Papírváros 5
és sírni kezdesz, állsz a kapuban, a kaputelefon gombjára ráfagyott ujjal, nyilván nem a pislákoló ablak mögötti mozdulatlanság miatt sírsz, hanem mert a magad távolodását nézed a sárgás lámpafényektől mind homályosabb sötét utcán, állsz, ahogy eddig mindig ő, most te állsz egy lehetséges villamosmegálló közelében, te vagy, aki nézi a távolodó hátát, törékenynek látod a távolodó magadat, és boldogtalannak, nem kell, hogy lásd az arcát a másiknak, a járásában benne van minden, az is, hogy mi játszódik le éppen benne, mondjuk a lelkében, bár ilyen szavakat nem mersz használni a közbeszéd napi eldurvulásának idején, és nem kell oldalt fordulnod, hogy pontosan tudd, milyen helyek és neonok és ronda vasrolók között haladsz éppen, az is megfordul a fejedben, hogy visszamégy abba a retró kocsmába, ahol addig ültetek, valahova menned kellene, mit bánnád, hova, és csak most élesedett meg benned, hogy teljesen fölöslegesen mentél el vele valahányszor a villamos megállójáig, neked egészen másfelé, sőt épp az ellenkező irányba vezetett hazafelé az utad, csak valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy amikor felálltok az asztaltól, együtt indultok arrafelé, amerre majd föl fog szállni, de az is lehet, azért mentél odáig vele, minden logikát kikerülve ezzel, hogy megállhasson ott, a villamosmegálló közelében, és nézhessen utánad, hogy a hátadban érezhesd a tekintetét, amíg el nem veszel a szeme elől, mert amikor nem érzed a tekintetet a hátadban, hirtelen hideged lesz, az ember a hideget leginkább akkor érzi, ha egyedül van, vagy inkább amikor egyedül marad, mert minden elválásotok azzal járt, hogy egyedül maradtál, akkor is, ha megbeszéltétek, hogy ismét találkoztok, hogy mikor és hol, de különösen akkor, ha nem beszéltetek meg semmit, mert bár természetes volt a búcsúzkodó, hosszú ölelés miatt is, hogy ismét találkozni fogtok, és amikor találkoztok, majd újra hosszan megölelitek egymást, észrevehetted volna, hogy a találkozások ölelése egyben már a búcsúzás ölelése volt, hiába húzódtatok be valamilyen ócska presszó vagy kocsma mélyébe, nem mintha valaki elől rejtőzködnötök kellett volna, sokkal inkább, hogy azt a cinkosságot és lehetetlenséget érezzétek, ami egy idő után természetes tartalmává vált a presszós-kocsmás találkozásaitoknak, és te nem bántad, hogy presszókba és kocsmákba hord, bár hordhatott volna normális éttermekbe is, töprengtél a kapcsolatotok legelején, de azt mondta, épp elég éttermet zabált már végig ahhoz, hogy megutálja az ilyen helyek modorosságait, amit az is okozhat, magyarázta, hogy már nincsenek igazi pincérek, csak civilek, bármilyen utcáról felvett nők és férfiak hordják az asztalukhoz a kért ételeket választéktalan ruhákban, és még meg is kérdezik tőle, a hosszúlépésnek milyen arányai vannak, mennyi a bor, mennyi a szóda vagy szikvíz, ahogy ő emlegette, olyankor csak annyit préselt ki magából szárazon, hozzon egy üveg rizlinget és egy kancsó szódát, az arányokat majd én fogom eldönteni, jóllehet tudta, hogy már az ilyen helyeken sem tartanak szódát, legfeljebb ásványvízük van, ezért a nemleges válaszra csak annyit bökött ki, hagyjuk ki akkor ezt a magasságot, mondja, whiskyjük azért csak van, ha már szikvizük nincs, és a pincérek készségesen sorolták, hogy milyen whiskyket tart a csehó, na jó, mondta a felsorolás végén, hozzon egy dupla whiskyt jéggel, bármilyen lehet, csak amerikai vagy kanadai nem, a dupla pedig azt jelenti, hogy megértsen, kétszer öntse bele a pohárba a bádog mérőkéjének a nagyobbik felébe loccsantott anyagot, és ha jókedve volt, bár ez ritkán fordult elő nála, ami szerencse, mert te épp ezeket a borongásokat szeretted meg benne, ha látja, hogy