Az emlékek józan áradása (Bánki Éva: Apjalánya)
Bánki Éva: Apjalánya. Jelenkor Kiadó, Bp., 2025
Bánki Éva regényét nehéz volt higgadt recenzensként elkezdeni. Bár idősebb vagyok nála, sok mindent azonos helyeken és módokon éltem meg én is. Anyámmal, mondjuk így, nekem is problémás volt a viszonyom. Rám is azt mondták: apja lánya. Így aztán ez a regény oly közeli, de mégis oly távoli nekem.
A három részre tagolódó, egyes szám első személyben íródott, szinte korlátok nélkül áradó mondatokból felépített mű olyan témákat exponál a saját sors okán, amelyekről nem szól eleget a magyar irodalom. Még. Itt van mindjárt a kor, a hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes évek. Bár a regény 1946-ban kezdődik egy apai történettel, de az író személyes megélései későbbiek, persze. Az ő kora, a múlt századvég még nagyon csak a tegnapot jelenti. De azért már van távlatunk is hozzá, és van ezernyi kézzelfogható emlékünk, tapasztalásunk róla. Nem tudom levetkőzni a történészt magamban: folyton aggódom a közelmúlt elvesztése miatt. Hiszen annyira gyorsan kopnak meg az emlékek. Érdekes módon ezen az sem segít, hogy a múltunkból tömérdek írásos és képi információ maradt meg. Úgy érzem, a múlt megőrzése a megértésével egyenlő. Vagyis a megértés iránti törekvéssel. Ha csak hevernek valahol a közös emlékeink, tetszhalottak lesznek. Azt hiszem, tudományos monográfiák, dokumentum- és fikciós filmek meg szépirodalom kell ahhoz, hogy a korábban történtek újra élni bírjanak. Ezek az interpretációk építhetik fel a mának és a jövőnek a múltat. Bánki Éva ehhez a nagy építkezéshez tette hozzá a saját tégláját. Méghozzá nagyon különleges, egyedi mintázatút, amilyen az ő sorsa volt.
Zsidó és tehetős paraszt felmenők, tisztes kispolgári lét a késő Kádár-korban egy dunántúli városban. Tehetséges, a családi környezetből „kitörni”, „felemelkedni” vágyó kislány. Jó fővárosi gimnázium és a bölcsészkar Pesti Barnabás utcai legendás miliője, a rendszerváltozás hullámzó érzülete és még sok egyéb. Emberi tragédiák, korábbi társadalmi evidenciák szétporladása, a világ kitárulkozása – azok számára, akik élni bírtak vele –, ösztöndíjak, csavargások, a tenger iránti örök szerelem megélése, írás és tudományos munka, oktatás, a késői gyerekvállalás eufóriája. Vidéki polgári és női meghatározottságok, élmények, életkalandok. Mindez szenvedéllyel és szigorú megmérettetéssel interpretálva. S a szigor egyaránt vonatkozik a múlt árnyaira és az elbeszélő „viselt dolgaira” is.
Bánki Éva számára nemcsak a történeti időnek, de az egykorvolt helyeknek is kitüntetett szerepük van. A gyerekkorból hozza ezt az attitűdöt. És tényleg, az író sorsában a hely, a város például, ahol született, sok mindent meghatároz. Nagykanizsa. Keveset emlegetett, különös dunántúli település. Ám a könyv mégsem ott kezdődik, hiszen az elbeszélés az édesapa (aki akkor még kisfiú) rejtélyes térdgyulladásával indul. Vonattal felküldik a fővárosba, ahol kezelgetik, majd egyik egyedül élő nőrokona veszi magához, hogy fölerősítse a háború utáni nehéz időkben a kis rokont. S ez a fővárosi lábadozástörténet lesz a nagyon kevés családi legenda, apjalánya trauma és élmény magja. A betegágyból ugyanis rá lehetett látni a nagy és néhány évig ünnepelt népi író hálószobájára, ahol fiatal lányok az élelmiszerhiány miatt, akár csoportosan, kaphatók voltak némi orgiára krémesek és dobostorták fejében. Mit lehet kezdeni ezzel a kiskamaszélménnyel? Mit lehet kezdeni az apának ezzel az élményével? Ez is, ahogyan az összes közösen megélt vagy elbeszélt eset, jelenség, kibeszéletlen maradt. A nemzedékek szavak nélkül tanulták el egymástól, hogy szinte semmiről sem kell beszélni, ami tényleg fontos, sőt életbe vágó. Ami pedig bűnös, nem normálisnak számít, eltér az átlagostól, arról legföljebb a felnőttek elharapott szavaiból lehet sejteni valamit.
