Novák Zsüliet

Festmény a Széchenyin

Elmondom, hogyan tudtam meg, hogy nagyanyám rákos.
Egy nyári, bádogfényes reggelen arra ébredtem, hogy arrébb húzza a kanapét, és a nappali hosszabb falára egy képet kezd pingálni. Őt magát is meglephette ez a vágy, a régi vízfestékkészletemet és ecseteimet használta, én azt sem tudtam, hol tároljuk ezeket. Aztán vettem neki temperát, és szélesebb, lapos ecseteket, hogy könnyebben haladjon.
Először festett egy nagy hegyet, hófödte csúccsal. A hegyen mindenféle színpompás fa és növény nőtt, orchideáktól a narancsfákig. Alul mindkét oldalon egy-egy (talán ugyanaz a) falu állt egyetlen sor házzal. Ezek az építmények élénk dél-amerikai színekben pompáztak a rózsaszíntől a türkizig, tetejükön T alakú kéménnyel, amelyből vidám füstcsík táncolt az ég felé. A legjobban az ég sikerült. A házak fölött egészen halvány kékként indult, majd egyre sötétedett, végül a plafonnál már széles sávban mélykék-feketévé vált, apró csillagokkal. Néhány csillagképet vékony, fehér vonallal jelzett, ahogyan a csillagtérképeken szokás. Én ugyan nem értek az asztrológiához, de szerintem ő sem értett, random csillagtérkép volt a kitalált falu felett. Ezután finomította a festményt. Tukánt festett a szomorúfűzre, paradicsommadarat a tiszafára, muskátlit a perui falu ablakaiba. A kép közepén bárányfelhők borították az eget, amelyeken napfénysávok törtek át, és érték el ragyogón és szélesen a házakat.
Arról, hogy ennek a festménynek volt-e művészi értéke, naivitásból vagy zsenialitásból fakadt, természetesen nem fogok írni. Az ereje nem a perspektívából vagy a kompozícióból eredt, hanem nagyanyámból. Addig eszembe se jutott, hogy nagyanyám bármikor is el szeretett volna innen költözni. A vágyak és illúziók nem illettek a világához. Pedig a vágy- és illúziómentes élet is csak a sok-sok csalódás következménye. Sajnálom, hogy nem ismerhettem a másik életében.
Kiköltözött a szobánkból a nappaliba. Ahogy besütött a hajnal első fénye az erkélyen keresztül, már el is kezdett dolgozni. Fél tízkor, amikor a nap elhaladt az ablakunk elől, elmúlt róla ez az ideges láz, s akkor mosdóba ment, kávét főzött, mintha csak alvajárásból ébredt volna.
Egyik este leültünk a kép elé egy-egy pohár borral. Csak tizenhét voltam, de nagyanyám sosem törődött apróságokkal.
– Tetszik?
– Nem elég giccses – nevettem el magam.
– Nem is igaz – károgott –, ennél nem lehet giccsesebb!
– Nincs rajta szivárvány! – ugrattam.
– Be kell adnunk egy kérvényt a nagykorúsításodhoz – mondta minden átmenet nélkül.
– Már annyi sincs?
– Lehet, hogy van, de biztosra megyünk.
 
