Tiszavirág
Hamarosan véget ér a mi közös repülésünk, de szeretném, ha tudnád, hogy mindez miért történik velünk. A többiek már alszanak, a nővérkék is visszavonultak, a telefonom fényénél írok neked. Mindjárt éjfél, most már nem szabad se ennem, se innom. A bal oldalamon fekszem, másképp nem megy. Zavar a klórszag, az ágynemű durva tapintása, és hogy feszülnek a melleim, de megpróbálok koncentrálni.
Augusztus huszonnyolcadikán kezdődött, százkilencven nappal ezelőtt. Az asztalomnál ültem, fel akartam venni a tantárgyaimat, de a sejtbiológiát és az állattant sehogy sem engedte a rendszer. Apa azt mondta, intézzem a hivatalos ügyeimet, igényeljem meg a diákigazolványt, jelentkezzek a kollégiumba, egy percig se aggódjak, a kellemetlen kis malőrömet pár napon belül elintézzük, és szeptember nyolcadikán gond nélkül el tudom majd kezdeni a tanévet. Negyvennyolc perc kínlódás után kiléptem az egyetem oldaláról. A délelőtt hátralévő részében a székemben ringatóztam, véresre kapartam a sebeket mindkét kezemen, és a falióra másodpercmutatóját bámultam, ahogy megállíthatatlanul halad körbe-körbe, egyre közelebb sodorva a kismutatót a hármas szám felé. Tudtam, hogy át kellene öltöznöm, fogat kellene mosnom, be kellene fonnom a hajam, de úgy éreztem, ez megint egy olyan nap lesz, amikor képtelen vagyok emberek közé menni. Végül befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót, és rákerestem a Palingenia longicauda nőstény egyedeinek morfológiájára. Amint felvillantak előttem a szemek, szárnyak és csápok gyönyörű mikroszkopikus felvételei, és elmerültem a kérészek testfelépítésének részletes leírásában, minden újra a helyére billent.
Apa kettő óra huszonnyolckor rontott be a szobámba, és azonnal ordítani kezdett, hogy miért vagyok pizsamában, mit képzelek magamról, reggel megbeszéltük, hogy pontban harmincötkor indulunk, rengeteg időm volt elkészülni. Gyorsan megnyitottam a Text to Speechet, megírtam a válaszomat a Neptun lefagyásáról meg arról, hogy ma nincs erőm kimenni a szobából, de mire kihangosítottam volna neki a szöveget, már a karomnál fogva rángatott a fürdőszobába, és azt üvöltötte, hogy hét percem van az indulásig. Ettől én hirtelen nagyon rosszul lettem, belehánytam a csapba, aztán magamra zártam az ajtót, beraktam pár színes törölközőt a mosógépbe, és néztem, hogyan keveredik össze a víz és a hab a puha textilekkel forgás közben. Nem emlékszem pontosan, végül hogyan jutottunk el a családsegítő szolgálat épületéhez. Csak pár kép rémlik. A fenyőfa alakú autóillatosító himbálózása. Apa vörös tarkóján a kövér izzadságcseppek. Egy penészes szendvics a hátsó ülésen. És az út mellett egy nagy plakát a XVIII. Tiszavirág Fesztiválról.
A védőnő irodáját penetráns szag töltötte meg. Nem tudtam, meddig bírom ki ott. Leültetett minket az asztalával szemben. Próbáltam rájönni, hogy kedvesen vagy megvetéssel néz rám, de az orra alatti barna szemölcs folyton elterelte a figyelmemet. Azon gondolkodtam, hogy melyik vírus okozza ennek a visszataszító képződménynek a kinövését. Apa bemutatkozott, átnyújtotta a kezében lévő papírokat, de mielőtt a nő bármit kérdezhetett volna, hadarni kezdett, hogy ez itt a nőgyógyászati igazolás a terhességről, ez a beutaló, amit az orvostól kaptunk, ez a lányom felvételi értesítője, ez pedig az autizmus diagnózisa. A nő egy ideig lapozgatott, majd egyenesen rám nézett, amit én nagyon nem bírok, szóval rögtön elkaptam róla a tekintetemet. Megkérdezte, mik az indokaim a terhesség megszakítására, de meg sem tudtam nyitni az applikációt, apa már válaszolt is, hogy nézze, asszonyom, a lányom három éve nem beszél, az anyja temetése óta egy szó nem jött ki a torkán, egyedül nevelem, nem egyszerű eset, de rendkívül okos, most vették fel a Szegedi Egyetemre, ott van minden papír, láthatja, én mindent megteszek azért, hogy egy élhető jövőt biztosítsak a számára, de ez a terhesség, ez teljes képtelenség, a lányom önmagát sem képes ellátni, nemhogy egy gyereket, én pedig a krónikus vesebetegségemmel örülök, hogy egyáltalán élek.
