A jeruzsálemi terepasztal
(2026)Carl Jacobsen a Zöld hentesekben is játszhatott volna közrendőrt vagy vendéglőst, minden adottsága megvolt az átlagossághoz. Tett is érte, kétségtelenül. Számos dramaturgiai furfangot kipróbált, hogy ne nézzen ki jelentékenyebbnek, mint egy felejthető fickó a sarokról, aki éppen most kente össze a másodrangú zakóját jégkrémmel vagy amerikai majonézzel. A professzor mégis elég különleges figura volt, csodabogár és pedagógus, modellező és költő. Különösen Jézus élete foglalkoztatta, annak valamennyi rezdülése, Názáret, Kafarnaum, Betánia, Jeruzsálem, minden, ami ezekben a városokban megesett az érintettel. Volt egy Jézus-naptára. Nem is naptár, inkább határidőnapló, mintha Jézus jegyezgette volna gondolatait a hit és a fikció viszonyáról. Jacobsen professzor kreatív írást oktatott egy állami egyetemen, az Általános Kreatív Koppenhágai Egyetem campusán, B épület, a vörös szárny. Miután a szemináriumi bizottságnak sikerült rávennie, hogy ne Kierkegaard vagy Ibsen legyen a téma, az előadásai népszerűek lettek, jóllehet soha nem érte el azt a népszerűséget, amit a klasszika-filológus Philipposz Smith, akinek a fogadóóráján egy fiatal pár jelent meg egy ordító csecsemővel:
Professzor úr, Mr. Smith, kérjük, legyen a baba keresztapja! William az ön előadása alatt fogant.
Jacobsen egyszer azt állította, a jó lényege az, hogy nem hozható helyre. Nem hozta zavarba egy pikírt vagy kellemetlenkedő megjegyzés, a külvilág távoli vagy közelről érkező zaja, a rendőrség vagy a rohammentő vijjogása, a farsangi duda, egy részeg svéd gajdolása. Néhány nappal a karácsonyi nagybevásárlási téboly után a dán reformátusok újjáépítési alkalmazottai ügyködtek az előadóterem ablaka előtt. Munkálatok, mint a betiltott Purgatóriumban. Pereg a malter, akárha tavaszi anakondát hámoznának. A fiúk kíméletlenül zajongtak, új évi hangulatban voltak, flitter a nyelv hegyén, le tud hugyozni öt emeletről a malteros vödörbe. Öt szólam, nem Schubert, inkább ahogyan betonrigók fütyülik a Rómeó és Júliát Prokofjevnél. A professzor a munkások heves diskurálását beépítette a szemináriumi témába. Olyannyira így tett, hogy az egyik fiút beinvitálta a terembe, másszon át az ablakon, tessék csak.
– Önök kreatív munkát végeznek? – érdeklődött Jacobsen, miután a munkás a hallgatók előtt állt, egyáltalán nem volt zavarban, sőt. Egy ember, aki a pokolban is föltalálja magát.
– Természetesen, uram – a fiú figyelte a közönséget, aztán a tanárra emelte a tekintetét.
– Nagyon ismerős nekem, uram.
– Irodalmár vagyok. És modellező. És világértelmező.
A fiú elismerően bólogatott, tetszett neki, amit hallott.
– Aha, a terepasztalok világhírű nagymestere!
– Valahogy úgy, fiam – Jacobsen a jegyzeteit pakolgatta, mint aki hasznossá akarja tenni a kezét, láthatóan meglepte a dicséret, de persze legyezgette a hiúságát. A hallgatók keveset tudtak a hobbijáról.
– Hogyan határozná meg a kreativitás fogalmát, fiatalember? – kérdezte.
A fiú elgondolkodott, újra a hallgatókra pillantott.
– Már bocsánat, uram. De ők kik?
– Olyan fiatalok, mint maga. Éppenséggel írni tanulnak – mutatott a hallgatókra, akik bólogattak, mosolyogtak.
– Értem. Azt tanulni kell? – érdeklődött a fiatalember, továbbra is a közönséget pásztázva. Aztán odaintett egy lánynak, Martha volt a neve, nem látott. Vak volt. A lány nem intett vissza.
