Énmásolatok a versmátrixban (Filip Tamás: Töredék Yoricknak)
Filip Tamás: Töredék Yoricknak. AB Art Kiadó, Bp., 2024
Olvasás közben többször eszembe jutott a Mátrix, és megelégedéssel találtam rá az utolsó oldalon a filmcímre az Avatar társaságában. A zárlat – és öntükröző módon az egész könyv – a versírásról szól. Vajon ki írja és kinek? Mi és hogyan hordozza a jelentést? Filip Tamás szerint a költészet versmátrix: gondosan válogatott és elrendezett szavakból alkotott fiktív univerzum, olyan lehetséges világ, amely a valóság és a képzelet viszonyát vizsgálja: „a tények mögül kiinteget a képzelet, / kipukkad a könnygázzal telefújt luftballon, / sírsz, a semmi ágára karácsonyfadíszeket aggatsz, / száműzött éned kibujdosik a napvilágra” (Szókincs). A Mátrix, különösen az első rész, Platón barlanghasonlatának legjobb mozgóképi ábrázolása. Eldönthető-e, mi a valóság, vagy csak az üres fehérségre a mátrix által vetített kép vagyunk? Az irodalom biztosan ilyen, hiszen a szavak csak jelek, és a szereplők is kitaláltak. Yorick csak egy jelenet erejéig „él” a Hamletben, akkor is inkább halott, életére csak emlékeznek, de az egész tisztán fiktív, ugyanakkor üzenete lényegibb, igazabb minden kézzelfogható valóságnál. Az Avatar pedig a másik én, a virtuális másolat, maga a lírai én, akit mindig az adott szöveg hoz létre, hiszen abban az ő hangja szólal meg. „Sohasem tudom, / miről fogok írni, / a szövegnek jutok eszébe, / ő dönti el, hogy / velem íratja meg magát.” (Eszébe jutok)
A Filip-vers irodalmi mintái mögött már régóta elsősorban Kafka, Borges, Saint-John Perse, József Attila, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes áll. Most a kötetcímmel tudatosan teremt kapcsolatot Tandori Dezső Töredék Hamletnek (1968) című művével. Ezzel hagyományt választ, vagyis saját verseivel visszafelé tekintve olvassa újra a költőelőd művét, így összehasonlítást ír elő és időhidat képez, ami kölcsönösen megváltoztatja mind a két kötet kontextusát. Alapkérdésük: ki beszél a versben, hogyan ragadható meg az én? Mintha azt éreznénk, hogy Filip-idézeteket olvasunk Tandorinál, noha inkább fordítva van, ami megmutatja, hogyan válik írhatóvá a hagyomány. „Már mocsarasodom. Ami külön- / válik belőlem: süpped. Csak egészben / nem férek át önmagamon.” (Tandori Dezső: Már…) „A szén felrakódik a papírra, / hogy nekem ott emberformám / legyen, és annyira fáj, hogy / ebből semmi nem igaz, / még azt is csak kitaláltam, / hogy létezem.” (Filip Tamás: Kezdet)
Az első ciklus önreflexív elemzés a költői mesterségről. A vers itt nem egy hétköznapi helyzet leírásából indul, mint korábban, hanem a költészethez kapcsolódó megfigyelések vagy a kitalált képtelenségek válnak szövegszervező erővé. A kulcsszó továbbra is a titok, a rejtélyesség, amelyhez tragikus vagy ironikus paradoxonok társulnak; olykor szövegközötti utalások is mélyítik a költeményeket. „A vers csigalépcső egy folyton / épülő, láthatatlan toronyban. / Együtt futkosnak rajta, akik / építik, akik lakni szeretnék, / és akik megöröklik majd.” (Amit a böjtölő érez) A meghatározás Borges Bábeli könyvtárát idézi. Filip a cikluscímben Régi szentélynek nevezi a helyet, ahol a versek lakoznak. „Ha költőien napozik az ember, / le tud barnulni álmában is.” (Ébredés) A „költőien lakozás” eredetileg Hölderlin-idézet, amit Heidegger terjesztett el. Itt a lakozás/napozás hasonló hangzású szavak teszik ironikussá a szállóigévé vált kijelentést, ami természetesen ettől még igaz marad. Ezt fejezi ki Illyés Gyula Haza, a magasban című verse, amikor a nemzet lelkét az irodalmával, Filip Tamás pedig – ötletes, túlvilági túlzással – költészetország szívét a sajátjával azonosítja. „A szívem meg forró kazán, valaki / fáradhatatlanul lapátolja bele a vért. / Mennyivel száguld vajon, s ha nem / szakad meg, mikorra ér a magasba, haza?” (Tizenhat sor Ungaretti emlékére) Ez a kötet is sok allúziót, szövegközötti utalást tartalmaz, de kevesebb benne a szóvicc, mint egyik korábbi könyvében, a Nulladik napban. A költő itt megőrzi az abszurd komolyságát, hagyja az olvasót megrendülni. Ez az érzés és hatás már egyre ritkább a posztmodern értékrelativizmusában. Az első rész legszebb ars poeticája a Világra jönni, amely érzékelteti a költőien lakozást, az alkotás örömét és kínját. Azt, hogyan kell a világot verssé írni, és hogyan kell – előrefutva a halálig – elfogadni azt. „holnap a harmatot már te fürösztöd, / szöcskéknek, lepkéknek inni adsz, / s ha ők nem is, de te megköszönöd, / hogy jó lehettél egy pillanatra, / hálából verseddel előre emlékezel / minden hátramaradt napodra.”