Nem volt. Szavakkal nagyon sokáig alig fejezte ki a szenvedését. Álmában nyögött fel, vagy a keze remegése árulta el. Felvette a harcot a fájdalommal, még ha tudta is, hogy nem győzhet. Amikor ötévesen hozzá kerültem, én őt akkor is öregnek láttam, de hangos, furcsa, színes öregnek, aki sosem hordott volna otthonkát vagy szemüveget. Megszoktam, hogy ő egy jelenség, akit az utcán megnéznek, akit a lakótelep pletykás vénasszonyai számontartanak, és hetente új pletyka kering viselt dolgairól és mocskos szájáról.
Először nem is betegnek tűnt, hanem öregnek. Olyan öregnek, mint mindenki más. A haja lenőtt. Házhoz hívott egy fodrászt, aki fiúsan rövid frizurát vágott neki. Rúzsai és szemfestékei megavasodtak a dobozukban, arra sem vette a fáradságot, hogy kidobja őket. Kizárólag melegítőnadrágot és klumpát hordott, lépései egyre laposabbak lettek, mígnem már csak apránként csoszogva csúsztatta előre a lábát, és nem lépett ki a lakásból. Hónapról hónapra alacsonyabb és görbébb lett, az ajkai befordultak, miután túl megerőltetőnek találta a protézise rendben tartását. Egy idő után mindennek ez lett az alapja. Elmenjen-e pisilni, vagy akar-e annyira egy pohár vizet, hogy felálljon érte? Megéri-e a keserves erőfeszítést, amellyel felkönyököl, az ágy szélére ül, hogy aztán abba a bizonytalan álló helyzetbe tegye magát, ami után egyre több lépéssel ér a céljához. Lassanként a haja is köddé vált. Megritkult és megvékonyodott, valószínűtlenül lebegett a feje körül, miközben hátul örökké lapos volt a fekvéstől. Otthon akart elaludni, és én ostoba módon megígértem, hogy így lesz. Csak valamit nem vettünk számításba. Hogy a lélek milyen értelmetlenül sokáig képes egy használhatatlan testben maradni.
Egyszerűen megette a rák a csontjait. A gerincét, a bordáit. Nem volt képes felülni, nem volt képes lábra állni. A vállcsontját, aminek következtében a jobb karja az utolsó félévben, a bal, amelyet később ért el a patológiás törés, élete utolsó három hónapjában vált használhatatlanná. Élete utolsó három hónapjára nyaktól lefelé lebénult.
Mindenkit gyűlölt. A pelenkát, a nővéreket, az orvosokat, a gyógyszereket, amelyek nem nyújtottak enyhet, csak a tudata lett ködös. Egyszer azt mondta, a kóbor kutyákat is gyűlöli, mert emberségesebb a haláluk, mint neki. Engem is gyűlölt. Nem mert megkérni, hogy segítsem át a halálba, de tudtam, hogy azt szeretné, és ő is tudta, hogy tudom, csak nincs hozzá merszem. Minden egyes nap ezt láttuk egymás szemében, ezért együttlétünk nem búcsúzás és megbékélés volt, hanem néma, kínos kötelesség.
Végül még a szavak is elhagyták. Először csak rövidült a mondandója, pattogós mondatokat préselt ki magából. Néha megijedt attól, ha egy-egy szó a kimondás során elveszítette az értelmét. Eleinte felismerte, amikor értelmetlen hanghalmaz tört a külvilágra, és olyankor megkönnyebbülten bólintott, amikor én vagy a nővérek mégis ki tudták hámozni a torlódott mássalhangzók mögötti értelmet. A kihámozás nem volt nehéz. Két dolgot mondott. Azt, hogy vizet, vagy hogy beszartam.
Aztán a mássalhangzók is eltűntek. Csak magánhangzókat visított, magas hangon, mint egy majom az állatkertben, csak éppen a ketrec itt egy fertőtlenített ágy volt. De ekkorra legalább az értelem is eltűnt a szeméből.
Utolsó napjaiban tátott szájjal feküdt. Ekkorra már nemhogy a pépes ételt, de a vizet sem tudta lenyelni. Ha a nedves pelenka, amivel megtörölgettem a cserepes ajkait, túl nedves volt, és a víz lecsorgott a torkára, slejmesen fuldoklott tőle. A nyelvén is mély, száraz repedések jelentek meg. Amikor megkérdeztem a nővért, mennyire fájhat neki, az csak elnézően rám mosolygott, de nem válaszolt.
Végül a levegővétel is embertelen erőfeszítésnek tűnt. Hörögve lélegzett, és felment a láza. A nővér megnyugtató hangon azt mondta, hogy már agonizál, nincs sok hátra. És furcsa módon ettől kicsit meg is nyugodtam. Végül két napig ültem mellette, és negyvennyolc órán keresztül minden lélegzetvétel után azt vártam, hogy végre ne emelkedjen meg újra a mellkasa. Néha elbóbiskoltam a széken, általában egy-egy köhögőroham ébresztett. Egyszer valami géppel megpróbálták a torkáról leszívni a slejmet, de nem ért semmit.
Nem volt egy utolsó, tiszta pillanat, amiben reménykedtem. Nem adatott meg, hogy rendesen elbúcsúzzunk. Csak megfeszült a teste, és többé nem vett levegőt. Néhány percig még meg-megrándult, aztán csak feküdt leejtett állal és nyitott, zavaros szemmel. A mellére borulva zokogtam, bár magam sem értettem, miért. Talán a lelkiismeret-furdalás miatt, amiért hetek óta a halálát kívántam. Hívták az osztályos orvost, aki megállapította a halálát, aztán kezet fogott velem, és részvétet nyilvánított. Életemben először rázta meg a kezem egy felnőtt. Ebből rájöttem, hogy már felnőtt vagyok.
Még két órát az ágyában hagyták valami szakmai protokollra hivatkozva. Én bebújtam mellé, és aludtam egyet. A hullaszállító ébresztett. Tőle kérdeztem, hogy most akkor mit csináljak. Rántott egyet a vállán, és lassan, tagoltan mondta, talán menjen haza.
 