– Vannak fogások, amiket el lehet sajátítani, de semmi sem kötelező – jegyezte meg Jacobsen. – Meg aztán a meglepetések. Tudja, fiatalember, Isten tudta-e, miféle erőket szabadít föl a teremtéssel? Szerintem meglepődött.
– Én úgy tudom, az Úr egy tükörből dolgozott. Ők is? – mutatott a fiú a hallgatóságra.
– Írók lesznek, ők isszák a legtöbb híg kávét a dánná lett szírnél. Maga nem akar írni?
A munkás mosolygott.
– Isten mentsen ilyesmitől, uram – elkomolyodott. – De sokat gondolkodtam azon, vajon ki készítette Istennek a tükröt. Ő maga? Furcsa lenne, nem?
– A tükröt a víz találta föl. Viszont a kávé sem elvetendő megoldás. Úgy értem, Nárcisz a reggeli kávéjába pillant – mondta könnyedén Jacobsen.
– Én a sörre szavazok – szólt a fiú.
Jacobsen kezét a munkás vállára helyezte.
– Azért invitáltam be hozzánk, hogy szólítsa meg ezeket a fiatalokat. Jól jönne nekik egy kreatív történet. Valami jó kis sztori.
A fiatalember a kezében tartotta a sapkáját, valószínűleg szeretett volna elmenni.
– Néhány hete a reformációs alapítvány épületénél az állványzat megtört, uram. Szerintem kispórolták a szegecselést, vagy… vagy a… mindegy. Tudjuk, hogy a reformáció hívei milyen spórolósak. Fredi mélybe zuhant, ő egy régi kollégánk… volt. Két percig kapaszkodott abba a szar alumíniumrúdba, ami folyamatosan hajlott, hajlott. Amíg bírta. Beszéltem hozzá, ő meg hozzám. Aztán leesett. Meghalt.
– Értem, de ennek mi köze a kreativitáshoz? – kérdezte Jacobsen szórakozottan.
– Igaza van, uram, a halál olyan közhelyes – sóhajtotta a munkás. – A halálfélelem, úristen. Bocsánat. Nem akartam megbántani senkit.
A professzor a hallgatóság felé fordult, aztán a munkásra mosolygott.
– Ó, barátom, csakhogy a halálból vissza is lehet jönni. Vannak szemtanúk – jegyezte meg, máris röpködtek a nevek.
– Lázár!
– Dante!
– Orfeusz!
A fiú bólogatott, mint aki az ismerőseiről hall.
– Ennek a kollégámnak, aki lezuhant, három életbiztosítása volt.
Jacobsen széttárta a kezét, mint aki megadja magát.
– Tapsoljuk meg, kérem. Remek fickó! Megmutatta nekünk a félelem egyik aspektusát!
A fiatalember visszamászott tetőt, faldarabot vagy ereszt javítani, annyit még hallottak, hogy a társai nagy hangon pezsgővel kínálják.
A professzor előadásaira regisztrálni kellett. Nem mindenki jutott be, érdekes módon idővel azok lettek a legnagyobb hívei, akik egyetlen előadását, szemináriumát sem hallották. Néha hivatkozott egy magyar matematikusra: Vagyok én. Vannak a tanítványaim. És vannak a tanítványaim tanítványai, akik bár nem ismertek engem, de még éppen beleférnek a sorba. Több matematikus nincsen. Amikor aztán azt a szót használta, Koppenmágia, a hallgatók tenyérrel verték a padot, úgy nevettek.
Egyszer a megjelenési kötelezettségről is tartott előadást, A regisztráció mint a vallásos jelenlét egy különös formája címmel.
– A feltámadásra is regisztrálni kell, tanár úr?
– Természetesen, Juan.
– És amennyiben nem tesszük?
– Lekésitek, és kimaradtok – mondta, és nevetett.
Jacobsennek számtalan kihívó és provokatív eszmefuttatása volt. Néha persze följelentették.
Jól gondold meg,
jössz-e hozzám kreatív írást tanulni!
Ez volt a brosúrára nyomtatott cím, melyet minden évben kiadott az egyetemi nyomda.