A védőnő megint rám nézett, pillantása marta az arcbőrömet. Azt mondta, tőlem szeretné tudni, ki a gyermek apja, és áttolt az asztalon egy papírt meg egy tollat. Apa ismét meg akart szólalni, de a védőnő kijelentette, hogy ha nem marad csöndben, akkor kiküldi. A hasamba ekkor olyan erős görcs nyilallt, hogy előre kellett hajolnom a székben. Egy picit ringattam magam, aztán felálltam, kinyitottam az ablakot, vettem pár mély levegőt, visszaültem a helyemre, és szép, szabályos betűkkel azt írtam a lapra, hogy Soós Zoltán, negyvennyolc éves, édesapám ivócimborája, családos ember, nagyon jó az illata, és nem akarja felvállalni a gyereket. Mikor elkészültem, apám elvette tőlem a papírt, pár szót kihúzott belőle, úgy tolta át az asztal túlsó felére.
A védőnő elolvasta a válaszomat, felsóhajtott, megingatta a fejét, és felsorolta, hogy a terhesség megtartása esetén milyen állami és civil támogatásokra számíthatok, tájékoztatott az örökbe adás lehetőségeiről, az abortusz egészségügyi hatásairól, majd megkérdezte, hogy mindezek ismeretében kívánom-e megszakítani a terhességet. Apára néztem. Bólintott. Aláírtam a nyilatkozatot, és tekintetemet a rombuszmintás linóleumpadlóra szegezve hagytam el a szobát, nehogy újra meglássam a védőnő orra alatti barna szemölcsöt. Közben persze rájöttem: humán papilloma.
Nem tudtam visszaülni az autóba, a penészes szendvics szaga fél óra alatt úgy felerősödött, hogy már az ajtónyitásnál rosszul lettem tőle. Megkértem apát, hadd sétáljak haza. Nem bánta, még dolga volt a városban. Odaadta a garázskapunyitót, és elhajtott. Egy ideig csak álltam a tűző napsütésben. Fullasztó volt a betonról visszasugárzó hő. Elképzeltem, hogy hazamegyek, bezárkózom a szobámba, lefekszem az ágyba, és éjfélig a kérészek rendszertani helyéről olvasgatok, de bármilyen csábító is volt a gondolat, úgy éreztem, anyával kell találkoznom. És ehhez le kellett mennem a partra. Nem bonyolítottam túl az útvonalat. A gyalogoshíd előtt jobbra fordultam, és addig mentem a sétányon, míg meg nem találtam a lejárót a vízparti sziklákhoz, ahonnan utoljára néztük végig a tiszavirágzást. Anya azt mondta, szeretné még egyszer látni, mielőtt meghal. Úgy beszélgetett velem a közelgő haláláról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. És ahogy ott ültünk egymás mellett, egy rejtélyes, néma vezényszóra a víz felszínéről hirtelen felröppent milliónyi apró, lepkeszerű tünemény. Órákig néztük, ahogy halványbarna és szürke szárnyaik vakítón csillognak az alkonyatban. Mire a nap lement, a folyót egy bolyhos szőnyeg borította. Akkor anya azt mondta, hogy vége a táncnak, mind elpusztultak. Hazafelé támogatnom kellett, annyira elfáradt. Másnap reggel kórházba vitték, és nem jött többé haza. A temetés után apa nagyon sokat ivott, és amikor nem akartam megenni vacsorára a torról megmaradt franciasalátát, mert undorítónak találtam az állagát, azt üvöltötte, hogy te idióta liba, anyád a hülyeségeidbe betegedett bele, tönkretetted az életét, miattad halt meg. És akkor én úgy éreztem, hogy soha többé nem leszek képes megszólalni.