kiürült a poharam, akkor hozzon rögtön egy másik ugyanilyet, de ahhoz már cipeljen magával egy hosszúlépést is, egy a kettő arányban a buborékos víz javára, bánom is én, ha ásványvízzel mérgezi a bort, a harmadikhoz pedig egy nagyfröccsöt, itt megfordul az arány, kettő az egyhez, hogy jól értsen, két deci rizling és egy deci buborékosság, amit remélhetőleg nem automatából basz rá a boromra, aztán meg hozza a számlát, de csak akkor, ha a kisasszony nem kér még valamit, és te valamit mindig kértél, mert nem akartad, hogy vége legyen a találkozásnak, egyre szenvedélyesebben szeretted, ahogy mesél neked, igaz vagy nem igaz történeteket, ezt soha nem tudtad eldönteni, de szórakoztatóak voltak, mert vélhetően az élete történeteit mesélte valahányszor, benned pedig az a lehetőség derengett fel, hogy ezekből a történetekből, bár időben és térben és kedélyben kiszámíthatatlanul csapongott, össze tudod rakni az életét, egy életet, amelyről konkrétan soha nem beszélt, lineárisan legalábbis soha, az egyik történetből nem következett a másik, a másikból pedig nem lehetett visszakövetkeztetni az egyikre, míg végül egy ilyen történetmesélős találkozás közben rá kellett ébredj, minél többet mesél, talán árul el az életéből, annál kiismerhetetlenebbé, ellentmondásosabbá, olykor taszítóvá válik a számodra, és kezdtél félni ezektől a történetektől, a régi nőktől, akik voltak vagy lehettek neki, a régi találkozásoktól, amelyeken te nem lehettél ott, mert korodnál fogva nem is lehettél, és mennél inkább megnyílt neked, annál ismeretlenebb és átmenetileg idegenebb lett a számodra, akit és amit mégis mind jobban szerettél, a nők talán a titkot szeretik meg először a férfiakban, aztán a kiismerhetetlenséget, sőt még az idegenséget is valamennyire, és a legtöbb általad ismert férfi ösztönösen megérzett ebből valamit, mert mind összevissza hazudott, átszínezve a múltját másoktól hallott, másokkal megesett történetekkel, amelyek, ha nőkről szóltak, mindig azzal végződtek, hogy téged azért jobban szeretnek, most és mindörökké, másoknál, nem tudván, hogy ez az, amit te nem akarsz, egyenesen rühelled az ilyen szólamokat, mert téged ne szeressen senki jobban azoknál, így mondtad megvetően, a náluk szót direkt nem használva, amikor róluk gondolkodtál, és elgondoltad őket, mert arccal és alakkal ruháztad fel valamennyit, már amennyire a férfiak némely kiszólásából ezt, ha nem is könnyen és nem is kedvedre, meg tudtad tenni, nem, nem, téged szeressen a legjobban, de egyedül téged szeressen, és nélkülük szeressen, ami természetesen teljességgel lehetetlen elképzelés volt
maga meg mit csinál itt, hasít tarkódba a vércsehang, meglepődsz, hogy meg sem lepődsz ezen a hirtelen hátbatámadáson, logikus volt, már amennyire ebben a helyzetedben egyáltalán tudsz logikusan gondolkodni, így kellett lennie, előbb-utóbb csak feltűnik valakinek, hogy időtlen idők óta itt állsz, és ráfagyott ujjaddal veszettül nyomod a kapucsengőt, mi a lófaszt csinálsz, édesem, vijjog fel ismét hátad mögött a vércse, és te képtelen vagy megfordulni, de nem ellenkezel, amikor megragadja a karodat, és szabályosan letépi a csengőről, hirtelen fájdalmat érzel, az ujjbegyedről bizonyára leszakadt a bőr, fut át az agyadon, és minden bizonnyal vérzik is, ami nem érdekel túlságosan, legfeljebb véres lesz a kabátujjad, na és, legyen véres, és akkor sem ellenkezel, amikor erőszakosan maga felé fordít a vércse, és egy rettenetesen ráncos, aszott kis öregasszonyt látsz magad előtt, aki majdnem földig érő bundába burkolódzott, aki a homályt átvilágító szemét most rád meregeti, ijesztő ez, majdnem borzalmas, mert tudod, hogy a körme helyén karmok vannak, amelyek bele fognak szántani az