Alcím:
Ne írj. De ha mégis, ne értsék. Ha lesz, aki érti, ne higgy neki. Ha azt mondja, szépet írtál, ne állj vele szóba többé.
Jacobsennek volt néhány nagymonológja, a tanévenként megjelenő brosúra mindig közölt belőlük, például ezt is:
Gondoljanak bármit, a tűz vagy a kerék föltalálása az emberi kreativitás elleni merénylet. Sokkal kreatívabb volt az ember élete öngyújtó, kandalló, Kurázsi mama targoncája vagy Mr. Gatsby sportautója nélkül. Amikor Önök, tisztelt hallgatóim, kreatívírás-órára kopogtattak be hozzám, nem a nyelv adta formai lehetőségek poétikai izgalmára, nem az alkotói újítás okozta lelkesedésre jelentkeztek, hanem az irodalom kispolgári működését kívánták ösztönösen és feltétel nélkül elsajátítani. Önök a nyárspolgár karosszékére áhítoznak, sikeresek és népszerűek kívánnak lenni. Tudni akarják, mitől döglik a légy. A világirodalom gigászai gyakran megveszekedett kispolgárok, az emberi faj középszerű produktumai, hadd ne soroljak neveket. Ismeri valaki a Jasznaja Poljana-i földesúr életét? Tessék, nézzenek utána. Írhat-e valaki novellát egy éhezőművészről, ha máskülönben a tej és a füstölt karaj a kedvenc étele? Ismétlem, a füstölt karaj!
Önökhöz szólok, akik kreatív írást tanulnak. A világirodalom számtalan remekműve semmiféle kreativitást nem mutat. Kifejezetten konzervatív és konformista alkotás a Rómeó és Júlia, a Don Quijote, Az öreg halász és a tenger vagy bármelyik evangélium. Jó, János jelenései igazán impozáns képzelőerőről árulkodnak. Mondok egy másik ellenpéldát, az Oidipusz-sztori egy arcátlanul kreatív dramaturgiával operáló történet. No de a Hamlet! Ha a sztorit megkaparjuk, az a történet sem túlzottan kreatív, mint inkább túlbonyolított. A bosszú műveletét, így vagy úgy, a hagyomány élteti, a hagyomány lényege pedig a kreativitás fölszámolása. A remekművek esetében egy különös ellentmondásra figyelhetünk föl. A nyelv, például Shakespeare nyelve mindig kreatív marad, ha a története közhely is. A megformálás nagyvonalúsága elfedi a történet szegényességét.
Önök a dadaizmus óvodájában kezdik, pompásan érzik magukat, gügyögnek és átkozódnak, hamis szólamokat szajkóznak, de figyelem, ne felejtsék, milyen állítást fogalmazok meg a maguk fényes és biztató jövőjéről, a fantasztikus perspektívákról. Nos, a varietében végzik. Igen! Koldusként indulnak a pláza sivatagába, s miután kiszabadulnak, lakkcipőt és szmokingot viselnek, jól fésültek, és üresség dobog a szívük helyén. Már nem érthetik, hogy a kreativitás nem előremutató emberi tulajdonság. Nem is időtálló! Mire az lehetne, elveszti a szubsztanciáját, és a közhelyek polcán homálylik. A lényeg az, kedves hallgatóim, nem szükséges kreatívnak lenni, sőt. Eredményes és megbecsült elbeszélő akkor is lehet az emberből, ha kevés eredeti gondolattal bír. A kreatív írók többet szenvednek, de ez a szenvedés hiábavaló és felesleges. Döntsék el, mit akarnak magukkal kezdeni. Ha látogatják az óráimat, önöké a felelősség.
A professzor gyakran kapott hosszú, dübörgő tapsot, néhányszor virágot, selyemmel átkötött bonbonosdobozt és egyszer egy lábbal festett, bekeretezett Jézus-arcot, A közhelyek fejedelmének aláírással. Egy tavaszi előadáson az első sorban fölállt egy fehérbe öltözött lány. Az élet állt föl vele. Az élet maradt utána. Ő volt Jacobsennek az a hallgatója, aki vakon született, és okosabb volt bárkinél. Legalábbis a professzor így gondolta, most fürkészte a szép és bölcs női arcot.