A kórház előtt beszálltam egy taxiba, és hazavitettem magam. Már a lakótelepen jártunk, a taxis lassan hajtott, bicikliző és tollaslabdázó gyerekeket kerülgetett, amikor megláttam az egyik garázs-ÁBC-t. Szóltam, hogy itt már jó lesz, kifizettem, és beszédültem a kisboltba, hogy vegyek egy üveg pálinkát. Az eladó furán méregetett, és figyelemmel követte minden lépésem. Először nem is jöttem rá, hogy ez csak a kezemben tartott üveg miatt van. Sápadt bőre illett a tízemeletnyi beton alá, fejére húzott piros kapucnija alól kilógott félhosszú haja. Ő volt az első férfi, akit piros pulóverben láttam.
– Elkérhetem a személyid?
– Tizenhét vagyok.
Kicsit meghökkent az őszinteségemen.
– Akkor nem adhatok el neked alkoholt.
– Ma halt meg az anyám.
– Komolyan?
– Komolyan.
Csak néztünk egymásra.
– Várj! – jutott eszembe, és elővettem a tárcámból egy levelet – ez a nagykorúsítási végzésem. A nagyanyám csináltatta meg nekem a halála előtt.
– Azt mondtad, az anyád halt meg.
– Az anyám elhagyott, és a nagyanyám nevelt föl. Tényleg. Olvasd el a papírt! Nagykorúnak nyilvánítottak.
– Minek neked ilyen papír?
– Hogy ne kerüljek intézetbe.
Kíváncsian elolvasta elejétől a végéig, talán ő volt az első, aki így tett, aztán tanácstalanul forgatta a levelet, mintha az üres hátoldalán megtalálhatná a megoldást a helyzetre.
– Fingom sincs, ezzel eladhatok-e neked piát – kicsit gondolkodott, aztán döntött. – Na jó, de van néhány feltételem. Szerintem te még az életben nem ittál szilvapálinkát, szóval ne ezzel kezdd! Adok egy üveg vodkát és narancslevet. Két deci narancsba öntesz fél deci vodkát, és óránként egyet iszol, ameddig szükségét érzed. Meg tudod ezt ígérni nekem?
Bólintottam.
– Van otthon ételed?
– Nem tudom.
– Akkor veszel mellé két zsömlét és egy doboz tejfölt. Másnaposságra.
– Miért segítesz?
– Mert azt gondolom, néha egészségesebb berúgni, mint beleőrülni a fájdalomba.
– Értem. Van még más is?
– Igen – húzott maga elé egy pincérblokkot a kassza mellől. – Ez a telefonszámom. A nevem Tibor, a barátaimnak Efté, a nevem monogramjából. Tizenkilenc vagyok, elsőéves Pesten a bölcsészkaron, van barátnőm, ez pedig a családom boltja. Hívj föl, ha beszélgetni szeretnél valakivel. Hosszú távon jobb lenne, mint a vodka. De nyugi, ez nem jótanács, mert a jótanácsokat gyűlölöm.
– De, ez egy jótanács.
– Ez konklúzió. Mint mondtam, a családomé az ÁBC.
 