arcodba, és majd nem tudod megvédeni magadat, mert semmi kedved egy vércsével megküzdeni, milyen öreg és öregségében szánalmas ez a téged szigorú arccal vizslató banya, bámulod szánakozva, azt kérdeztem, mit csinálsz itt, ismétli magát vércsevijjogással az öregasszony, és neked egyelőre nem futja többre, mint hogy visszakérdezel, közöd, és kiráncigálod karodat a vércsekarmok közül, közöm, lepődik meg az öregasszony, mármint nekem közöm, krákog, és láthatóan mindenre számított, csak erre nem, közöm nincs, kezd el hadarogni, már ne is haragudjál, kicsi kedves, de egyáltalán nem normális, hogy már órák óta itt dekkolsz, és a kapucsengőt nyomod veszettül, közöd, ismétled meg te is magadat, inkább reflexből, mint ellenségesen, cigi, kérdezi váratlan fordulattal a banya, és meg sem várva, mit válaszolsz, hosszú szipkát halászik elő az ormótlan bunda egyik zsebéből, cigarettát a másikból, gondterhelten beleilleszti a szipkába a szál cigit, majd elkövetkezik az öngyújtó hosszadalmas előhalászása is, végül a rágyújtás és az első szippantások, áll az idő, gondolod, de mindegy is, ha nincs semmivel eltölteni ezt az időt, csak álljon, hagyj még, idő, jut eszébe egy verseskötet címe, felkiáltójellel a végén, ami különös egy cím esetében, nézi a vércsét, hosszú szipka, vastag, valaha elegáns bunda igazi szőrből, bizonyára díva volt az öregasszony, valamilyen homályos bárban énekelt a ronda vércsehangján, és zárás után elegáns autók vitték titokzatos helyekre, a célból, de mindegy is, mi célból, rendben, ha már, beszéljünk, netán leskelődsz utánam, édes mama, amin láthatóan megsértődik az öregasszony, igaz, hogy az anyád lehetnék, fintorodik el, de ha az lennék, akkor te nem dekkolnál itt órákig rácuppanva egy kapucsengőre, mert tudnád, hogy pofán váglak érte, amikor hazaérsz, szerencséd, hogy nem vagyok az, na jó, ha nem te vagy az anyám, milyen alapon avatkozol bele a dolgaimba, förmedsz rá, miért, miért, szív bele gondterhelten a szipkájába az öregasszony, ugyan miért, szemközt lakom, és észrevettem, hogy valaki áll itt, itt áll, épp itt, és csak áll, és csak áll, leskelődtél utánam, fintorodsz el, hát persze hogy leskelődtem, itt ilyenkor már semmi érdekes nem történik soha, érted, soha, és ha példának okáért nem én veszlek észre, akkor reggelig úgy állhattál volna a kapuban, ember nem foglalkozott volna veled, mert valamiért errefelé nem járnak ilyenkor már emberek, csak egy-kettő néha, nagyon is ritkán, naná, hogy leskelődtem, mit csináljak, ha ezt a mostani tévét nem szeretem, inkább kiülök a kurva ablakba, szívott nagyot a szipkán, de nem azért ülök ki, hogy lássak is valamit, hanem azért, hogy üljek valahol, ne a szobában rohadjak szét, és végre, hála istennek, most történt valami, sok nem történt, szakítod félbe türelmetlenül, mert csak annyit láthattál, hogy állok itt, neked háttal, és nem csinálok semmit, csak állok, na látod, hunyorgott a vércse, és nem lehetett tudni, a füst ment-e a szemébe, vagy magyarázkodni kezd, dehogynem csináltál, épp az tűnt föl nekem, hogy állsz, háttal nekem, és nem csinálsz semmit, kétszer is ablakot váltottam a leskelődésben, mire nagy nehezen kivettem ebben a kibaszott derengésben, ezek a sápadtsárga villanyok csak még nagyobb homályt csinálnak az utcában, hogy csengetsz, de hát ember nem csönget így, ahogy te, hogy csak áll, csak áll, nem mozdul, kezét egy pillanatra sem veszi le a gombról, akkora agresszió van ebben, kisanyám, mint a ház, na és, szakítod félbe türelmetlenül, mi van akkor, ha én egy hivatásos csengető vagyok, és azért fizetnek, hogy csengessek, így csengessek, ahogy csengettem, hosszan és megállások nélkül csöngessek, amíg a munkaidőm le nem jár, és valójában