Ez mind eszembe jutott, mikor a családvédelmi szolgálatban tett első látogatásunk után lementem a Tisza partjára anyával találkozni, és bár a tiszavirágzás akkor már hetekkel korábban lezajlott, a folyó hullámait nézve mégis mintha egy gyönyörű nőstény kérészt láttam volna, ahogy kompenzációs repülésének végén lerakja több ezer tojás alakú petéjét a víz felszínére. És elképzeltem, ahogy az egyik pete lassan lesüllyed a folyó fenekére, beágyazódik a mederbe, lárvaként belefúrja magát az agyagos partoldalba, elbújik a világ elől, három évig nevelkedik a víz alatt, U alakú üregeket ás magának, hallgat, tanul, nem beszél, levedli elhasznált bőreit, kopoltyúlemezeivel vizet áramoltat a járataiban, kiszűri belőle az algákat és baktériumokat, egyre növekszik, közelít a felszínhez, és egyszer csak egy rejtélyes, néma vezényszóra felbukkan a víz alól.
Minimum hetvenkét órának kellett eltelnie az első és a második konzultáció között, és ezt az időt apa gyakorlatilag végigitta. Első este egy hatalmas pofont kaptam tőle, amiért csak tízre értem haza a partról. Láttam, hogy semmi értelme elmagyaráznom neki, hol és hogyan tévedtem el, és hogy egy járókelő segített visszatalálni a Tabánba. Második este ő jött haza későn, tizenegy óra három perckor hallottam meg, ahogy a konyhában csörömpöl. Kimentem hozzá, és nagyon megijedtem, mert piros volt az arca, vér folyt az orrából és a homlokából, mégis hangosan nevetett, és azt mondta, most aztán meglátjuk, kit csinál fel legközelebb ez a szarházi, a feleségének is kitálaltam, mindent megbosszultam, remélem, örülsz, kislányom. Üvegből itta a vörösbort, rettenetesen bűzlött már, amit én nem tudtam elviselni, úgyhogy bezárkóztam a szobámba, és hajnalig hallgattam, ahogy az ajtómon dörömbölve azt ismételgeti, hogy hálátlan kurva.
A harmadik napon főleg aludt, dolgozni sem ment be. Én egy hosszú tanulmányt olvasgattam a Palingenia longicauda magyarországi élőhelyeinek védelméről, de közben Zoltánért aggódtam, és szerettem volna pontosan tudni, hogy ő verte meg apát, vagy apa őt. Az is újra meg újra megjelent előttem, ahogy Zoltán belépett a szobámba, becsukta maga mögött az ajtót, és elmosolyodott. Nem volt abban a mosolyban semmi félelmetes vagy visszataszító. Számomra legalábbis, bár én nagyon rosszul olvasom az emberek arcát, fogalmam sincs, mikor nevetnek őszintén és mikor ironikusan. Az egész irónia lényegét nem értem, csak arra emlékszem, hogy jó volt Zoltánra nézni, amikor belépett a szobámba, mert magas, vékony testére tökéletesen illett a farmer és az apró mintás, lila ing. Megkérdezte, hogy vagyok, és türelmesen kivárta, míg beírom a választ a Text to Speechbe. Leült az ágyam szélére, és azt mondta, az apám sokat ivott, és elaludt. Azt válaszoltam neki, hogy ez majdnem minden este így van, különösen akkor, amikor vendége van, és nem értem, hogy magának miért nincs alkoholszaga. Ezen nevetett, én meg leültem mellé az ágyra. Akkor megfogta a kezem, és azt mondta, hogy nagyon szépnek talál, és szeretne velem lefeküdni, de csak ha én is akarom. Ekkor írtam neki egy nagyon hosszú értekezést arról, hogy tudtommal házas emberek csak a feleségükkel létesíthetnek nemi aktust, emellett nekem semmilyen tapasztalatom nincsen a szexualitás terén, ezért valószínűleg csalódást okoznék neki, eddig soha senki nem érdeklődött irántam, minden osztálytársam levegőnek nézett, így tizenkilenc éves korom ellenére sajnos nem tudtam még megtanulni, hogyan kell egy ilyen helyzetben viselkedni. Zoltán nyugodtan végighallgatta, amíg az app felolvasta a szövegemet, aztán finoman kivette a kezemből a telefont, és azt mondta, ne izguljak, minden rendben lesz.
