. A szőke srác cigarettázott, a kidobó a falnak dőlve állt, lehunyt szemmel, a DJ a hívógombot nyomogatta, hátha gyorsabban jönne felfelé a fülke.
Amikor beszálltak, a kidobó rányomott a földszint gombra. A szőke srác a harmadik emeletre.
– Ne vigyünk vissza a többiekhez? – kérdezte a kidobó.
– Már fölösleges, biztos hazament mindenki. A csajt, akit fűztem, már rég hazavitte valaki. Mindegy, legalább kialszom magam, holnap is lesz nap – felelte a szőke srác. Megitta a maradék sört, az üres üveget a liftkabin sarkába állította, és beledobta a csikkét.
Már teljesen világos volt, amikor visszaértek a kocsmához. Nórika a bejárati ajtó előtti lépcsőn ült, Coronát ivott, és cigarettázott.
– Azt hittem, már sosem jöttök vissza – kezdte, amikor kiszálltak a hely előtt a kocsiból. – Lassan nyitnak a boltok. Mehetünk együtt reggelizni a pékségbe, mint egy boldog család – mondta nevetve, felállt, lesöpörte a farmerjára tapadt koszt, és belépett az ajtón. A többiek követték. – Isztok valamit, mielőtt nekikezdtek a bontásnak? – kérdezte beérve a pult mögé.
Bólintottak. Nórika elővett egy üveg Jägermeistert és három poharat a fagyasztóból. Töltött.
Miután megitták, Alex elkezdte széthúzgálni és összetekerni a kábeleket. A kidobó a pultnál maradt, és nézte, ahogy Nórika elmosogat. A mozdulatai gyorsak voltak, de aztán hirtelen ritmust váltott, lassan húzta ki a cigarettát a dobozból, majd amikor észrevette, hogy a kidobó bámulja őt, nyitva odadobta elé a cigarettásdobozt a pultra, és mellérakta az öngyújtót.
– Ja, kösz! – mondta a férfi, és rágyújtott. A füst a szemébe ment, és addig dörzsölte, amíg ki nem csordult egy kis könny a szeme sarkából.
– Ne sírjál! – nevetett Nórika felnézve egy nagy alakú cédétartóból, amit lapozgatott. – Azért ennyire nem megható ez a pillanat – tette hozzá. – Armin van Buuren mehet? – kérdezte.
– Persze, nekem mindegy – felelte a kidobó.
Nórika fellépett egy székre, és a hifitorony lejátszójába rakta a lemezt, majd elindította. Miközben lemászott onnan, az egyik polcról levett egy csomag ropit, kibontotta, és teljesen végigtépte a zacskót az oldalsó perforáció mentén, és kiterítve a pultra tette.
– Egyél! – mondta a kidobónak. – Ezt főztem ma reggelire.
A férfi kivett egy szálat, beleharapott. – Egészen jó – jegyezte meg, közben a fejét kissé megtámasztotta. – Hány éves is vagy? – kérdezte végül.
– Húsz – felelte Nórika. – Miért?
– Kétszer annyi vagyok, mint te – dörmögte a férfi.
– Ja, egy vén szar vagy már!
– Hozzám jössz feleségül? – kérdezte a férfi. – Szép vagy, jól főzöl, dolgozol, mi kell még?
– Hát, nem is tudom… romantika? Jó férjem lennél egyáltalán? – kérdezett vissza nevetve a lány, és töltött maguknak még egy kör röviditalt.
– A volt feleségem sosem panaszkodott – felelte a férfi, és kiitta a poharat, majd rögtön a cigarettáért nyúlt. – A gyerekeket szereted?
– Van? – kérdezte a lány.
– Egy hétéves fiú. Imádom. Az anyjával él, de szerencsére azért van néha velem is.
A hátuk mögött hangos csattanás hallatszott. A DJ srác lelökött a könyökével egy üres üveget, amit valaki a keverőpult mellé rakott le. Mindent beborítottak a szilánkok, hosszan csúsztak végig a fehér járólapon.