semmi közöm ahhoz, hogy miért és kihez csengetek, persze érzed, hogy csak zagyválsz, és nagy baromságot mondasz, és tudod azt is, hogy igazából faképnél kellene hagynod ezt a vijjogó vénséget, de valami mégis marasztal, talán az, hogy előbb-utóbb meg fogod kérdezni, hogy itthon van-e, de nem akarod elhamarkodni a dolgot, jó ismerősöd neked, aki itt lakik, váltott vissza barátságtalan hangra a banya, legalább ismered, kúrogat vagy csak ide rendelt, hogy kúrogasson, mert azt is kinézem belőled, kinézem, ahogy így nézlek, nyurga vagy, és vékony a combod, és jó lehet beletúrni a hajadba, hagyj békén, fakadsz ki, én békén hagyhatlak, de te valamit nyilván kérdezni akarsz tőlem, kezd el gonoszul vigyorogni a vércse, mint aki belelát a gondolataidba, tudom is ám, mit akarsz kérdezni, na mit, ha tudod, hát azt, hogy mikor jön haza a krapek, aki itt lakik, miféle krapek, hát akinek nyomod a csengőt, szomszédod, ismerned kell, neked nem csak úgy általában krapek, ahogy mondod, az öregasszony komótosan elforgatja a csizmáját a földre dobott csikken, nem ismeri ezt senki, kedveském, nem ismerkedik ez senkivel, soha nem megy el ugyanabban az időben, hát nem furcsa, soha nem ugyanabban az időben, mi ebben a furcsa, rökönyödsz meg ezen, miért kellene mindig ugyanabban az időben elmennie, ha ismered, neked kellene válaszolnod, gonoszkodik a vércse, egyáltalán, ha ismered, nem mindegy, türelmetlenkedsz, miért furcsa, hogy soha nem megy el ugyanabban az időben, de a vércse nem zavartatja magát, mert ez arra utal, halássza elő egyik zsebéből a szipkát, a másikból a cigarettát, öngyújtó, rágyújtás, az első mély szippantás, sokat szívsz, kérdezed, közöd, vágja rá a vércse, és ezen mindketten felnevetnek, nem mindegy, fintorog, sokat, nem mindegy, mitől döglik meg az ember, és képzeld, sokat is iszom, de ez most még nem látszik rajtam, és az is mindegy, ha igen, a fickód, de lehet, hogy nem is az, de ilyenkor keresni férfit a lakásán egyet jelent a lepedő és forró test keresésével éjszakára, nagyon szellemes vagy, mondod komoran, szóval, ebből arra kell következtessek, magyarázza a vércse, hogy nincs munkája, úgy értem, hivatala, de lehetne egy másik opció is, hadonászik a hosszú szipkával, hogy gazdag, de ebből a kertből soha nem hajt ki autó, és a ház is, amely régen villa lehetett, csak omladozik ott bent, mindenhol omlik, ahol eszébe jut omladozni, szóval, valami biztosan nem stimmel ezzel a te fickóddal, engem ez nem érdekel, mondod árulkodó türelmetlenséggel, és ezzel rögtön ki is szolgáltatod magadat neki, nem érdekel, persze hogy téged nem ez érdekel, hanem hogy mikor jár haza, ahogy elnézlek, jól az ujjai közé csavart, kis árvám, nem vagyok az árvád, csattansz föl, és valóban az érdekel, mikor jár haza, hát tudja a fene, tapos a második csikken is az ormótlan bunda, devalójában, vigyorog fertelmesen, téged leginkább az érdekel, hogy egyedül botorkál-e haza, botorkálást mondok, mert ez az igazság, általában részeg, amikor hazafelé tántorog, és ezt nemcsak abból állapítottam meg, hogy tántorog, istenem, rossz az egyensúlyérzéke, veted közbe, de a banyából tovább ömlik a szó, hanem abból, hogy sokszor előfordul, nem sikerül elsőre kikulcsolnia a kaput, nem találja a lyukat, és kajánul felnevet, olyankor némi kínlódás után félreáll, és csak úgy, szétvetett lábbal hugyozza le a saját kerítését, mint a szódáslovak, hagyjuk a szokásait, mert az nem tartozik ránk, azt mondd meg, hogy soha, szóval azt, hogy soha, soha, soha, kacag szokatlan élénkséggel a vércse, és a karmait igazából most mélyeszti bele az arcodba, szóval akarod hallani, hogy soha, soha, hogy soha, és elkomolyodik, na, elárulom neked, hogy tényleg soha, legalábbis