Kérészek tánca
A teraszt platánfa árnyékolta, tetejét vitorlavászon borította. Fák, bokrok vették körül, vadszőlő futott fel az egyik oszlopra. Az üvegasztalról visszatükröződtek a levelek.
A szélső asztal fonott foteljeiben két nő ült egymással szemközt. Az idősebb, szőke hajú, jól öltözött és a fiatalabb, barna.
– Örülök, hogy eljöttél – mondta a fiatalabb.
– Nem volt más választásom.
– Nem is érdekel, hogy van?
– Hogy?
– Ma reggel jól volt. Este megint megnézem.
– Köszi.
– Beszélnünk kell.
– Együnk, éhes vagyok, nem is reggeliztem.
Mindketten az étlapot tanulmányozták. A fiatalabb hátradőlt a székén.
– Te már tudod, mit rendelsz? – kérdezte az idősebb.
– Marhapörköltöt galuskával. Te találsz valamit?
– Alig van vega kaja.
A fiatalabb kinyitotta az étlapot.
– Hal?
– Halászlét egyek? Vagy főételt?
– A harcsapaprikást szereted… De azt nem látok.
– Roston sült fogasfilé pirított friss zöldségekkel, az jó lesz. Valami desszert?
– Áh, nem lehet.
– Én is kihagyom. Inkább majd fagyit.
A pincér kijött, rámosolygott a fiatalabbra.
– A szokásosat?
A nő bólintott.
– A nővéremnek pedig sült fogast.
A pincér távozott, a nővér ránézett a húgára.
– Jó srác, nem?
– Hogy jut ilyen az eszedbe?
– Csak azt mondtam, hogy elég jól néz ki a srác. Mást nem.
– De gondoltál.
– Nem.
– De.
A nővér mobilja jelzett, megkereste a táskájában.
– Egy pillanat, meg kell néznem. Visszaírok, az egyik ügyfelem.
A húga az ujjaival malmozott. A másik letette a mobilt az asztalra.
– Itt vagyok. Iderángattál, idehívtál a világ végére szerda délben.
– Ne haragudj – mondta a húg –, megijedtem. Tudom, nehéz volt elszabadulnod.
– Telefonban is elmondhattad volna, konkrétan mi történt. Ma az összes ügyfelemet lemondtam miattad. Tudod, mennyi pénztől esek el?
– Lehet, túlreagálom.
A nővér a táskája fülével játszott.
– Jellemző rád.
– Az idő nem velünk van.
– Az biztos. El se tudod képzelni, mennyibe kerül Pesten, hogy valahogy kinézzek.
Igazított a haján, ivott egy korty vizet. A húg a teraszon túl a szökőkutat nézte.
– Ha erre a szoborra nézek, szomorú leszek.
– Miért?
– Nem tudom. A kérészlány kiemelkedik a vízből, a fiú utánanyúl. Vajon azért, hogy visszahúzza, vagy hogy együtt repüljenek tovább? A lány az eget nézi. Eksztázist látok néha az arcán. De legtöbbször fájdalmat. Talán a fény teszi.
A nővér rápillantott a húgára, aztán megint a szoborra.
– Balira utazom. Már megvannak a repjegyek. Lilla szeptemberben kezd Berlinben az egyetemen, én októberben repülök.
– Imrével?
– Nem. Egy hátizsákkal. Imre meglesz egyedül.
– Jó lett volna, ha előtte megbeszéled anyával.
– A felnőttlét kevés örömeinek egyike, hogy nem kell a szüleinktől engedélyt kérni.
A húg a poharát forgatta, a narancslé lötykölődött benne.
– Ezt most meg kellett lépnem – folytatta a nővér. – Fél évig. Lemegyek a térképről.
– Szólnod kellett volna előre, anya miatt.
A nővér sóhajtott.
– Mi történt pontosan? – kérdezte.
– László hívott, hogy látta anyát a templomkertben. Egy padon ült. Egy óra múlva még mindig ugyanúgy találta, mozdulatlanul. Nem reagált a szavaira. Rohantam ki a faluba. Még akkor is ott volt. Nem ismert meg. Odaültem mellé, úgy sem. Szólongattam, fogtam a kezét. Mint aki mély álomból ébredt. Nem hitte el, hogy délután négy óra. Ha láttad volna a szemét, te is megijedtél volna.
Légy repült el az arcuk előtt, leszállt az asztalra. A húg folytatta.