Otthon a narancslébe vodkát öntöttem, leültem a festmény elé a kanapéra. És megláttam. Egy apró szivárvány húzódott a bal szélső ház felett. Akkor kitört belőlem a zokogás.
 
Ma már kevés dolog ismerős a Széchenyi-lakótelepen. Talán csak az utcák, a sarkok és az épületek körvonalai, bár azok sem teljesen. A házakat leszigetelték, majd mindenféle divatos pasztellszínre festették őket. Régen, ha valaki nem figyelt, könnyen össze lehetett téveszteni két épületet, és ez nem volt se ritka, se furcsa. Hozzánk is többször dörömböltek vagy kopogtak be spicces férfiak és nők, és még nagyanyám is, aki aztán nem a vajszívéről volt híres, csak legyintett az ilyen esetekre.
 
Az első novelláim egyike arról szólt, hogy egy férfi hazamegy az ötödik emeleti otthonába, megkapja a fáradt, vörösre festett hajú feleségétől a rántott húst sült krumplival és uborkasalátával, aztán tévéznek, lefekszenek aludni, és másnap elmegy dolgozni. A vacsora alatt azon bosszankodnak, hogy megellett a gyerek aranyhörcsöge, és mivel az épületben lakó összes családnak van már ilyen kisállata, egyre nehezebb, szinte lehetetlen a szaporulat elajándékozása. Ezért a férfi megígéri, hogy másnap kiviszi a fölösleget a telepre, és odaadja a gyárat őrző kuvasznak, a kicsinek meg azt mondják, hogy a portás kislánya örökbe fogadta őket. Aztán másnap, amikor dolga végeztével ismét hazaér a férfi, a fáradt, vörösre festett hajú felesége kiteszi elé a rántott húst sült krumplival és uborkasalátával, és arról panaszkodik neki, hogy megellett a gyerek aranyhörcsöge. A férfi pedig nem tudja eldönteni, hogy ő bolondult-e meg, vagy előző nap egyszerűen csak egy másik épület másik lakásában töltötte az éjszakát.
 