az utóbbi időben tényleg nem, és előtte, csapsz le rá, hogy előtte, de mi előtt, drága gyermek, hát azelőtt, préseled ki magadból, nem kimondva időt vagy időszakot, mégis, mikor azelőtt, csúfolódik most már az öregasszony, hogy mennyi ideje van ez az utóbbi idő, próbálsz kanyart tenni az egyenes kérdezést megkerülendő, egy hónapja, egy éve, vagy akár négy éve, teszed hozzá kis szünet után, és izgalmadban hangosan nyelsz egy nagyot, na jó, tőlem lehet négy éve, és legyint, ha ennek van valami jelentősége számodra, de ha ötöt mondtál volna, akkor arra is rábólintok, újabb zseb, szipka, cigaretta, tűz és szippantás, csak érteném, miért fontos neked ennyire a fickó, vagy miért fontos a bejutás, játssza az értetlent a vércse, hát csak azért, fáradsz el a fölösleges szócséplésre, mert azt akarom, hogy végre megbasszon, valaki vagy ő, hordja meg kérdőn a szipkáját az orrod előtt a vércse, nem valaki, hanem éppen ő, különös, nekem ilyesmi sosem jutott az eszembe, hogy éppen és konkrétan valaki, jött, aki jött, de aztán ment mindenki tovább, és én sem akartam, hogy maradjanak, szerintem törvényt kellene hozni arról, hogy a férfiaknak ne szabadjon megnősülniük, de gyereket nemzeni és felnevelni igen, és bólogat hozzá, de mi értelme lenne ennek, kérdezed, hát csak annyi, hogy akkor nem kellene féltékenynek lenned neked sem erre a fickóra, és nem kellene szerelmesnek sem lenned, bárki, akit nem tartasz taszítónak, ugyanakkor alkalmasnak a megtermékenyítésedre, beléd engedheti a magjait, és máris mehet tovább, hitvesi ágy meg bekeretezett esküvői fénykép az ágy fölött sztornó, a gyerek születéséről meg kap egy értesítést a pasas, és eltarthatja a gyereket, amíg az nagykorú nem lesz, és akkor neked sem kellene itt ácsorognod a kapucsengőre kapaszkodva, a négy év miatt, vált a vércsehangról agyoncigarettázott, rekedt hangra az öregasszony, miféle négy évről beszélsz, rökönyödsz meg, hát a négy évről, tudod te azt, hogy arról van szó, és megfogja a karodat, hiszen te reszketsz, galambom, és ekkor érzed meg, hogy fázol, hogy rettenetesen fázol, most bemegyünk hozzám, és főzök neked egy forró teát, főzöl, erőtlenedsz el, főzöl, és akkor mi lesz, ha főzöl, az lesz, hogy megiszod, és talán nem kapsz tüdőgyulladást, de hát, józanodsz ki egyszerre, de hát itthon kell legyen, hiszen abban a szobában ég a villany, tehát itthon van, abban a szobában mindig ég a villany, mondja valami tőle idegen keserűséggel az öregasszony, de egyáltalán nem biztos, hogy itthon van, gyere, gyere már, te bolond kis csaj, ne kéresd magad, és beléd karol, és te hagyod, még jól is esik, hogy elindultok, el a kaputól, menjünk, mondja szelíden, aztán mi lesz, rebeged újra a kérdést, aztán kiülünk az ablakba, nem beszélünk, miért is kell mindig beszélni, csak ülünk, és nézzük az utcát, ahol nem történik semmi, és elalszunk mindketten, és amikor felébredek, te már nem leszel a másik ablaknál, nem leszel a házamban, és soha nem fogsz visszatalálni ide
hagyod vezetni magadat, apró léptekkel haladtok az utca túlsó feléig, egyre jobban fáj a fejed, de nem mondod neki, nem beszéltek, mentek, lassú, nehéz léptekkel a kopott macskaköveken, nézed a régi köveket, és arra gondolsz, akár egy épen megmaradt római úton is haladhatnátok, de nem, a sárga villanyoktól sárgák a kövek is, mindig a sárga úton, motoszkál benned egy sor, valami régi dal is tapad hozzá, talán valami meséből, de csak fragmentumok mozdulnak meg benned, aztán rájuk Beethoven 3. (A-dúr) szonátájának az első tétele, ami viszont egyenesen felragyog, már sokkal tisztábban, és még az egyik elemzése kezdő részét is magad előtt látod, amit Hollós Máté írt, és ezen aztán végképp meglepődsz, soha sem