A második ciklusban – Viszony – a rövidebb versek kaptak helyet, amelyek egy ötletre épülnek. Céljuk a paradoxonok, a fordított világ kimondása és kimozdítása, amellyel értelmezésre kényszeríti az olvasót. „Én múlt időben írok arról, / ami csak történni fog. / A jövő krónikása vagyok – / meg sem érem, hogy igazam / legyen. Egy kis szobrot azért / majd állítsatok nekem.” (Krónikás) Nála mindig fiktív a beszélő és a megszólított is, mert ez a versvilág tisztán teremtett, de azért minden sora a valóságra vonatkozik. Ezt a befogadónak kell önmagában megalkotnia a versszöveg partitúrájából, amellyel Filip megtiszteli, és társalkotóvá emeli olvasóját. „A vers mesterséges tó, / de igazi halak úsznak benne.” (Kétsoros) Sok az önmeghatározási kísérlet, de a szerző neve nem rögzített, azt is a versmátrix állítja elő. Olykor mintha Yorick beszélne, de nem vallja be, máskor mintha Yorickhoz szólna a vers, de itt az olvasó is titkosított. Talán éppen ezért kaphatna Nobel-díjat is, ha jól olvasott, noha ez a titkosság miatt nem derülne ki. Bár Filip Tamás önmagának már kiosztotta. „És ha már itt vagyok bűvkörükben, / szeretném hinni, hogy ha volna / Nobel-díj az olvasóknak, / Goethe és Kaplinski mindent / megtenne azért, hogy idén / nekem ítéljék oda.” (Egy olvasó)
A harmadik ciklus címe – Mindeneim – is a verseket jelenti, mert a költőnek annyi avatarja van, ahány költeménye. Ezek az énmásolatok az ön- és a világmegismerés eszközei, így írása mindig önértelmezés is, de nem vallomásosan, hanem kitalált történetelemek példázataival. „Mindent magamból kell előbányásznom, / nézem, hogy milyen furcsa és idegen. / Az előbb még azt sem tudtam, hogy van, / most a fényben lassan hozzászokom, / hogy ez is én vagyok.” (Mindeneim) A Filip-verset megképződése, belső dinamikája, szóhasználata, retorikája és poétikája, vagyis önfelépítő és önlebontó gesztusai alakítják világmodellé. A szöveg, amint a szerzővel önmagát megíratja, ugyanazzal a lendülettel le is bontja. Az építés és a rombolás, az állítás és a visszavonás, a kijelentés és az elbizonytalanítás dialektikája teremti meg az üzenetet, vagyis allegorikusan eljátssza a világ működését. „A szívemet tanulom, és egy / végtelenebb történetet írok. / A révületkalauz megismer, / tiszteleg. Nem várja el, hogy / visszaintsek, része vagyok / e veszélyes partszakasznak. / És mindig máshol bukkanok fel.” (Jégtáblák között) A szöveg a versírás veszélyeit és megpróbáltatásait ábrázolja. A képtelenség itt, hogy a végtelen aligha fokozható, Filip mégis megteszi, és ezzel a gesztussal azonosítja tevékenységét a költészettel. A folyamatot az ötletes és önironikus szóviccel megnevezett révületkalauz irányítja, hiszen a költők mégis a sámánok, a varázslók, a szómágusok leszármazottjai.
A negyedik ciklus: Ráismerés a képzelet, a költészet erejére. A versíró önmagát, pontosabban a képzeletét viszi színre, amelynek egyszerre alkotója és összes szereplője, beszélője és megszólítottja. Ő maga a szöveg öröme és bánata. Története azért elmesélhetetlen, mert valójában sohasem létezett, akárcsak Yorick, hiszen csak kitalálta. Miképpen az összes irodalmi szereplőt és szöveget, amit jelölten vagy jelöletlenül felhasznált, átírt az utalásokban, tehát valójában mindig és sohasem önmaga, csak azt játssza, hogy önazonos. „És szétszóródom a dolgaimmal együtt. / A kitalált város otthonná válik bennem.” (Egy személyiség koordinátái) A kötetben sok a képtelenség, de ezek csak ritkán hordozzák az abszurd tragikumát, olykor inkább a feloldó irónia, máskor a megható elégia felé mozdulnak el. „A bazaltorgonán valaki játszani kezd. / Bach: d-moll toccata és fúga. / Rajtunk kívül senki se hallja, mert ez csak nekünk örvénylő zene. / De ki tudja miért, párás lesz tőle / a tó mindent látó szeme.” (Más tükrök, más ruhák) Ugyanakkor a kifordítás, a szokatlanság, a váratlanság és az elhallgatás hozza létre a szöveg filozófiai mélységét és magas esztétikai minőségét. A Filip-vers szigorúan szerkesztett, a szöveg minden pontja arkhimédészi pont: sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet. Éppen annyira hosszú és kifejtett, amennyire a nyitott mű megteremtéséhez szükséges.
Vissza a tetejére