A mai fejemmel minden bizonnyal írnék bele egy kiábrándító, rövid szexjelenetet, de akkor, az egyetem első évében még nem vetemedtem ilyesmire. Hazafelé a vonaton mondta is Efté, hogy egész jó írás, de szerinte messze nem annyira szürreális, mint azt a többiek gondolták. Azoknak nem, akik itt élnek a lakótelepen. És hogy egy fáradt baszástól sokkal sikeresebb és maibb lenne a prózám. Próbáltam megvédeni a munkám azzal, hogy a „fáradt baszás” szerintem gyengítené a tragédiát, de ő erre kiröhögött, és azt mondta, hogy a szocio biztosan nagyon szép és értékes törekvés, csak éppen tele van vele az emberek hócipője, és baszással jobban el lehetne adni a tragédiát. Valamit valamiért, azt hiszem, így fogalmazott, és nem vallottam be neki, hogy minden szavát elhittem, csak éppen szűzen se szeretkezésről, se baszásról nem lehet írni.
Abonynál vetette fel, hogy beköltözhetnék a kollégiumba, Kriszti szobatársa otthagyta az egyetemet, így mellette épp akad egy szabad hely.
– Nem tehetem – rettentem meg.
– Miért nem? Kiadhatnád a kecód albérletbe, és sokkal jobban kijönnél a pénzedből.
Erre makacsul nem válaszoltam.
– Azt ne mondd, hogy a kib… – itt nyelt egyet, és visszafogta magát –, hogy a festmény miatt nem adod ki a lakást.
– És akkor mi van, ha a kibaszott festmény miatt nem akarom kiadni a lakást?!
– Félreérted azt a képet.
– Hogy mi? Hát te meg honnan a fenéből tudnád, hogy kell értelmezni?
– És te mi a fenétől nem látod? Szerinted a nagyanyád azért pingálta ki a nappalit a világ összes pompázatosan giccses közhelyével, ami csak eszébe jutott a halála előtt, hogy te ott ásd el magad, abban a szarfészekben?
Ezután nem szóltunk egymáshoz. Amint megállt a vonat, vissza se néztem, úgy rohantam a huszonnégyes buszhoz. Efté is inkább megvárt egy másik járatot.
Este nyolckor csöngetett. Beviharzott egy Prakticával és egy vakuval. Dühösen arrébb rugdosta a fotelt és a dohányzóasztalt, hogy helyet csináljon magának az ominózus fallal szemben. Ezalatt dühösen pufogott:
– Megkérdeztem a Főfotónál, csinálnak neked nyolcvanszor százhúszas nagyítást a kibaszott képből!
– Ne… – kezdtem volna, de a szavamba vágott.
– Ne mondd nekem, hogy nem nevezhetem kibaszottnak a képet, mert igenis nevezhetem! Ha idejövök apám gépével, és ellövök rá egy tekercs Kodakot, akkor megtehetem! Ez a kép valóban szép gesztus volt, de ma már csak a nyomorod díszlete. Boldog vagy az egyetemen, én is tudom, te is tudod, de te valamiért mégsem hiszel benne, hogy várhat rád valami jó. Nekem oké. Nézegesd egész álló nap azt a… jézusom, az ott egy triceratopsz?
– Szerintem galléros gyík, csak nagyobbra sikerült a kelleténél.
– Ááá. Szóval nézegesd ezt a képet a koliban, ott lesz a faladon, de költözz emberek közé!
– Rendben.
– Rendben? Tényleg? – bizonytalanodott el.
Még a gépet is leeresztette meglepetésében.
– Rendben. Beköltözöm a koliba.
Azt nem mondtam, hogy a kedvéért, mert nem örült volna neki. Hogy azért költözöm be, mert egyetlen délutánon keresztül ismét árvának éreztem magam, csak ezúttal már tudom, hogy olykor az árvaság is döntés kérdése.
 
Így már a tizenkilencedik születésnapom előtt elhagytam a lakásom, és sosem tértem vissza. Igaz, el sem adtam. Azt gondolom, nem egészséges dolog erősen ragaszkodni a halottaktól származó tárgyakhoz, nem egészséges egy halott által festett kép alatt aludni, az ékszerét viselni, az íróasztalán dolgozni, vagy azon gondolkodni, ő mit szólna a döntéseimhez.
Amikor kiraktam a plakátot az ágyam mellé, Kriszti először elkapta a tekintetét, innen tudtam, hogy Efté már felvilágosította a rendhagyó képpel kapcsolatban. Az azt követő években sokat ittunk, sokat füveztünk, sokat tanultunk, abban a kollégiumi ágyban elvesztettem a szüzességem, s egyszer részegen csókolóztunk Krisztivel – Efté hányását sikáltuk ki a padlószőnyegből. De akármikor néztem arra a képre, mindig úgy éreztem, nagyanyám ebből az egészből semmit sem helytelenítene.
 
 

Vissza a tetejére