– Ő a legjobb matektanárnő. A boltosok összekapták magukat, ha bement vásárolni. Most meg ott ült görnyedve a padon, azt se tudta, mióta van ott.
– És?
– Mit és?
– Ezt telefonon is elmondhattad volna.
– Személyesen akartam beszélni veled.
– Lehet, hogy csak pillanatnyi rosszullét. Te meg iderángatsz…
– Tudom, a világ végére.
A húg az asztalra vetülő árnyékokat követte az ujjával. Felnézett a nővérére.
– Mi van, ha megint meg fog történni? Télen?
– Te figyelsz rá, naponta találkoztok, nem?
– Te mikor láttad utoljára?
– Két hónapja, és minden héten felhívom. Teljesen normálisan, összefüggően beszél.
– Nem hiszel nekem?
– Dehogynem. Csak annyit mondtam, hogy én nem tapasztaltam nála semmilyen változást.
– Máskor is voltak furcsaságai. Elfelejti, hogy már adott enni a csirkéknek. Néha megebédel, elmosogat, és megint megterít.
– Miért nem szóltál?
– Nem akartalak megijeszteni. Már bánom, hogy nem mondtam el hamarabb.
– Ez az öregség. Ezzel jár. Mikor hozzák már a kaját?
– Ha utánaolvasnál a demenciának, akkor tudnád…
– Te most diagnosztizálsz? Honnan tudod, mi baja? Elvitted orvoshoz?
– Nem.
– Ez máskor is előfordult, és még nem vitted el orvoshoz?
– Nem hagyhatom ott a gyerekeket.
– Most tényleg, ezen múlik?
– Nincs, aki helyettesítsen.
– És ha sztrókja volt?
– Nem hiszem.
– Hogy lehetsz ilyen felelőtlen.
– Jól van, na. Nem gondoltam, hogy súlyos.
– És ha holnap reggelre meghal?
– Az elején el se hitted, hogy baja van, most meg már kórházba vitetnéd. Vitesd, benne vagyok.
A nővér a lábával dobolt.
– Nem hiszem el. Iderángatsz, és közben nem vizsgáltatod ki anyát.
– És te, holnap elviszed az orvoshoz?
– Nem, holnap tárgyalásom van.
– Aha, akkor ideköltözöl hozzá?
– Ne beszélj hülyeségeket! Nem tudom otthagyni a családomat, az irodámat. De te odaköltözhetnél hozzá, és minden maradhatna ugyanúgy, ahogy eddig.
– Számodra maradhatna, de számomra? Onnan járjak be az iskolába? Tudod, mekkora dugó van reggelente?
– A dugóval tudni kell együtt élni. Pesten is állandóan az van.
– Te is magadhoz vehetnéd.
– Szó se lehet róla. Inkább haza se jövök Baliról!
Egy férfi lépett a teraszra, a sarki asztalnál leült, elővette a számítógépét, és dolgozott.
– Kicsit elragadtattuk magunkat. Te itt laksz a közelben, nincs családod – mondta a nővér.
– Nem tehetek róla.
– Tudom, de most ne beszéljünk a múltról.
– Mintha az olyan egyszerű lenne.
– Ne haragudj, átérzem, neked se volt könnyű.
– Ahogy látom, nem is lesz.
– Miről beszélsz?
– Rám akarod lőcsölni anya ápolását, igaz?
– Nem, dehogy. Csak jó lenne, ha odaköltöznél hozzá.
– És az én életemmel mi lesz?
– Minden marad, ahogy eddig.
– Aha, te meg majd kéthavonta ellátogatsz hozzánk, ebéddel várunk, és hetente felhívod, ha éppen ráérsz.
– Jönnék sűrűbben. Amíg itthon vagyok. Hetente. Kéthetente.
– Adjam fel a tanítást is? Mert mi lesz, ha délelőtt, mikor az iskolában vagyok, akkor kóborol el a mínusz tízben. És nem a falu főterén ücsörög, hanem a határban kószál.
A nővér a szalvétáját hajtogatta.
– Persze, nekem kell pelenkáznom, ha arra kerül a sor, ugye? – folytatta a húg.
– Te vagy vele közelebbi viszonyban.
– Ne kezdd megint.
– Gyerekkorunkban is te voltál a kedvence. Én harcoltam vele. Elmart mindenkit mellőlem. Nem mehettem sehova. Te anya szoknyája mellől figyelted mindezt. Profitáltál abból, amit én helyetted is kivívtam. Öledbe hullott a függetlenség.
