Újrahasznosítani a múltat (Markó Béla: A nem létező ország)
Markó Béla: A nem létező ország. Pesti Kalligram Kiadó, Bp., 2025
Az elmúlt időszak fontos verses- és esszékötetei után, sokirányú tehetségét tekintve nem meglepő módon, de pályáján mindenképp újdonságként, a közelmúltban kisprózai kiadvánnyal jelentkezett Markó Béla. A nem létező ország beszédes címét a borítófedél találó, ködbéli világítótornyot sejtető ábrázolásával kísérő könyv korpusza huszonkét, stilárisan az esszé és a tárca közelében tartott, erős családi és személyes valóságvonatkozású rövidtörténetből áll. A szerző által alkalmazott elbeszélői technika egészen különös, hol a lényegre törő tömörség és retorikai dísztelenség kerül előtérbe, máskor az élőbeszéd természetes csapongását, témaváltásait követi, mintha a megőrzés és közreadás szándékával készült, lejegyzett elbeszélt történelmi (oral history) vallomásokat tenne, ám a realitásigényt a művészi eszközök alkalmazása, a fiktív elemek beemelése és a kikacsintások (irónia, humor, nyelvi játékok) egyértelműen ellentételezik. „Írom, amit hoztam magammal” (77) – vallja, a mikéntről pedig: „Nem szeretem a kitalált történeteket. (…) Ez sem az. Legfeljebb a mondatok. Azokat csak én képzelem. A részleteket. Ahogy gondolom, hogy gondolják.” (57) S ki kell emelnünk alapállását is, hiszen erdélyi magyarként teszi mindezt, kifejezetten magyarországiaknak szántan (így az is üzenetértékűvé válik, hogy a kötetet a Pesti Kalligram jelentette meg), felhívva a figyelmet nemcsak arra, ami összeköt, de az elválasztó sajátosságokra is (például a mindent meghatározó rétegzettséget, palimpszesztjelleget illetően), valamint az egymás iránti nyitottság jelentőségére, mert mindenkitől lehet, sőt kell tanulni.
A családi legendáriumban időben legtávolabbról az apai nagyszülők lépnek elő. Megidézi a nagyanya alakját, akinek hangjára nem, csak kék szemére és bizalmasan elmondott titkaira emlékezik, esetére, hogy rossz tapasztalata után pisztolyt vásárolt a rablók ellen, és a nagyapáét, aki nyolc esztendeig a detroiti Ford-gyárban dolgozott, azonban sem ott, sem az orosz hadifogság idején nem érdekelte idegen nyelv (Nagymama revolvere). A szülők, gyermekeik mellett, főként a hozzájuk való viszonyukban jelennek meg, így az édesanya anyósával vívott örök küzdelmével és az apa is az ő babonás meggyőződésével hadakozva, amelynek jegyében szőrrel akarta és végül szenes vízzel gyógyította az unokáját ért kutyaharapást (Kutyaharapás). Az ifjabb, tehetséges hosszútávfutóként országos bajnok fivérhez kapcsolt történet a disszidálásáé, amelyet, néhány hónappal a forradalom kitörése előtt, csupán egy kontaktlencse elvesztésével, szerencsésen hajtott végre (Klausztrofóbia). Az „amerikás” rokonok sorából a nagymama kivándorolt testvérei, György, a levelező Lajos és a nővére számára botrányosan, égszínkék ruhában visszalátogatott Anna tűnnek fel az írásokban (Családon belül), és Lajos gyermekei, akik közül a hasonló névre keresztelt a második világháborúban talán éppen az óhazában maradottakat bombázta (Nagymama revolvere), jelezve: „Pennsylvania nem Transylvania” (19). A közelebbieket pedig a Magyarországra térteken (a nagymama budapesti nyomdász Árpád testvérén és a Nagyváradról áttelepült Levente sógoron) túl a két keresztszülőpár tagjai, az apai ági, olaszteleki Nelli néni és egykori csendőr férje, illetve még inkább az anyai ági, kőröspataki Etus néni és az ő életpárja, a kollektivizálás miatt kis helyi forradalmat kirobbantó, beszédes nevű Költő Béla (Újrahasznosított történetek) képviselik.
A személyes történetek a gyermekkorral kezdődnek, amelyben – noha korábbi események is fel-felvillannak, mint az első büszkeség, a hatévesen megnyert rollerverseny – kitüntetett hely illeti meg a kézdivásárhelyi Bem József utcát. Ide, az Oroszfalu és Moldva felé vezető, ám az oroszok helyett a hideg nemere szélnek bejárást engedő otthonhoz kötődik a tulajdonképpeni érlelődés, szabadon választott olvasmányokkal, játékkal, tanulással és nyári munkákkal (Az oroszfalvi út). A kommunista rendszer működésének (és visszásságainak) megtapasztalásával, amelyek ellen utóbbi idényjellegű tevékenységek kisded lázadásokat is elhoztak: a petróleumért sötétben hazabiciklizőt megállítani akaró rendőr ellökését, a keresetként kapott pénzből iskolai lázadás szervezését (Kalapos forradalom). S a hivatalos nyelvi formulák felcserélésének köszönhetően a pionírszervezetben betöltött egységelnöki megbízatás sem bizonyult igazán tartósnak (Időkapszula, Az összetört szék).