– A nevem Martha, nem tudom, honnan jöttem.
A professzor sokadik évfolyamát vezette már be az írás rejtelmeibe, hozzászokott a kevéssé megszokott bemutatkozásokhoz, az önjelölt sámánokhoz, de varázsfőzettel is kínálták. Akadt olyan hallgatója is, aki soha nem árulta el a nevét. A stílusából azonban rájött, ki lehetett az, később sikeres író lett. Kifejezetten híres és kifejezetten középszerű, ilyen egy jó tanítvány. Rámosolygott a lányra.
– Igen, sokakkal van ez így. Sokan tévedtünk el, sokan bolyongunk, sokan érezzük magunkat labirintusban. De ha azt nem is tudja, honnan érkezett közénk, azt tudja-e, hová tart.
A lány mosolya elbűvölő volt.
– Igaz, hogy ön megnyert egy dán modellezési versenyt?
Jacobsen meglepődött a kérdés hallatán.
– Többet – bólintott a férfi, elgondolkodott. – Nagyon sokat. Csodálkozna, ha megmutatnám.
– Professzor úr, engem nem tart vissza semmi. Azt látom, amit akarok – nevetett.
Mennyire meg tud változtatni egy mondat egy emberi arcot.
– Természetesen van rá mód. De nem hiszen, hogy ez segítene önöknek.
A lány túl könnyen nevetett, nem úgy ült le, mint akit kielégít a válasz. Jóllehet nem szólt közbe a későbbiekben. Látogatta a szemináriumokat, ahol megbeszélték a hiperrealisztikus, a gótikus stílus és a posztmodern jegyeit, egyszer nagyon összevesztek egy Carver nevű amerikai szerzőn.
Szeressétek a minimalistákat is!
Jacobsen tavasszal ingerültebb lett a szokásosnál. A szétesés hangulata. Túl sok mozdulat a hajhoz. A fejhez. Kötekedett, hangulatváltozásai követhetetlenek lettek, egyszer fölkötött kézzel érkezett a szemináriumra, a gézen halványan átütött a vér. Amikor a vége felé közeledett a szemináriumi előadássor, a tanár meglepő bejelentést tett.
– Vendégül látom önöket. Jöjjenek.
– Most? – kérdezte egy chilei diák, Julian.
– Holnap nem lehetne? – ezt Lola kérdezte, a moszkvai menekült.
– Most! – adta ki a parancsot a professzor.
Néhányan hazamentek. Maradtak vagy tucatnyian. Jacobsen nem elégedetlenkedett, ennyi a tanítványok száma. Egy focicsapat, nem? Szeles, késő tavaszi nap, kedvező meleg. A hallgatók megcsodálták a professzor műtermi lakását. Hatalmas könyvtártér, csarnokszerű szobák, kis zugok, újabb rejtekek, melyek tágas helyiségek mellett bújtak, egy labirintus voltaképpen, melyben mindenféle modelleket állított föl az alkotójuk. Olyanok voltak ezek a művek, mintha előre megírták volna őket. Jacobsen kitalálta a jelenetet, látvánnyá tette, meg is rendezte, és abból, ami történt, mondatok lettek. A hallgatók először a modellek modelljeit látták. Például egy lengyel művész legóval modellezte Auschwitz és Birkenau városrengetegét, ezt Jacobsen is elkészítette, lemásolta, ha úgy tetszik, viszont nagyobb méretű legóval, és az egyik harminc centiméteres figurát el is nevezte Tadeusz B.-nek. Yoko Ono egyszer megépített egy mexikói menekültvagont, mely szitává volt lőve. A vagont negyedszázada Berlinben is bemutatták. Ott volt ez a vagon is lemodellezve, a hallgatók láthatták. Egy másik jelenetben Csehov a jaltai fehér nyaralóból levelet ír Olga Knyippernek, a kis szakállas figura hajlongott az asztalnál, és valóban ír, Olga, Olga, Olga. Vért köhög a szép levelekre. Kafka az Aranykézművesek utcájában olvas, méghozzá egyik kedvencét, Flaubert-t, a Szent Antal megkísértetését, mellette az asztalkán füstölt hússal púpozott tányér, fehér kenyér, uborka, a testvére az ajtó előtt hallgatózik. Egy grönlandi írónő, Niviaq Korneliussen áll a tengerparton, szemben vele egy föllobogózott amerikai cirkáló, annak fedélzetén ismerős, szőke alak mered torz tartásban, csücsörít. A jelenet mellett a modell párdarabja, a Kígyó-sziget híres epizódja, amikor az orosz hadihajót az ukrán katonák elküldik a faszba.