A negyedik nap reggelén mentünk vissza a családsegítőbe. Apa arca tele volt sebtapasszal. A védőnő már az elején kijelentette, hogy most csak velem szeretne beszélgetni, elvégre nagykorú vagyok. Az apám bent maradhat, de azért nem bánná, ha kimenne. Az apám nem ment ki, de hallgatott. A védőnő megpróbált rábeszélni, hogy legalább hordjam ki a terhességet, a baba teljesen egészséges, kapkodni fognak érte a gyermekre vágyó meddő párok. Apámra néztem, eszembe jutott a pofon. Megráztam a fejem, és leírtam a papírra, hogy nem szeretném kihordani. Lehet, hogy ezt az egészet nem is akarod tudni, de úgy érzem, szükséges, hogy mindent pontosan leírjak úgy, ahogy volt. Fárad a szemem, hajnali négy óra van, fogynak a lapok a noteszemben, és egyre nehezebben megy az írás, de akkor is be fogom fejezni. Még két órám van a reggeli vizitig.
Szóval a védőnő ezek után közölte, hogy ha ennyire hajthatatlan vagyok, akkor hallgassam végig, hogy a méhűri aspiráció mit jelent egy tízhetes magzat számára, majd kifejtette, hogy ez egy mechanikus beavatkozás, mely során a méhüregbe egy vékony műanyag csövet vezetnek, és azt egy vákuumszívóhoz csatlakoztatják, ami felszippantja az embriót a méhlepénnyel együtt, és egy gyűjtőedénybe juttatja, az én magzatom pedig már négy centi hosszú, nagyjából öt grammot nyom, van arca, keze, lába, belső szervei, és ez a picike test az abortusz közben apró darabokra fog szakadni, úgy jut majd be a csőbe és a tartályba, amit az orvos aztán alaposan átnéz, megszámolja, megvan-e minden leszakadt testrész, és az egészet kidobja a fertőző hulladékok közé, amit elégetnek. Amikor én ezt végighallgattam, egyszer csak forogni kezdett velem a rombuszmintás linóleum, és kitört belőlem a sírás, mire az apám mindenfélét üvöltött a védőnőre, és az asztalt verve követelte a hivatalos igazolást arról, hogy átestem a két tanácsadáson, és jogosult vagyok a terhesség megszakítására.
Öt nappal későbbre kaptunk időpontot a Hetényibe. Apa bekísért a kórterembe, és úgy köszönt el, hogy írjak, ha kész vagyok, és jön értem. Átöltöztem. Tettek egy vénás kanült a jobb alkaromba. Megkaptam a méhnyaktágítót. Rettenetesen fájt, de meg se nyikkantam. A hallgatás nekem egyet jelentett azzal, hogy biztonságos távolságra vagyok mindenkitől. Egyébként képzeld, az élet a tengerekben kezdődött. És a biológia alapvető célja az élet bonyolultságának megértése. De talán sosem lesz már belőlem biológus. Mert az élet bonyolultságához az is hozzátartozik, hogy Zoltán bekopogott az ajtómon, befeküdt az ágyamba, órákig érezhettem meztelen testének illatát, de aztán soha többet nem jött vissza hozzám.
A kórteremben három másik nő is feküdt. Arról beszélgettek, hogy ki miért van ott. A vörös hajú lányt megerőszakolták, a kövér roma nő azt mondta, van már neki öt gyereke, a hatodikat nem tudná hova tenni, a sápadt, szőke asszony pedig egyfolytában azon siránkozott, hogy egy a hétszázhoz volt az esély, mégis pont az ő gyereke lett Down-kóros. Egy idő után engem is faggatni kezdtek, feltétlenül ki akarták deríteni, miért fekszem ott, de az igazság az volt, hogy magam sem tudtam a választ. És folyton arra gondoltam, hogy bárcsak ott lenne velem Zoltán.