Velünk valami nincsen rendben, gondolta a gyerek Bánki Éva. Főleg apával nincsen valami rendben. Apa zsidó. És nem jó zsidó. Sem a zsidó rokonok, sem a nem zsidók nem tudtak megbékélni az apja zsidóságával, aki vállalta is, meg nem is az identitást. A szocializmusnak mondott időszakban a zsidó sors magyar tragédiájához való hamis és gyáva viszony egy életre összekuszálta nemzedékek gondolkodását. Holott jutott volna idő a nagy emlékezésekre és érdemi beszélgetésekre abban az elfelejtett városban, hiszen a Kádár-korban Nagykanizsán nem rohant a világ: „Nálunk a vezetékben sem áram keringett, hanem az asszonyok ráérős beszélgetése.”
Bánki miközben igyekszik az emlékeket, történéseket megragadni, mint született tanár egyidejűleg értelmezi is. Felmutat valami fontosat, és rögtön el is magyarázza, hogy kétség se maradjon az értelmezésről. Így aztán ez az egyes szám első személy még erőteljesebben sodró lendületű lesz. Néha az ember már kérne egy kis időt a saját gondolatainak összeszedésére, a saját ítéleteinek meghozatalára. Néha mintha nem is regényt, hanem szenvedélyes esszét olvasnánk.
Különösen átélhető – jóval többet is szívesen vett volna ezekből az olvasó talán –, amikor írónk a korabeli beszédmódot, szófordulatokat, szólásmondásokat használja a korszellem megidézésére. „Borjúbécsi, málnaszörp, dobostorta. Egy kis konyak a feketébe? Nem bánom, megköszönöm, jöhet. Lassan, nagyon lassan, komótosan vonatozni vissza a múltba, mikor még el lehetett sütni a viccet: két zsidó utazik a vonaton, vajon mire gondolnak? Semmi rosszra. Talán csak Fiumére és egy jó fagylaltra.”
Fiume, Trieszt meg a Monarchia, a nagykanizsai múlt szerves részei valahogyan ráhagyományozódtak a negyvenöt utáni generációkra is. Ettől is olyan különös ez a város. Ez újra és újra az emlékek közé furakszik.
A kötet második részében a Pesti Barnabás utcai egyetemi épület és a bölcsész létezési mód a főszereplő. Nagyon értem Bánki imádatát iránta, és elég jól azt is, hogy a vidéki, kispolgári „sumákolások” után micsoda felszabadító megélés, hogy „bármit gondolhatok és mondhatok”. És az is igaz, hogy a bölcsészkar elvarázsolt világa elválasztotta a hallgatókat a valóságtól. De mennyire jó is tud ez lenni! Öt aranyév, ami csakis a gondolaté, a tanulásé, a világ és önmagunk megismeréséé.
Bánkit a bölcsészkar nemcsak elválasztotta, hanem el is idegenítette a családjától és gyerekkori világától. Az apjával nem stimmeltek a dolgok, az anya, a testvér és a rokonok, az ismerősök és a város jellegzetes figurái ködben maradnak. Nem képződött velük szerethető, közös múlt. Vagyis talán csak a bölcsészkar kellett hozzá, hogy az elidegenedés bekövetkezzen. Az apja halálhíre egyetemistaként érte az írót. S bár szerette a jóképű, kedélyes, szelíd és ügyetlen férfit, de nem volt vele elégedett. Lúzernek tartotta, akire nem lehet büszkének lenni. Ez lett az egyetemista Bánki verdiktje. S a lányok nem bocsátják meg az apjuk jelentéktelenségét – szerinte.
Különösen, ha már egy teljesen másik világban élnek éppen. Bánki pedig elmélkedett, dolgozott, szeretett, cikázott országról országra. Tengerek partjain talált önmagára. Joggal érezhette, hogy már alig látja a nagy távolból, magasból Nagykanizsát meg a lakótelepi családi fészket. Egészen addig tartott ez a távolodás és elidegenedés, amíg rá nem zuhant a végzet mázsás sziklája. „A rák, a rák, a rák. Az tényleg valami más. Az soha nem kecsegtet semmiféle boldogsággal vagy küzdelemmel. Az csak valami féreg, egy rémes, undorító, szégyenletes féreg.”