Jacobsen lázba jött, a hallgatók soha nem látták ilyennek, egyszerre volt elragadtatott és zilált, a kötése átvérzett, az orra elcsöppent, a tekintete akár az őrülteké, de további elképesztő modelleket mutatott. Egy hegy előtt álltak meg, impozáns domborulat volt, a növényzet, bokrok, cserjék, egy-egy nagyobb fa illúzióját sem nélkülözve a zöld alól ki-kivillant a sziklás földfelszín. Nem csak egy hatalmas terepasztal. Több volt annál. Jacobsen elmagyarázta, ez egy pretoriai gyémántbánya, a legnagyobb a világon, és bár a külszín talán sivárnak tűnik, a lenti világot alagutak, kürtők és vájatok hálózzák be, a barlanglejáratok torkán át a ki-be járó csillék üresen ereszkednek a mélybe, és földdel, sziklatörmelékkel érkeznek a napfényre. A professzor részletezte, a hegy gyomrában verejtékes munka zajlik, emberfeletti küzdelem. Az orvostudomány nem hiába találta föl a kolonoszkópiát! Amikor a kígyóként tekeredő műszert beküldte a hegy gyomrába, egy monitoron láthatóvá váltak a bányarendszer egymásra rétegződő emeletei, a hegy dohogó gépekkel és szerkezetekkel teli gyomra, a fejtés, a keresés maga, a gyémántkeresés műveleteit végző vagy éppen megpihenő munkások.
– A gazdagság természete – jelentette ki a professzor.
Juan úgy beszélt a vak lány fülébe, mint aki ír.
– Csodálatos – szólt elragadtatottan Martha.
– Istenem – sóhajtott Lola.
A professzor kivezette a tekergő műszert a modell gyomrából, kikapcsolta a vetítőkészüléket.
Megmutatott egy másik terepasztalt. Ugyancsak fantasztikus és meglepő műalkotás. És ismerős! A campus előadótermét ábrázolta, a professzort, a diákokat, ahogy a padban ülnek, illetve a fiatal munkást, aki az ablakon át mászott be hozzájuk. Kint, az ablak előtt, egy piciny alak lógott. Igen, pontosan úgy, hogy a következő pillanatban le fog zuhanni. Mintha láthatatlan damilok tartották volna. A hallgatók el voltak bűvölve.
– Mintha le lenne írva – suttogta Juan a vak lány fülébe. – Mintha minden le lenne írva – ismételte, és csaknem sírva fakadt az izgatottságtól, szemében gyülekeztek a könnyek.
– Itt két történet folyik egybe, nem? – kérdezte Martha.
Jacobsen a szívére tette a kezét, összevérezte magát, és már a homloka is vérzett. Megnyomott egy nagy piros gombot a modellasztal kárpitján. Erre az ablak előtt kapaszkodó munkás nagy kiáltással lezuhant, a másik, aki bemászott hozzájuk, az ablakhoz lépett, és lenézett.
Olyan csönd volt, mint egy jelenés után. A nagy művek okozta katarzis, ami családirtáshoz vezet.
A professzor bólintott, hirtelen eszébe jutott valami, érthetetlen szavakat mormolt. A szemébe folyt a vér. Mintha szakálla nőtt volna.
Jacobsen tovább beszélt, végre érthetően.