– Na, asszem, mennem kell – jelentette ki Nórika. Elnyomta a cigarettáját, és elindult a lapáttal meg a seprűvel.
– Alex, van, amit már vihetek kifelé a kocsiba? – kiáltott oda a kidobó.
– Akad már egy-két dolog – felelte a fiú, és tovább pörgette a kezére a hosszú kábelt.
Elmúlt reggel nyolc, mire a kidobó hazaért. A szeme fájt, szédelgett, és a feje zsibongott az italtól. Becsukta maga mögött a tolózárat, lerúgta a cipőit. Valami savanykás bűz terjengett a lakásban. A mosogató alól párolgott kifelé, ahol a férfi a szemetest tartotta. Úgy gondolta, hogy biztosan a csirkecsontok meg az enyhén szenesre sült bőrdarabok büdösödtek meg benne, de nem volt kedve a szeméttel bajlódni. Beállt a zuhany alá, és tizenöt percig engedte magára a meleg vizet. Amikor végzett, beült néhány péksüteménnyel a fotelba, a tévével szemben. Csak kapcsolgatta a csatornákat, de sehol sem állt meg sokáig, közben harapta a mogyorókrémes buktát, a félig olvadt porcukor szemcséi sercegtek a foga alatt. Pár perc múlva aludt is.
Úgy érezte, hogy a csengetés valami nagyon távoli helyről jön, tompa zúgásként indult, majd éles sípolássá vált. Ahogy felriadt, a tányér kiesett az öléből, egy félig megrágott bukta a szőnyegre hullott. A férfi szíve vadul kalapált. Ránézett az órára, alig tíz percet alhatott. Közben újra megszólalt a csengő. Lassan odasétált az ajtóhoz, közben a tenyerével tapogatta néhol a falat, hogy ne essen neki.
– Én vagyok az, Csabi, légyszi, engedj be! – hallatszott a hang az ajtó túloldaláról. A volt felesége állt kint.
A férfi kinyitotta a tolóreteszt és az ajtót. A nő mellett ott állt a fiuk is. Kék baseballsapka volt a fején, a hátán apró táska. Mosolygott az apjára.
– Aludtál? – kérdezte a nő, közben maga előtt tolta a gyereket befelé a lakásba. – Gyere, kicsim, kérvényt kell benyújtanom, hogy mozdulj meg? – szólt közben a gyerekhez is. Becsukta maguk mögött az ajtót. – Mi van, piás vagy? Nem nézel ki túl jól – jegyezte meg a férfi felé fordulva.
– Nemrég végeztem a melóban – felelte a férfi, a torkában furcsa kaparást érzett, a hangja reszelős volt. – Éppen elaludtam.
– Akkor nem fogsz örülni, de nincs választásom, sajna – kezdte a nő –, anyám leesett a kamrában a hülye fellépőjéről, eltört a combnyaka. Mennem kell hozzá segíteni, más nem tud. Mióta apa meghalt, tök egyedül van.
– Sajnálom – mondta a férfi, és próbált elharapni egy ásítást.
– Hát, kösz – felelte a nő. – Gerit most nem tudom magammal vinni, mert csak útban lenne ott. Egy súlyos beteget kell ápolnom pár napig. Maradhat nálad kicsit?
– De éjszaka dolgozom, nyolcra kell mennem – próbált tiltakozni a férfi.
– Légy szíves, ezt most tedd meg nekem, nem tudom megoldani máshogy. Sosem kérek semmit, de most nagyon kéne segítened! – mondta a nő.
A férfi megdörzsölte vérágas szemét a tenyerével. – Jó, rendben, majd megoldom valahogy – dörmögte, és előhúzta a zsebéből a telefonját. – Meddig lenne nálam, már csak azért, mert akkor úgy kell kérnem szabad estét a főnöktől?