A ’70-es évek közepén Máriaradnán teljesített hat hónapos katonai szolgálat történései is rendre megelevenednek. A szerzői humor jele, hogy vallomása szerint ebben az időszakban a gyűjtőszenvedélyét az eltelt napok számának növekedésével élhette ki, amelyek alatt – persze – megőrzésre és közreadásra érdemes történetekkel is gyarapodott, hiszen az ottani zárt kisvilág hű tükre volt a körülvevő nagynak (Klausztrofóbia). A felettesek – az igazsággal nem törődve – a feleselést, a románok a magyar beszédet nem tűrték, a konyhán egyenetlenül kimert adag súlyos hibának, a leltárból hiányzó fegyver bűnnek számított, és ma már kissé megmosolyogtató módon össze kellett szedni a kilőtt töltényhüvelyeket is (Töltényhüvelyek a fűben; Az oroszfalvi út). Jóval korábbról felidézi olyanok eseteit is, akik szabadulni akartak a hadkötelezettség terhétől, így három, betyárnak szegődött, tragikus sorsú fiatalemberét vagy azét az ifjúét, akit családja évtizedekig a padláson rejtegetett (Fegyverletétel; Az oroszfalvi út).
A diktatúra irodalmi életébe betekintést engedő írások sem kevésbé tanulságosak. A Tűzpróba hű kiszolgálója, a nemcsak udvari költőként, de az ifjúságot megnyerni kívánó „kommunista popfesztiválok”, az általa szerkesztett folyóiratról elkeresztelt Láng-, azaz Flacăra-estek szervezőjeként is tehetséges Adrian Păunescu portréja, aki a rendszerváltozás után szenátorként fejezte be pályáját. (A ’80-as évek elején a marosvásárhelyi rendezvényén szereplést megúszta ugyan a szerző, ám később ellene szerkesztett röpiratának vádaskodását nem.) S találkozásaik emlékeivel árnyalva hasonlóképpen, ám a barátság jegyében készíti el a Gyulakután tanító, majd Magyarországra települt és fiatalon eltávozott Palotás Dezső szellemi arcképét. A vele megesetteken keresztül érzékletesen mutatva be egyrészt a cenzúra működését, másrészt azt a nyilvánvalóan szándékolt félrehallást, amelynek következtében a falu román kocsmárosa feljelentette az alkotót, mert egyik szövegében személyére és a helyi viszonyokra vélt ismerni (Szorel Gyula esete a valóságirodalommal). Míg a Találkozás a bolgár cárral annak gyakorlatát is megörökíti, hogy a rendőrség rendszeresen ellenőrizte a munkaeszközként használt írógépeket. Mindezeket némiképp oldja – a koronavírus-járvány kétkedői nyomán – az a játékos elképzelés, hogy valójában Petőfi Sándor is csak Jókai kitalációjaként létezett, és életművét Arany János írta (A Petőfi-projekt), vagy hogy – ha már – a XVIII. században is bőven lett volna fóliáznivaló (Fóliázott történelem).
A rendszerváltozást követő közéleti szerepvállaláshoz kötődő történetek a nagypolitika világába, működésébe is bepillantást kínálnak. Az összetört szék három román miniszterelnök, Ion Iliescu, Emil Constantinescu és Traian Băsescu személyét, a Cotroceni-palotán belül különböző helyeken és módokon berendezett irodáikat, a velük való kapcsolatot mutatja be, kitérve a másodiknál bekövetkezett, a tárgyalást pozitívan befolyásoló – címbe foglalt – malőrre is. Az Időkapszula leleplezéssel, szalagátvágással járó avatások során, a Terrorelhárítás pedig biztonsági protokollból adódóan lezajlott humoros eseményeket idéz fel, ahogy komikus elem a töltött káposzta mint bolgár étel II. Simeonnal közös elfogyasztása is (Találkozás a bolgár cárral).
A mindennapi életből – e szinte kiapadhatatlan forrásból – merít a kedvelt és megszokott égei-tengeri üdülőtelepülésen kalauzoló Görög haza, amelynek négy tételébe a közeli és közvetlen veszteségek (Nicolae Manolescu román írószövetségi elnök és Vári Attila halála) vegyítenek szomorúságot. S éppígy a lét illékonyságával szembesít a Brunó kutyának és előítéleteket lebontó eltűnésének-megkerülésének emléket állító Kutyaharapás (a szomszéd macska látogatásai utóbb kissé talán oldják a hiányt [Brit rövidszőrű]) és a fény felé nyújtózását a konyha kövén bevégző orchideának szentelt Súlypont is.
Markó Béla rövidtörténetei jól példázzák, miként lehet a széppróza eszközeivel is hitelesen és érvényesen ábrázolni a lírai és értekező prózai életműből javarészt már ismert történeteket, megerősítve üzenetüket, vagy teljesebben, másként kibontani motívumaikat, igazságukat. A műfaji megmerítkezés emellett a minőség tekintetében is sikeres volt, így A nem létező ország joggal állítható az elmúlt évek fontos kötetei mellé, méltán kap helyet a nagy életösszegzés vonulatában, annak hangsúlyos darabjai között.
Vissza a tetejére