gondoltad, hogy ilyen remegős állapotban, pár lépés megtétele alatt ennyi minden lejátszódik benned, ennyi zene és ennyi szöveg, amelyet látni is vélsz, meglehet, egy dallam- vagy gondolatsort egyetlen pillanat alatt végigdúdolni vagy -mondani az embernek lehetetlen, ki tudná ezt ellenőrizni, ki akarná, ha tudná, de most ez nem is annyira fontos neked, ez a Beethoven nagyon illik ide, és az is lehet, hogy majd csak jóval később e mostani történetnél fogod olvasni az elemzést, és miközben olvasod, és a fejhallgatódban hallgatod, hogyan dörmög bele a szólamába a vén és rozoga zseni, Rosztropovics, miközben Richter kristályujjai újra és újra végigfutnak az idegeiden
Akkordikus a kezdő 3 és fél taktus. Első fok, majd annak szextfordítása, V. fokú terckvart, mely szekundakkorddá gyurmázódik át. Megint I. szext, II. fokú terckvart, mely átmenő kvartszexttel IV. fokká világosodik, hogy azután V. fokon és annak szeptimakkordján maradjon nyitva. Olyan eddig, akár egy félperiódus. De nem a másik fele következik, hanem félütemnyi recitativo, majd egy 8 ütemes mondat. A mondat azonban már nem akkordikus, hanem hangzatfelbontás kísérte dallam. Ami nyomban föltűnhet: a harmóniák az akkordikus felvezetésével azonosak. Itt is egész ütem a tonikáé, de szextfordítás nélkül, a dominánst azonban két ütemre tágítja: egy egész taktus az V. terckvarté, egy másik az V. szekundé. Az arány azt követeli, hogy teljes ütemnyi I. szext legyen az oldódás. Nem maradhat ugyane harmónián, így mintegy az V. szekundot szekvenciázva I. fokú mellékdomináns szekundra lép, ahonnan az átmenő kvartszextes menet ezúttal IV. fokú szextet és II. fokú kvintszextet köt össze. A szakasz végén a domináns I. fokú kvartszextté terebélyesedik, onnan hajlik alá V. szeptimmel.
én sem találok bele mindig ebbe a vacak kulcslyukba, megtegetőzik az öregasszony, van úgy, hogy két cigit is elszívok, mire sikerül kinyitnom ezt a szart, mármint a kaput, de most igyekszem, mert te teljesen szétfagytál már így is, nem tetézni a bajt, szorgoskodik a kulccsal és a zárral, aminek nagy sokára az a következménye, hogy csikorogva megmozdul a zárnyelv, és a kapu résnyire kinyitódik, résnyire csak, mert az őszről itt maradt levelek mozdíthatatlan torlaszt képeztek meg a kapu túlfelén, hiába, sóhajt az öreglány, nincs ember a háznál, aki győzné ezt a sok kurva levelet elsöpörni, addig nincs is baj, míg ki tudom ennyire is nyitni a kaput, de mi lesz jövőre, amikor már se ki, se be a falevelek miatt, senkid sincs, kérdezed, és közben próbálod magad átpréselni a valóban keskeny résen, pedig te vékony vagy, máshogy mondva karcsú, és bár a kapunyitogatónál legalább két fejjel magasabb vagy, ez az átcsúszásnál nem számít, kim lenne, zörren az öregasszony, aki, úgy tűnik fel, lehántotta magáról a vércsejelleget, most inkább a kiöregedett, megfáradt, szétdohányzott és hajdanán idáig hatóan agyonkúrt dizőzre emlékeztet, innentől fogva így is nevezed magadban, a dizőz, nyilván lehagyva az előző jelzőket, bocs, állsz meg hirtelen a bejáratnál, mert valamiért nincs akaratod belépni a házba, rosszat érzel, és a fejed is nagyon fáj, egyre jobban közelítesz a rosszullét állapotához, adj egy cigit, próbálsz fedélzeten maradni, a dizőz ezen némiképp meglepődik, de az igazi meglepetés terád vár, mert hosszú halászás után egy, a magáéhoz hasonló szipkát húz elő a zsebéből, vedd csak el, mondja, érintetlen, bár lehet, hogy a zsebben hordástól kicsit elkoszolódott, és a másik zsebéből egy szál cigarettát húz elő, furcsa lesz, gondolod, soha nem szívtál még szipkából cigarettát, igaz, nem is nagyon dohányzol, akkor meg miért vettél volna magadnak szipkát, az öngyújtó fellobbanó lángjánál az arcában