– Vasárnap jövök érte – mondta a nő. – És nagyon köszönöm, itt a cucca. – Átnyújtott egy megpakolt sporttáskát a férfinak. – Van benne ruha, alvóscucc, fogkefe, gyereksampon, szerintem minden, de nagyon kapkodtam, ha valami kell, majd vesztek. Rohanok is, mert el kell érnem a vonatot, fél óra múlva indul – hadarta el a nő, és leguggolt a kisfiú mellé, megpuszilta az arcát. – Ugye ügyes leszel apával? – A kisfiú bólintott. – Majd egyetek valamit, mert nem nagyon reggelizett, biztosan éhes már.
A nő elviharzott. Az előszobában álltak, a férfi a telefonja nyomógombjait kattogtatta, a kisfiú nézte, és közben összeszorított bokával dülöngélt, mint egy levegővel felfújt reklámbaba.
– Egy pillanat, kiscsávó, csak fel kell hívnom a főnököt, hogy mi a helyzet, gyere be a konyhába, adok valamit enni – mondta a férfi, és elindult. A kisfiú lerúgta a cipőit, és mögötte lépkedett, de úgy, hogy vigyázott rá, hogy a lábfeje sose legyen kívül a járólapok négyszögén.
A férfi a füléhez szorította a telefont, miközben a hűtőbe nézett. Szinte üres volt; egy darab avas vaj, két sötétbarnára érett banán, egy kevés Cherry Coke és néhány üveg sör maradt csak benne.
– Mindjárt megyünk, és veszünk valamit enni – súgta a férfi, eltakarva a telefon mikrofonját. Közben fogadták a hívást. – Szevasz, Csabi vagyok, van egy kis gáz – kezdett bele a történetbe.
Nagyon hosszan beszéltek, a kidobó általában hallgatott, vagy hümmögött valamit a telefonba, esetleg elejtett egy-egy „igent”, de többnyire a főnöke beszélt és ordítozott felváltva. Végül abban maradtak, hogy mivel ő okozta a bajt, neki kell embert találnia erre a két éjszakára maga helyett, vagy muszáj bemennie.
A lift előtt álltak, és a férfi idegesen nyomogatta a hívógombot, miközben várt, hogy felvegyék a telefont. Kicsöngött, de nem történt semmi.
– Gyere már, te tetves! – préselte ki az ajkai közt a férfi, és rácsapott még egyet a hívóra.
– Kit hívsz? – kérdezte a kisfiú.
– Petyát – felelte a férfi.
– Az kicsoda? – kérdezte a kisfiú.
– Egy munkatársam, de nem veszi fel, biztos ő is hajnalig volt valahol. Alszik ilyenkor, mint akit leütöttek.
Közben megérkezett a lift, beszálltak, és a férfi a zsebébe csúsztatta a telefont.
– Itt úgysincs térerő. Remélem, visszahív ez a lajhár, ha felkel.
– Milyen lajhár? – kérdezte a kisfiú, miközben a körmével egy kiragasztott hirdetés sarkát kaparászta fel.
– Petya – mondta a férfi. – Éhes vagy?
A kisfiú bólintott.
– Jól van, majd beugrunk egy pékségbe útközben.
– Merre megyünk most, apa?
– Szúnyoghoz.
– Az kicsoda? – érdeklődött tovább a kisfiú.
– Egy ismerős, talán tud segíteni nekem, szokott néha bedolgozni őrzésekbe. Hátha ráér. Itt lakik nem messze, elszaladunk hozzá, megkérdezzük.
Szúnyog otthon volt, de miután felmentek hozzá, nemet mondott. Szombaton bokszol, nem kockáztatott meg egy egész éjszakás melót, mert akkor nem tudott volna másnap ringbe szállni, a szombat estét meg azért utasította el, mert nem tudta, mennyire verik össze.
Ahogy sétáltak az utcán, a férfi egyre idegesebben nyomkodta a telefonját. A kisfiú mellette lépkedett, és egy hatalmas csokis csigát tömött magába, a keze melegétől a csoki megolvadt a péksütemény tetején, és a nejlonzacskó oldalán kenődött szét. Néha felnézett az apjára, aki hunyorogva válogatott a névjegyzékben, és néha megkérdezte a gyerektől, hogy finom-e a kaja, aztán hozzátette, hogy „ezt is megpróbálom még, régi haver, hátha segít”, majd a kisfiúra kacsintott. Óriás volt a kisfiú mellett, két méter magas, kigyúrt, kopasz ember.