– Összefoglalom önöknek azt a monológomat, mely a Nagy Dán Modell Évkönyv 2025-ös kiadványában jelent volna meg, ha nem veszek össze a szerkesztővel: Önök a kicsinyítés elképesztően kegyetlen esztétikájával szembesülnek. Nézzék, az egész világ, a történelem, a tudomány, az ember, a hit ama erőnek a bűvöletében vergődik, hogy valami nem az, ami. Valami jelent valamit, de inkább mást jelent. Ami valamekkora, az nem akkora, hanem nagyobb vagy kisebb, de inkább kisebb. Nincsen ugyanakkora. Nincsen ugyanaz. Nincs az. Ez. Az élet leginkább torzítás eredménye, ám abban a pillanatban, amikor erre, hogy így mondjam, sor kerül, mármint a nagyításra, minden kisebb is lesz. Minden élő torzítás, aki maga is torzít. Á, igen, tükör által homályosan! Gondolják meg, aki valami kolosszálisat alkot, mint Ozimandiás, végül mégis kisebb lesz, hát nem? Az élet legkülönbözőbb formái kicsinyítések. Az ember létélménye a kicsinyítés, elég, ha magára tekint, egy kicsinyített torzszülött vagyok. Isten mindenható, az ember pedig, aki képmás, korántsem az, élet és halál között lebeg, nem kell a mindenséggel vagy az időtlenséggel bajlódnia. Mármost Jézus. Ő is kicsinyítés, és azt kell mondanom, nem volt túlzottan elégedett az eredménnyel. Jogosan? Igen. A Mindenhatótól ennyi tellett.
– Jó. És a zene? – ezt a vak lány kérdezte.
A meggyötört professzor összeszedte, amije volt.
– Hogy érti, Martha?
– Szerintem az nem kicsinyítés. Se Bach, sem pedig a Beatles – mondta a lány.
– Értem, kedvesem – magyarázta Jacobsen. – De gondoljon a klasszikus esetre, a híres Bristol Hum, illetve az új-mexikói Taos Hum jelenségére, a taosi zümmögés, ugye. Taos kongresszusi képviselője először csak gúnyosan nevetett a lakossági bejelentéseken, miszerint az emberek az égből állandóan hallanak valami mély, zsongító „dúdolást”. És kiderült, hogy az ég is zenél. Na most az égi zenéhez képest, hogy mást ne mondjak, Bach muzsikája mégiscsak emberi.
– Engem ez nem győzött meg, uram – szólt Martha.
A professzor hirtelen nagyon komoly lett, fájdalom gyűrte az arcát.
– Jöjjenek! – mondta, és már indult is tovább a hatalmas lakásban. Mint aki megkergült. Belépett ide, benézett oda, a fejét csóválta, nem, nem itt van. Hol van tehát? A hallgatók követték, mint a birkák, szorosan a nyomában voltak, a sarkát taposták, Jacobsent nem érdekelte a fájdalom, a falak, ajtófélfák okozta ütések, végre megérkeztek. Véres kezével bekopogott egy ajtón, majd óvatosan benyitott. Suttogva fordult vissza a hallgatókhoz, a legújabb, a legfontosabb munkáját mutatja meg.
– Még nem vagyok készen – úgy mondta, mint aki vallomást tesz.
A hallgatók szótlanul, zavartan nézték a hatalmas, lenyűgöző modellt. A professzor segített.
– A feltámadás epizódja, mint azt láthatják. De gondjaim akadtak. Nagyon sajnálom. Valahogy megrekedtem, nem tudom, hogy mondhatnám másként. Nézzék. Okuljanak.