kutatsz, sok ránc, sok és nagyon sok, de eltűnt róla a gonoszság, inkább valami jóságos vén boszorkánynak látszik apró fejével és gyér hajával, vajon miért nem visel meleg sapkát ilyenkor, tűnődsz, még kisebbnek láttatja a hatalmas vastag bunda, te nem gyújtasz rá, kérdezed, valahogy most nem, válaszolja kelletlenül, most valahogy nem kívánom, majd szívok a füstödből, és valóban, közelebb húzódik hozzád, nem kellemetlen közelségbe, és időnként beleszimatol a szádból kiáradó füstbe, én inkább majd bent, folytatja, nálam nincs dohányzási tilalom, szarok rá, hogy a füst beleköt a függönyeimbe meg a bútorhuzatokba, de ki jönne ide, s ha jönne is, mi köze a nálam tapasztalható mérgező dohányfüsthöz, és elhallgat, megvárja, hogy végigszívd a cigarettát, tartsd meg, tolja el magától a kezedet, amikor vissza akarod adni neki a szipkát, meglátod, jól jön az még egyszer, egyszer, de mikor, nevetsz fel, majd ha te is öreg leszel, és ilyen kivénhedt bundákban mászkálsz az utcán, mint én, ronda egy darab, újonnan is ronda volt, de jó nagy zsebei vannak, és télen meleg, nyáron meg elviselhető, te nyáron is bundában jársz, lepődsz meg, bundában hát, kinek mi köze hozzá, vagy ahogy te szokod mondani, közöd, és heherészik, neked meg csak most jut az eszedbe, hogy valamiért rögtön letegezted ezt a matuzsálemet, aki a nyakadba ordított, míg te a kapucsengőre fagyott ujjaddal veszkődtél, nem zavar, hogy tegezlek, kérdezed szinte megbánó hangsúllyal, ugyan, eredj már, vigyorodik el a díva, csak természetes, hogy tegezel, ha én, tök idegenként letegeztelek a szemközti kapuban, mi több, számonkérően rád is ordítottam, akkor te engem tényleg pofán is vághattál volna, bólogat hozzá, de ahhoz le kellett volna szakadnod a csengőről, amihez valamiért hozzánőttél, tényleg, mondtad már, hogy miért jöttél ide, kutat a tekintetedben, vagy semmi közöm hozzá, és kedved lenne neki elmondani, hogy mi járatban vagy itt, hogy ide rendelt, hívott, kért, parancsolt ő, aki végül is nem engedett be, ha itthon van, de hát, miért ne lenne itthon, az egyik szobában világosság van, és nem hiszel ennek a banyának, hogy ott mindig ég a villany, nem létezik olyan hely, ahol mindig ég a villany, elmondani ezt a három vagy hány rettenetes évet, ami úgy a boldogságod, hogy a szenvedésed is egyben, a kettős életet, amiről egy idő után tudomást szerzett az ember is, de ezt kerülitek a beszélgetéseitekben, csak a néha-néha eleresztett keserű megjegyzések utalhatnak rá, hogy van, hogy ott van közöttetek, de oly távoliak és a célozgatástól annyira tartózkodóak ezek a beszólások, hogy mindketten hozzászoktatok a célzott elhallgatáshoz, elmondani a találkozások és búcsúzások ölelkezéseit a villamosmegállóban, ugyanabban a villamosmegállóban, a szád helyett a nyakadra engedett csókokat, a történeteket, amelyeknek végtelen sorát hallgattad végig, talán hogy egymás mellett megmaradjatok, és ugyanakkor néha fénysebességgel távolodjatok el egymástól, és talán elárulnád még a titkodat is, a matracot, de nem, nem teszed, nyersen csak annyit mondasz, tudod, közöd, és a díva ölelő mozdulatot tesz feléd, de nem érint meg, ha végeztél, lassan be is mehetünk, mondja, és kikulcsolja a bejárati ajtót, villanyt gyújt, és maga mellé engedi a vendéget, én indulok rögtön a konyhába, te addig helyezd magad kényelembe a nappalimban, és valahová oldalra elsompolyog, belépsz egy szobába, az ablakon át ömlik befelé a homály, nehezen találod meg a kapcsolót, és amikor a fény szétárad a helyiségben, nem kell körbenézned, hogy megtántorodj, leroskadsz a legközelebbi székre, és mereven nézed a képet, amelyik rögtön a szemedbe ötlött, amikor beléptél, nem tudod levenni róla a tekintetedet, és nem