Hirtelen szólalt meg a telefonja, felvette azonnal: – Szevasz, Petyám, kösz, hogy visszahívtál… – kezdte, aztán neki is ledarálta az egész sztorit. Percekig beszéltek, majd a férfi kissé elmosolyodott, és újra a kisfiúra kacsintott, a vállára tette a kezét. – Köszi, Petya, megmented az életemet, ezért örök időkig a rabszolgád leszek! – mondta nevetve a telefonba. – A kétnapi béredet meg szépen kikerekítem neked, az a legkevesebb, amiért így beugrasz!
Miután lerakta a telefont, megállt egy pillanatra, elővette a cigarettáját, és rágyújtott. A kisfiú is megállt, harapott még egyet a csokis csigából, felnézett a férfira.
– Miénk a hétvége – jelentette ki a férfi. – Hát, komolyan mondom, nem gondoltam, hogy ez össze fog jönni. Nagyon necces volt – fűzte hozzá, és egy zsebkendővel leitatta a homlokáról az izzadsággyöngyöket.
– Mi volt necces? – kérdezte a kisfiú.
– Mindegy, már sínen vagyunk. Mit akarsz csinálni? Elmehetünk majd kicsit később pizzázni, vagy nem tudom, estére meg kitalálunk valamit.
– Elmegyünk moziba? – kérdezte a kisfiú.
– Hát, végül is, ha azt akarsz, akkor mehetünk. De fogalmam sincs, hogy miket játszanak most. Évek óta nem voltam moziban. Anyáddal mentünk utoljára. Te tudod, mit adnak?
– Az osztálytársaim már látták az új Pókembert, de én még nem. Anyának nem volt ideje elvinni.
– Milyen új Pókember? – kérdezte a férfi.
– A Pókember 2. – felelte a kisfiú.
– Nem láttam az elsőt se – vont vállat a férfi, és közben intett a fejével, hogy sétáljanak tovább.
– Pedig nagyon jó, azt mondták a többiek, hogy ez az új meg még sokkal jobb, mint az első volt – lelkendezett a kisfiú.
– Felőlem – nyugtázta a férfi.
Már alkonyodott, amikor elindultak. Felszálltak egy buszra, ami tele volt félrészeg fiatalokkal, akik indultak a lakótelepről a városba, a bulikba. A kisfiú leült az egyik helyre, az apja megállt fölötte, belekapaszkodott a korlátba, és a kezére hajtotta a fejét. Arra riadt, hogy nagyot döccent a busz, és nemsokára kivágódtak az ajtók, sokan szálltak le, aztán berregés hallatszott, és az ajtók visszacsukódtak. A férfi megdörzsölte a szemét, kinézett a félhomályba. Nemrég kapcsoltak be az utcalámpák, még melegedtek, a fényük mélysárga volt, lassan kezdett fakulni a hidegfehér árnyalat felé.
Egy kis pizzériában ettek, aztán gyalog indultak a mozi felé. Nyirkosság telepedett a környékre, és valamiféle hűvös köd lebegett a folyó felett, ahogy a hídról lenéztek. Minden lassú és nyugodt volt, alig járt néhány autó. Levágták az utat a híd után, elmentek egy cukrászda üzemi bejárata előtt, a parkolóban sorban álltak a régi, összekarcolt és százszor meghúzott, fehér teherautók. A kisfiú lassított egy játszótér mellett, és odaszaladt a hintához, felugrott az ülésre.
– Lökjél egy kicsit! – mondta az apjának.
A férfi odasétált, a tenyerét a hinta láncára fonta. – Nem volt vizes az ülés? – kérdezte. – Nehogy felfázzál, mert anyád kinyír engem, ha betegen adlak vissza.
– Nem vizes – vágta rá a kisfiú, és előre-hátra himbálta magát, hogy gyorsuljon.