– Függetlenség, haha. Te meg elmész, mint gyerekkorunkban. Akkor is otthagytál a szarban. Villámhárítónak. Aztán mikor anya lelépett, apával kettesben maradtunk. Én vittem a háztartást. Kamaszként. Ahelyett, hogy buliztam volna.
– A szüleink válását ne kend rám! Szerelmes voltam. Menekültem. Hátra sem néztem. Te is ezt tetted később.
– Mégis visszajöttem.
– Mert nem volt más választásod.
A húg kiment a mosdóba. Arca fénylett, mikor visszajött.
A pincér megjelent két tányérral a kezében. A húg elvett egy kenyeret, kettétörte.
– Kenyérrel eszed? Van galuska hozzá.
– Mindent kenyérrel eszek, ami pörkölt.
Csendben ettek. A húg kenyérhéjjal kitörölte a szaftot. A nővér kitolta a zöldbabokat a tányér szélére.
– A fogas finom volt.
– Néha beülök ide enni.
– Kávét kérsz?
– Arra szerettelek volna kérni, szóval, hogy nézzünk együtt egy idősotthont anyának.
– De húgocskám, ez még korai.
– Nem az. Engem megnyugtatna.
– Ne kezdjük elölről.
– Tisztában kell lennünk a feltételekkel.
– És ha nem akarja?
– Nem tudom, csak nézzük meg. Lehet, hogy a házat is el kell majd adnunk.
– A házat? Amiben a nagymamánk született? Az kizárt.
– Előfordulhat.
– Fizetek. Talán annyim még van. Fagyizhatnánk egyet.
A nővér rámosolygott a húgára.
A húg karon fogta a nővérét.
– Erre gyere!
A sétányon haladtak, balra park, vendéglő, jobbra a Tisza. A széles parton futók, kutyasétáltatók.
Megálltak. Motorcsónak húzott el, a fodrozódó víz elvakította őket.
Egy nő közeledett a sétányon a kisfiával. A fiú fényes cipőben, ünneplőben. Már messziről kiabált.
– Anna néni! Szia, Anna néni!
Az anyja csitítgatta. Odaértek hozzájuk.
– Anna néni, a zongoravizsgámra megyünk!
– De jó! Sok sikert neked, Ádámka!
Az anya a kezénél fogva vonszolta előre a fiút, aki sűrűn hátranézett.
– Menjünk – mondta a húg.
– Helyes kissrác.
– Az osztályomba jár. Elsős.
– Jó lehet tanárnak lenni. Inspirálóbb, mint ügyvédnek.
– Csak nem irigyelsz?
– Néha, kicsit.
– Jobban keresel, mint én – mondta a fiatalabb.
– Te irigyelsz engem?
– Megszomjaztam.
A nővér odament a falikúthoz.
– Nem működik.
Fölnézett az épületre.
– Ez a Tisza Szálló, ugye?
– Az, bezárt.
– Itt rendezték a szalagavatómat.
– Nem is emlékszem rá.
– Én sem.
Nevettek.
– Korai demencia?
– Lehet.
Odaértek a parkhoz. A nővér a rózsákra mutatott.
– De szép ez. Olyan most, olyan mintha...
– Mintha nem is a világ végén lennénk?
– Nem is világ vége, bő egy óra alatt lent vagyok.
Összeölelkeztek. A húg kibontakozott, levetette a cipőjét, besétált a pázsitra. Leült.
– Nem jössz? Félted a ruhádat? – kérdezte.
Hasra feküdtek a fűben.
– Emlékszel, hogy szerettünk a fűben heverni egymás mellett? – kérdezte a húg.
– Te olvastál.
– Te meg nem hagytál. Fűszállal birizgáltál.
A nővér tépett egy fűszálat, végighúzta a húga arcán, fülén.
A húg felnevetett.
– Akkor is így nevettél. Nem foglalkoztál velem, olvastál tovább.
– Aztán mire legközelebb rád néztem, már elaludtál.
A húg a hátára fordult, nővére utánozta.
– A felhőket néztük. Mekkora ég volt a határban. Beborított mindent.
Csendben feküdtek egy ideig. A húg megszólalt.
– El kell mondanom valamit. Tegnap megkaptam az orvosi vizsgálat eredményét. Előrehaladott petefészekrák. Az orvos szerint legfeljebb egy évem van.
Oldalra nézett, s látta, hogy a nővére elaludt a fűben.
Vissza a tetejére