Sodrás; Az ördög menyasszonya
SODRÁS
Egy kisebb félsziget nyúlik a vízbe ott, ahol a folyó a belső ívén elejti hordalékát. Mintha mesterséges zátony lenne, melynek fedezékében a csónakok megbújhatnak.
Ez volt az utolsó őszi délután, ami nyárnak tette magát. Az emberek kirontottak a partra a közeli nagyvárosból. Megfuttatták fajtiszta kutyáikat, idegesen habzsolták a fényt. A víz meglepően kellemes volt, ledobták a túracipőt, és belegázoltak.
Mikor a várhegy csúcsán túljutott a nap, hűlni kezdett a levegő. A fény rézsút esett a sétálók arcába, nem láthatták, mit visz magával a csillogó folyó.
A félsziget fokánál valaki egy pár sportszandált hagyott a parton. Összehajtott Levi’s farmert, halványzöld pólót, alatta könnyű Ray-Ban napszemüveget. A víz megnyalta a nadrág korcát, akárhányszor egy uszály vagy motorcsónak hullámot vetett.
Nem hallhatták a kétségbeesett kiáltozást. A folyó széles volt, az uszálykürt hangja mély. A partról uszadékfának vagy káprázatnak vélhették azt, aki a hullámok között lebegett.
Messzire vitte a sodrás a napszemüveg tulajdonosát.
Csak bokáig akart gázolni a vízbe, hogy kiélvezze ezt az utolsó délutánt, de iszonyú erővel hívta a folyó. Engedett a csábításnak, ledobta a ruhát, úszott néhány kört az öbölben.
Egyre táguló körökben tempózott, jólesett neki a hűvös víz.
Az utolsó körnél kicsit kiúszott az öbölből, és berántotta az örvény. A folyó közepén már visz lefelé a sodrás egyenesen a határig.
Először keményen küzdött. Vissza, mindenáron visszaúszni a fokához. Aztán helyben tempózva segítségért kiabált, amíg bírt. Végül fölfeküdt a vízre, és a folyóra bízta magát. Csak akkor kiabált, ha hallótávolságon belül érzett egy-egy hajót.
Kezdett kihűlni, kezdett szürkülni.
Egy motorcsónak berregett el mellette. Az utolsó esély. Megéledt, maradék erejével integetett, és segítségért könyörgött. Úgy látszik, későn eszmélt, a csónak kényelmes tempóban távolodott tőle.
A kétségbeesés váratlan energiát robbantott benne:
– A kurva anyád! Dögölj meg! Dögölj meg, te büdös paraszt!
Az utolsó szó hosszan pattogott a felszínen, akár egy kacsakő. Visszafeküdt a vízre, és megadta magát az árnak.
A motorcsónak lágy ívben fordult, mintha átölelné.
– Köszönöm! – lihegte a csónak peremébe kapaszkodva.
A karja elgyengült, elsőre nem bírta fölhúzni magát. Harmadszorra se. A csónakos meg se moccant, míg be nem zuhant a deszkák közé. Intett, hogy üljön le vele szemben.
Hullámzott a csönd közöttük. Zavarban volt, úgy érezte, muszáj még mondania valamit, mégiscsak megmentették az életét.
– Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm. Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg…
A csónakos nem felelt. Kikapcsolta a motort, az evezővel a folyó közepén tartotta a csónakot.
A lemenő nap vörösre festette az arcát.
A látomás néhány pillanatig tartott. Talán a folyótükör gonosz fényjátéka, talán a kihűlés miatt úgy érezte, süllyed velük a csónak. Az egyetlen bizonyosságba, saját hangjába kapaszkodott, akár egy mentőövbe.
– Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem hall meg…
– Szóval, dögöljek meg, a kurva anyámat?
A másik hangja hűvösen gomolygott, mint esthajnali pára a folyó fölött. Elsőre nem is fogta föl a kérdést. Csattogott a foga a hidegben, amitől indokolatlanul vidám lett.
– Dögöljön meg a paraszt, mi?
Végre eljutott hozzá a szavak jelentése.
– Bocsánat… Én… Én nem úgy értettem…
– Hanem?
– Igen… Vagyis nem…
A műszálas pokróc felé nyúlt, ami a csónakos térdét melegítette, de visszahúzta a kezét.
– Mi van, ha kurva volt az anyám?
Nem válaszolt. Nem értette, mit történik vele.
– Az a baj, hogy nem tisztelitek a folyót, pedig az nem egy dzsakudzi, hogy pancsoljatok benne!
Összébb húzta magát. Így jelezte, hogy fázik, nagyon fázik, de a másikat ez nem érdekelte.
– Leparkoltok a BMW-vel, aztán itt fuldokoltok a vízálló óráitokban. A paraszt meg majd úgyis kipecáz benneteket…
– Nincs is BMW-m… De tényleg nagyon sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam…
– A másnaposság, az a kellemetlen! Az a baj veletek, hogy azt hiszitek, nektek mindent szabad, mert tele vagytok pénzzel…
– Én tényleg nagyon hálás vagyok, veszek föl pénzt a benzinkútnál, ha kivisz…
– Szerinted érdekli a folyót a pénzed, amikor kapálózol? Mondom, nincs benned tisztelet…
Didergett, hörgött, elvesztette a türelmét.