– Tök sötét van itt – mondta a férfi. – Lassan menni is kéne, ha el akarjuk érni a filmet.
– Csak egy kicsit még, légyszi – kérlelte a kisfiú.
A férfi óvatosan lökte a hintát, nehogy túl magasra menjen. A közeli kocsmából kihallatszott az esti hangzavar. Üvegcsörömpölés és részegek óbégatása. Elkezdődött egy szám, valaki alaposan feltekerte a hangerőt, és a mélynyomó megreszkettette a helyiség ablakait, aztán hirtelen csend lett.
– Gyere, menjünk, még sorba kell majd állni popcornért is – mondta a férfi, és visszafogta a hinta lendületét.
A panelsorok közti kis téren szinte csak a mozi épületének ablakaira feszült sárgán a fény, az utcalámpák valahol nem világítottak, máshol pislákoltak. Óvatosan lépkedtek a sötétben, mert a járda toldásait az öreg platánok gyökerei teljesen megemelték, és a gyűrött aszfalthurkákon hatalmasat lehetett esni, ha nem figyelt az ember. Vigyázni kellett a kátyúkkal is, a mozaikosra tört útburkolat gödreivel, amikben összegyűlt a korábbi esők vize.
A mozi épületének minden pontját átitatta a pattogatott kukorica szúrós szaga, amibe rágók, gumicukrok és kóla cukros aromája vegyült. Már mentek a reklámok, amikor beültek a helyükre. A férfi a film első negyedórájára emlékezett, aztán elaludt, a kisfiú rázta fel, amikor felkapcsolták a villanyokat. Hirtelen azt sem tudta, hogy hol van. Kifelé menet ásítozva nézett az órájára, majd újra megnézte, mert nem hitte el, hogy annyi az időt.
– Ilyen hosszú volt ez az izé? – értetlenkedett a férfi. – A francba, rohadtul kell sietnünk, hogy elcsípjünk egy buszt, nincs kedvem gyalogolni hazáig.
Olyan gyors tempóban mentek visszafelé, hogy a kisfiú nem is bírta tartani az iramot, egy idő után a férfi a nyakába ültette, és úgy mentek tovább. A kisfiú vigyorogva üldögélt a magasban, kezét az apja kopasz feje búbján pihentette, miközben a sötétben felé hajló faágakat kerülgette.
Már a buszúton elaludt az ülésben, az apja a vállára vette, amikor leszálltak, és úgy vitte fel, aztán bent lehúzta róla a cipőt meg a kabátot, és mivel nem volt más ötlete, lefektette a kisfiút a hálószobában, ő pedig a nappaliban dőlt el a kanapén. Még bekapcsolta a tévét, de már a csatornaváltások között el-elszunyókált. Valamikor hajnalban arra ébredt, hogy a távirányító kiesett a kezéből, és hangosan csattant a parkettán. A hátulja lepattant, az elemek szétgurultak mindenfelé. A férfi legyintett, és oldalra fordult, magára terítette a bőrkabátját.
Reggel arra ébredt, hogy a kanapé előtti dohányzóasztal üveglapján rezeg a telefonja, úgy búgott, hogy a készülék forgott körbe a felületen. A férfi megrázta a fejét, és próbálta megnézni, hogy ki hívja. Az egyik munkatársa volt, akivel sokszor kerültek egy műszakba.
– Szevasz, Feca, mi a pálya? – szólt bele a férfi, a hangja rekedtes volt.
– Haver, nagy gáz van itt – kezdte Feca. – Baszod, Csabi, valami angyal vigyáz rád, hogy ezt megúsztad, de komolyan, haver! – hadarta végig Feca. Hallatszott a hangján, hogy siet valahová, a telefonja mikrofonjában süvített a szél, a vonal kissé recsegett.
– De mi van? – kérdezte a férfi, és felpattant a kanapéról, valamiért rögtön az ablakhoz sietett, és elhúzta a függönyt.