Ott volt a hatalmas terepasztalon a derengő kékben és sárgában ázó, kétezer évvel ezelőtti Jeruzsálem, ahogyan Jézus is láthatta. Vagy az izgatott és dühös Kajafás. Damilról madarak lógtak, köztük gólyák, darvak, sirályok. Erődítmények, félkész tornyok, imbolygó, rossz kövekből emelt falak, a helytartóság mutatósabb háza, hátrább, szerte a város határában kunyhók, kalyibák. Szentélyek agyagból. Kavarodik a por. Tevék és szamarak a piac korlátjaihoz kötve. A helytartóság egyik szobájában Pilátus mossa kezét. A római katonák, némelyik gúnyosra festett arccal, tettre kész római gyerekek, akik hogyan is gondolhatták volna, hogy miféle történet szemtanúi. A komor zsidó főpapok, megszaggatva ruhájuk, a szakállukban virág, bogár, pápicstörmelék. A helytartóság sárga épületétől kövezett, viszonylag egyenesen emelkedő út vezet a hegyre, a vakra festett falak összeszorulnak, mint amelyek egymást tartják évszázados kipárolgásukkal és a fülledt szobákból áradó száraz lélegzéssel. Babérlevélfüzér. Törpe ecetfák és csavart törzsű datolyafák hajolnak át a túloldalra. Árnyék árnyékba ér, mi árnyékol mit, kérdés maradhat, marad is. Hétszáznyolcvankét méter a köveken megteendő út, akkurátusan ki volt számolva. Jacobsen professzor lejegyzetelte, ezerkétszázharmincnégy lépés, csosszanás, araszolás, topogás, egészen pontosan ennyi, és közben az izmok fájdalma, a tüdő kétségbeesett pulzálása, a jegesedő verejték, kicsúszik az ajkak közül a fáradt fátyol. A kicsinyítés is óriásnak láttatta a képet. Az egyik ablaktalan házfalnak dőlve Cirénei Simon várakozott, a kapanyél mellette, falnak döntve, batyu húzza a vállát, magokkal, kóróval teli. Miért egy buta paraszt? Miért egy paraszt cipeli majd helyette? Jézus a helytartóság bejáratánál imbolyog, támasztja a falat, indulásra készen, már túl van a katonák megalázó gúnyolódásán, a homloka véres a tüskéktől, inkább megilletődött, de azt is lehet mondani, hogy rémült, meg fogok halni. De hát tudta, nem?! Miért ordítanak. Ilyenkor mindig ordítanak. Nem, nem ordít senki. Egyetlen lélek sincs az utcán, még az ablak elé lógatott rongyokat is elhúzták, nem kell fény. Egy szamár néz. Csak ez a paraszt dől a falnak, aki senkinek se kell, a katonák közömbösen néznek rá. Olyan magányban halad a figura, hogy az asztal csaknem megreped alatta. A magaslat, ahová haladnia kellett, tele párnagombkoponyákkal, ez elég elmés megoldás. A dán párnagombok. Az ég vörössé lesz, fekete és mélykék a fentebbi részleg, akár a ciánkálival teli vödörbe mártott birkatüdő. Hersegve fújja a szél a csöndet.
Jézus mond valamit?
Semmit.
Miért nem mond semmit?
Nem mond, mit mondjon.
A vak lány, aki közben végigtapogatott, megérintett, megsimogatott mindent, megszólalt.
– Nyomja meg a gombot, professzor úr, kérem.
– Azt szeretném, ha maga tenné – suttogta Jacobsen.
A lány bólintott, megnyomta. Jézus lehajolt a kereszt felé, a katonák mozdultak, a hátára emelték. A lány följajdult. Jézus elindult a stációk útján, vonszolta magát, cipelte a keresztet. Pontosan annyi rándulás, ahány lépés, ahogyan egykor lehetett. Annyi, amennyi. Nevették a megkínzott embert. Alig néhányan nézték, azért nem volt annyira érdekes egy ilyen tortúra. Sok volt akkoriban a megfeszített. A katonák unottan suhogtatták a korbácsokat. Volt, aki sírt, amikor Jézus haladt. Ő egyre csak haladt. Nem nevették, senki sem látta, nem sírt senki miatta, de tényleg, az üres, néma utcákon bárki ott lehet. Az üres, süket utcákat bárki betöltheti a jajgatásával. Martha vele lélegzett. Jézus fölért végre a dombra, megbotlott egy párnagombkoponyában, de ott már várták. Késtél, kisfiam. Egyszerre állíttatik föl három kereszt, majd a megfeszítettek között lezajlik az ismert, nem túl épületes eszmecsere. Lent nők sírnak. A nők sírnak, a férfi meghal. Jézus kiált. Nem lehetett pontosan érteni, mit kiáltott a hullámzó ég felé, de kiáltása után nem rángatózott tovább, megnyugodtak a hátgerincbe futó pici rézdrót vezetékek, Martha óvatosan visszahúzta a kezét. Jézus meghalt. Jézust leemelték a keresztről, kissé távolabb cipelték, sírgödörbe helyezték. A sír elé odagurult egy kő. Elmés megoldás. Katonák érkeztek, őrizték. Jött valami fehér alak, a katonák elszaladtak.