– Ezt most ne, jó! Azonnal vigyen ki a partra! Bárhol jó lesz, csak hagyjon már békén a picsába…
– Hoppá! Szépen kinyílt a csipád… Mondtam magamnak, ebben van kakaó, ezt most nem hagyom itt, de te is csak egy kis szaros vagy, mint a többi.
Megbökte a bordáját a lapát végével.
– Bazmeg… – csúszott ki a száján, de gyorsan kapcsolt. – Bocsánat, nem úgy értettem…
– Na, takarodj innen…
Bután nézett, hova takarodhatna a folyó közepén. A csónakos segített, mutatta az evezővel az irányt.
– Látom, nem tanultad meg a leckét! Ugorj csak szépen vissza.
– Kérem…
– Mit kérsz?
– A pokrócot… A pokrócot kérem. Szépen kérem…
– Nem, te a leckét kéred szépen, és az ott vár rád a vízben. Megbuktál, jöhet az ismétlés…
– Ne csináld már, kurvára fázom!
– Nyomás vissza a vízbe! Majd az úszás fölmelegít…
Nem mozdult. Lila volt a szája, vérlila. A csónakos fölállt. Ő erre hirtelen jobbra dőlt, hogy megbillentse a csónakot. Ostoba próbálkozás volt. Az kitámasztott a lábával, meg se ingott.
Megrémül attól, amit tett. Hasogatott a homloka.
– Nézd csak a kis sunyit! Hiába vagy kivasalva, benned is ott van az állat. Na gyere, gyere csak!
– Azonnal vigyél ki a partra, te fasz!
– Itt nem parancsolsz, itt én vagyok a kapitány!
A csónakos lépett egyet feléje a sötétben.
A partról nem hallani a kiáltozást. Széles a folyó, a közeledő uszályról nem látszik, mit visz a víz. Uszadékfát, evezőt, vagy valami mást sodor az éjszakában.
A pokrócra már nem volt szükség. Nem fázott, nem érzett fáradtságot. Nem érzett semmit, csak lüktetést a homlokában. Kinyújtózott a vizes deszkán, és a sodrásra bízta magát.
Az ördög menyasszonya
A fekete párduc kifutója ijesztően üres volt. Valaki nyitva felejtette a vasajtót.
Kóczián idegei elrongyolódtak. Hátát a rácsnak vetve figyelte a terepet, de sehol semmi.
A teveház felől gyerekzsivajt hozott a szél. Utálta a gyerekeket, mégis félt, hogy a párduc feléjük indult. Ha ő párduc lenne, gondolta, de inkább nem gondolta végig.
Az orrcimpája belső falán is érezte a remegést, amit furcsának talált.
Végre föltűnt a mogyoróbokrok között Géza, a kettes számú állatgondozó.
Kóczián türelmetlenül intett neki, hogy siessen.
Mi van, mit kalimpálsz, mint egy hibás?
Ne üvölts, te fasz, sziszegte Kóczián.
Géza elégedetten vigyorgott, mint mindig, ha a főnök feleségétől jött.
Kiszökött a Vilma!
Mi van?
Az van, hogy nyitva hagytad a kifutót!
Nem én, te!
Megpróbáltak farkasszemet nézni, de egyszerre bizonytalanodtak el.
Szólni kell a főnöknek, mondta végre Kóczián.
Azt kurvára nem!
Jó, akkor hívom a rendőröket.
Kóczián beütötte a segélyhívót, de amaz kikapta a kezéből a mobilt, és a medvék közé dobta.
Mondom, nem megyek börtönbe miattad!
A rácsnak feszülve már ketten figyelték csendben, merre járhat a vadállat.
Mégis csinálni kéne valamit, szólt újra Kóczián.
Minek?
Nehogy széttépjen egy óvodást.
A párducok nem esznek óvodást…
Most ne, ne fárassz a faszságaiddal!
A gyerekzsivaj lassan közeledett feléjük.
Na jó, tényleg hívni kéne a rendőröket, adta meg magát Géza.
Akkor hívjad!
De nincs nálam a mobil.
Hát menj érte!
Én biztos nem mozdulok innen! Ha rám ugrik egy fáról…
Ha én párduc lennék, nem ugranék rád.
Ne röhögj, bazdmeg.
Te meg ne nézz rám így, Géza! Én vagyok a leggyávább pályaelhagyó latintanár a vadasparkban.
Végre egymást lökdösve megindultak az iroda felé, de a tujákig is kínosan lassan értek el.
Ott, mint a kápolna könnyű kisharangja, hirtelen vidám lányhang csendült mögöttük.
Kóczián kiejtette a kezéből a bádog etetővödröt. A rózsaszín húslé fecske formájú foltot hagyott a betonon.
Vissza a tetejére