Egy alacsony, köpcös férfi megmérte a vérnyomásomat, és közölte, hogy én leszek az első. Tolószékben vittek a műtőbe. Bent négy férfi állt, de a maszkoktól csak a szemük látszott. Felfektettek az ágyra, infúziót kötöttek a karomba, szétfeszítették a lábamat, és leszíjazták mindkettőt. Szólni akartam, hogy fáj, túl szoros, de már nem volt nálam a telefonom. A köpcös altatóorvos a vállamat simogatta, megkérdezte, jól vagyok-e, de moccanni sem bírtam. Úgy éreztem, minden izmom megfeszül. Megjelent előttem a rombuszmintás linóleumpadló, apám összevert arca és a sziklák, amikről végignéztük az utolsó tiszavirágzást. Az aranyszínű alkonyatban csillogó szárnyak kavalkádját, a milliónyi repkedő kérészt, ahogy a víz felszínén virágalakzatba tömörülnek, megannyi hím egyetlen nőstény körül. És arra gondoltam, hogy nem, anya nem miattam halt meg, mert anya szeretett és elfogadott engem, éppen úgy, ahogyan én szeretem és elfogadom ezt a négy centiméteres kis embert a hasamban, akinek már van arca, keze, lába és belső szervei. De a köpcös altatóorvos ekkor azt mondta, hogy most elkezdjük, mire én megrázkódtam egész testemben, elrántottam a karomat, teljes erőből csapdosni kezdtem a szárnyaimmal, és úgy kapkodtam levegőért, mintha fojtogatnának, míg végre ki nem jött a torkomon az a szó, hogy megtartom.
Hajnalodik. Elgémberedtek a végtagjaim, muszáj átfordulnom a másik oldalamra, bár így nehezebb lélegezni. Éhes vagyok, és szomjas. Hat órája írok, a szemem előtt már ugrálnak a betűk, de végig akarom csinálni, tudnod kell az igazságot. Amikor apa értem jött, és elmondtam neki szépen artikulálva, a saját hangomon, hogy nem volt abortusz, leroskadt az ágyam melletti székre. Megkérdezte, hogy akkor én most tényleg újra beszélek-e, mire vagy ötven hosszú, összetett mondatot zúdítottam rá arról, hogy képesek leszünk felnevelni az unokáját, és nekem egyáltalán nem olyan nagy baj, ha most nem kezdem el az egyetemet. Csendben végighallgatott, bólogatott, összepakolta a cuccaimat, és hazavitt. Otthon leült a konyhaasztalhoz egy üveg pálinkával, és azt ismételgette, hogy csoda történt, visszakapta a lányát. Két óra múlva viszont arra ébredtem, hogy kirángat az ágyamból, és teljes erőből ütlegel. Nem volt hova menekülnöm. Összegömbölyödtem, védtem a hasamat, és vártam, hogy abbahagyja. Nem tartott sokáig. Hamar elsírta magát, lefeküdt a szőnyegre, és elaludt. Mivel véreztem, kihívtam a mentőket. Jöttek a rendőrök is. Másnap felvételt kértem a családok átmeneti otthonába addig, amíg kihordom a terhességet. Rögön kaptam egy saját szobát. Apa többször meg akart látogatni, de nem engedték a közelembe. Levelekben könyörgött, hogy bocsássak meg neki, le fog állni a piával, és segít felnevelni a gyereket. De én úgy gondolom, hogy neki is jobb lesz, ha nélkülem folytatja az életét. Az otthonban azt mondták, a születésed után is maradhatunk még egy évet. Segítenek boldogulni, munkát találni. De elfáradtam, nincs több erőm. Össze vagyok törve, és mindentől félek. Nincs anyám. Talán már apám sincsen. Nehéz eligazodnom ebben a világban. Sosem éreztem magam igazán idetartozónak. És meg kellett hoznom azt a döntést, amivel a túlélésed garantált. Altatásban kértem a császárt, hogy ne lássalak, mert tudom, hogy akkor képtelen volnék elengedni téged. Túl rövid volt ez a mi közös utazásunk, mégis a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Ideje, hogy a hullámokra bízzalak. Egy kedves, középkorú pár jön majd érted. És ha megérik rá az idő, oda fogják neked adni ezt a hosszúra nyúlt vallomást arról, hogyan tanítottál meg repülni egy apró és jelentéktelen tiszavirágot.
Vissza a tetejére