– Kurva nagy szar volt itt hajnalban! – darálta hevesen Feca. – Én se tudok pontosan mindent, mert szerencsémre lent voltam a klubban. Szóval valami balhé volt a kapuban, szokásos dolog: részeg pöcs kölykök nagyon be akartak jönni, Petya meg az a másik tag, most nem jut eszembe a neve, mindegy is, szóval nem engedték be őket. De állítólag nem voltak durvák velük, csak mondták, hogy járjanak egyet, amíg kitisztul a fejük, és akkor jöhetnek le. Erre ezek balhéztak, és valamelyik elővett egy szamurájkardot…
– Hogy micsodát, bazmeg? – kérdezte hangosan a férfi.
– Egy rohadt szamurájkardot. Nem is értem az egészet. De bazmeg, Csabi, nagyon csúnyán elintézte szegény Petyát, meg a másik tagot is. A kórházban vannak, intenzíven, és nem tudja senki, hogy mi van velük.
– Jézusom! – mondta fejcsóválva a férfi. – Én már komolyan nem értem ezt az egészet.
– Mindenki ki van bukva keményen. A zsaruk még mindig helyszínelnek, mossák le a vért a klub bejáratáról meg a betonról.
A kisfiú közben kimászott az ágyból, és a nappaliba sétált. Dörzsölgette a szemét, nem értette pár pillanatig, hogy hol van. A férfi akkor fordult hátra az ablak felől, amikor a kisfiú elkezdte keresni az anyját.
– Mennem kell, a gyerek felébredt – mondta a férfi a telefonba.
– Persze, haver, csak azért hívtalak, hogy ne a rádióból halljad, meg ilyenek.
– Szarul érzem magam, mint az állat. Petya engem helyettesített. Nem tudom, mit mondjak – súgta a férfi, és intett a kisfiúnak, hogy menjen oda hozzá.
– Ez benne van ebben a buliban. Nem a te hibád. Az elmeroggyantakat nem lehet kiszámítani. Sok barmot láttunk már, de nem gondoltam volna én se, hogy valaki ilyet csinál, ha nem jut be egy kurva klubba!
Egy csemegeboltban vett a kisfiúnak cukros brióst és kakaót, aztán csak sétáltak az utcákon, el a hosszú garázssorok előtt, egészen a kanálisig. Köd volt, és szinte állt a levegő, minden mozdulatlannak tűnt, a kanálisparti fák sárga levelei fénylettek, néhol a felpördült levélöblökben megállt a víz. Amikor beértek a vad erdőbe, a kisfiú az apja kezébe nyomta a maradék péksüteményt. A férfi a kabátja zsebébe rakta a kiflit, és ugyanazzal a mozdulattal rágyújtott. A kisfiú tíz-tizenöt méterrel előtte járt mindig, futott kicsit, megállt, nézelődött, mint valami indián nyomkereső, kutatott a földön heverő levelek között. Aztán hirtelen megállt, és bevárta az apját.
– Apa, szerinted vannak tigrisek ebben az erdőben? – kérdezte a kisfiú.
A férfi nem szólt semmit. Egy kézszerű kopasz ágat nézett, amin az utolsó bordó levelet mozgatta a szél. – Mi, tigrisek? Nincsenek – felelte gyorsan, miután észbe kapott.
– De ha lennének, és állítanék nekik csapdát, akkor meg tudnék fogni egyet?
– Ahhoz elég nagy csapda kéne, és nem tudom – a férfi hangja elakadt –, szóval nem tudom, mekkora csapda kell egy tigrisnek. Még sosem vadásztam rájuk.
– Ha én lennék a Pókember, akkor csak szőnék egy baromi erős és nagy hálót, aztán azzal elkapnám a tigrist – jelentette ki mosolyogva a kisfiú.
– Az biztos jó lenne – mondta a férfi.
A kisfiú felvett az avarból egy nyárfagallyat, aminek a szürkésfehér kérge síkos és csillogó volt. Szétkavarta vele a lehullott leveleket, majd felemelte a botot, és megpörgette az ujjai között. Elindult előre a kopaszodó erdőben, léptei nyomán zörgött az avar.
 
 

Vissza a tetejére