Ez mind lejátszódik. Lejátszódott. A szeminaristák közül néhányan sírtak, a zsebkendőikkel bajlódtak, Juan azt suttogta, ez rettenetesebb, mint egy mexikói nagypénteki körmenet. Lola egészen kiborult, szűzanyácskám, suttogta többször maga elé.
A professzor, aki addigra úgy nézett ki, mint Jézus, intett, bocsássanak meg, de nincsen vége.
– Arról szeretnék önöknek beszámolni, hogy nem értem modell a végére.
Csönd lett. A professzor akkor megnyomott még egy gombot, és a sír, ahová a halott Jézust elhelyezték, föltárult. Megnyílt a teteje, mintha egy modern kabrió belseje tárult volna föl. Igen, egy pillanatra föltűnt József, aki a tetemre igényt nyújtott be. Jelképes megjelenés volt, már el is tűnt. A professzor elővett egy nagyítót, és a sír bejárata fölé hajolt. Nézett egy ideig, hunyorított, vérző homlokát törölgette. Aztán továbbadta a nagyítót, melyet aztán minden egyes tanítvány kézbe vett.
A sziklaüregben tucatnyi Jézus-modell hevert, mint egy tömegsírban. A hallgatók álltak egy ideig, nehezen tudtak bármit is mondani. Juan elsuttogta Marthának, mit lehet látni, nagyon hasonlóak, ugyanolyan példányok, ugyanolyan tartás, egy sorozatgyártás remekei. Megtelt a sír. Ahol egy halottnak kellene lennie, ott több van.
– Egyik se támadt föl?
Jaj, micsoda kérdés.
A professzor a fejét rázta, nagy cseppekben szerteszállt a vér, többen az arcukat tapogatták.
– Mindennel próbálkoztam, kedvesem.
Martha, a vak lány hallgatott, kis finom kezei dörzsölgették egymást, mint aki készül valamire.
– Ossza ki őket, uram – mondta a kissé füstös, félrekedt hangján.
A professzor nem is gondolkodott, fáradtan, de eltökélten bólintott. Elhaladt a ház előtt egy szirénázó autó, a forgó kék fény ötször kettévágta a szobát. Rendőrök. Vagy városi szolgálat. Jacobsen egyenkét kiemelte a halott-Jézus-figurákat, és a fiatalok kezébe helyezte őket. Olga kettőt kapott, a nagymamájának is szeretett volna vinni. Hát legyen.
– Viszontlátásra. A következő órán találkozunk.
Mindenki elment, az összes szegény hallgató távozott, aki később majd a diáktanácsnak jelent, az is, elhagyták a házat, a modelleket, ezt a szörnyű labirintust, talán menekültek is. Még a megbántott, magát kisemmizettnek érző Juan is távozott, nem szívesen tette. De hát kinél nem volt halott Jézus? Mindenki kapott.
Martha a hátizsákjából elővette a laptopját, a mobilját, kitapogatott egy asztalt, rápakolt. A professzor felé fordult.
– Látom magát – mondta.
– Sajnálom – válaszolt az elgyötört ember.
A lány bólintott.
– Gondolom, van még egy.
– Van, az utolsó.
A professzor már föl is állította Jézus figuráját a kezdő pozícióba.
Jézus ott állt, indulásra készen.
– Jól van – mondta Márta –, indítsa el, tanár úr. Nem az a kérdés, odaér-e.
– Hát tényleg nem.
A lány nevetett.
– Az a kérdés, hol kezdődik egy novella – suttogta Jacobsen.
– Ahol véget ér – mondta a lány, és a professzor helyett megnyomta a gombot.
Vissza a tetejére