tudod hirtelen, mit gondolj, vagy egyáltalán, mit kéne gondolnod, kegyetlen lassúság van a várakozásodban, vagy inkább dermedtség, végre megjön a díva egy tálcával a kezében, rajta a teáskanna és a két csésze, ezüst cukortartó, valami egyéb is apró kristályüvegcsében, nyilván rum, de most nem tudsz ezzel foglalkozni, farkasszemet nézel vele, sokáig nézed, de nem jön zavarba, a tálcát azért letehetem, kérdezi, és csak nézed, nem tudsz megszólalni, vagy mert nem tudod, mit kell mondanod, vagy mert nem mered azt mondani, amit gondolsz, nehogy rábólintson ez a hazug dög, csapdába csalt, gondolod kétségbeesetten, azonnal fel kellene állnod, el kellene menned innen minél messzebbre, mert beigazolódni látod a rossz előérzetet, ami elfogott, amikor a bejárati ajtó előtt ácsorogtatok, hazug dög vagy, kezdesz el kiabálni vele, nem törődve, hogy akár nevetségessé is válhatsz az indulatkitöréseddel, hazug dög, ismétli meg a díva nem várt nyugalommal, hazug dög vagyok, rendben, de miért is, kedvesem, na, csak nyugalom, meghoztam a teádat, forró, tegyél bele cukrot, van egy kis üveg rum is a cukortartó mellett, én azzal szeretem a teát ilyenkor, egy nyelet rummal, s te azt érzed, most már nem csak a fájdalomtól robban szét a fejed, szarok a rumodra, a teádra, a cukrodra, a kibaszott házadra, azt mondd inkább, miért hazudtál nekem, miért hazudtál, miért hoztál ide, miért akartad, hogy meglássam ezt a képet, és kifulladsz, lihegsz, fájdalomtól és idegességtől, de lehet, hogy ez az idegesség csak a csalódás lefedése benned, elájulni készülsz, de a díva nem hatódik meg ettől, ez a sok minden, amit most összehordtál, valójában egyetlenegy dolog, az, hogy féltem, hogy tüdőgyulladást kapsz, és mosolyog negédesen, csöppet sem a kialakult helyzethez illően, és ez a fotó, nézed ismét a képet, de már nem azzal a bénultsággal, mint amikor beléptél, és észrevetted, mi van a képpel, kérdezi ártatlan arccal az öregasszony, az a kép már itt van vagy húsz éve, nem ártott az még senkinek, ne szórakozz velem, állsz föl, de megszédülsz, és visszahuppansz a fotelodba, ez az ő képe, mondod elgyengülve, az övé, kedves, bólogat a díva, de hát akkor miért hazudtad, hogy nem ismered, mert nem ismerem, tölti ki mindkettőtöknek a teát, tényleg nem ismerem, akkor miért van itt a képe, kérdezed, mint aki nem érti, mi zajlik körülötte, és tényleg nem érted, na várj, mondja a díva, most teszek cukrot a teádba, töltök akár több nyelet rumot is hozzá, meglátod, jót fog tenni, azután kiülünk az ablakba, és bámuljuk, hogy abban a szemközti házban mindig világos van, mármint az ablakban, amíg el nem alszunk, és reggel, amikor fölébredek, te már régen messze jársz innen, ahová soha nem fogsz visszatérni, jó, egyezel bele, jó, de akkor adj valami magyarázatot a képre és a hazugságodra, rendben, tolja eléd a tálcát az öregasszony, az a kép valóban ott van a komódon vagy húsz éve, ez az utolsó képe, ezt az egyet megőriztem, de azóta, hogy ez megtörtént, mármint hogy a kezembe nyomta, nem ismerem őt, és ő sem ismer engem, de az ég szerelmére, keményítesz be, még mindig rejtélyeskedsz és hazudsz itt nekem, mi az, hogy azóta nem ismered, azelőtt meg ismerted, hogy ezt a szar képet a kezedbe nyomta, semmi különös, ő a fiam, akit húsz éve nem ismerek, csak tudom, hogy van, és azon kívül, hogy a fiam, már nem tudom, kicsoda, és látod, teszi hozzá, mielőtt bármit is mondanál, téged meg ismerlek, de nem tudom, hogy ki vagy, és itt hagy kétségek között, finom teáscsészéjét az egyik ablakhoz egyensúlyozza, a tiéd a másik ablak, mondja anélkül, hogy hátrafordulna, világosság van még nála, kérdezed, világos, válaszolja, abban az ablakban mindig világos van
Vissza a tetejére