S aztán betegként a budai Kék Golyó utcai intézmény egyik ablakából ő is nézelődik, és gyerekkori apjára asszociál. A közelebbi és távolabbi múltból egyszeriben felszállnak a ködök. Valahol keresni kell az értelmet és a megfejtést a saját sorsra. Eltagadást, őszintétlenséget, bevallatlan múltat talál, transzgenerációs zsidó és nem zsidó traumákat és sok minden mást. Azt a kihalni nem képes igényt a megszépített világlátásra, amivel Jókai Mór oly kívánatosan színesen festette a múltat és jövendőt. S aki éppen ezért az egyik legkedveltebb írója volt a magyarságnak. És az ő apjának is. Félelmek, tagadások, a konfrontáció elkerülése mindenáron, a saját sors irányíthatatlanságának, végzetszerűségének önfelmentéssé ideologizálása – ez látszik családi és társadalmi örökségnek. S talán kórelőzménynek.
A harmadik rész egyik legérdekesebb mozzanata, hogy Bánkinak a nagykanizsai kisszerűség mellett azért maradt egyetlen harsányabb, élettelibb, felszabadultabb élménye az apjával kapcsolatban. Minden évben ugyanis szertartásosan elmentek a fonyódi strandra, ahol az apa őszintén boldog és valamelyest szabadabb volt. A Balaton különlegességének hatása szinte mindenkit érintett a családban egészen addig, amíg egy szörnyű, mégis kádárian banális tragédia tanúi lettek. Halálos családi vízibicikli-baleset. Emiatt azután a Balaton is „elromlott”, rossz hely lett. Hiszen a halálról sem illik beszélni, ahogyan a zsidóságról sem. Ezek szégyenteljes dolgok. És kívül esnek a saját „józan”, vagyis korlátolt, kisszerű és megkövült gondolkodásuk keretein.
A zárt és fojtott világ megtörte és nevetségessé tette az embereket, hiszen a szocializmus a kispolgári lét karikatúráját kínálta a Dél-Dunántúlon. A rendszerváltozás káprázata különös és átmeneti dolgokat hozott. Föltűnnek a vidéki liberálisok, és úgy tetszik, mintha az apa is esélyt kapna, hogy végre jelentékeny lehessen. Ez a kanizsai, vidéki városi szellemi elit tökéletesen ismeretlen a magyar közelmúltból. Köszönet érte Bánki Évának, hogy hallunk róluk. És ebben a szelíd vidéki liberalizmusban átmenetileg értelmet nyert az apa kedvessége, a jó svádája, a senkit bántani nem akaró csetlése-botlása és még sok minden más.
Aztán tudjuk, mi lett: rosszabb, mint korábban. A rendszerváltozás során megalázott, a semmibe lökött, fölösleges férfiak tönkrementek és meghaltak. „Akiket apámmal egy hullámban küldtek el az Egyesült Izzóból – »korkedvezménnyel«. Mintha ez valami ajándék lenne, hiszen a szóban a kedvezés is ott van – egy éven belül mind meghaltak.” A férfiakat a szív, a nőket a rák egyelte. Így aztán a kilencvenes években a jövőtlenség fojtogató légkörébe meg is érkezett az ezotéria Kanizsára is. Bánki racionális matematikatanár anyja reikitanfolyamra kezdett járni. „Még fel sem állt az új parlament, máris rengeteg ember pörgött ki a saját évszázadából és életidejéből.” Miközben az okos és daliás ifjak nagy vízióikat harsogták, és a fővárosban pezsgett az élet.
Az elbeszélés vége az utolsó személyes találkozás emlékét idézi meg az apával. Ebben az emlékezésben Bánki már egy kicsit másképpen látja és láttatja a férfit, aki Ábelnek született, és soha nem vált Káinná. A jóság nyomasztó súlyát és rejtőző értékét hurcolta egy életen át. Azt, ami megtart minket a hazugságban, üldöztetésben, megalázottságban, de még a halállal szembenézve is.
Vissza a tetejére