Örökbe
Adél harminckettő volt, mikor megtudta, hogy nem lehet gyereke.
De nehogy a szívedre vedd, intette az édesanyja. Sikeres nő vagy, ugye. Nem a gyerek, hanem a munka a modern nő igazi önkifejezése.
Adél férje, Géza nem értett ezzel egyet. Hogy élhetnének gyerek nélkül teljes életet? Kiszáradt, öreg párként várják a nyugdíjat, és rendezgessék a munkájukért kapott kitüntetéseiket?
Adél szerelmes volt, úgyhogy mélységesen egyetértett a férjével. Hány édes, elhagyott kisbaba várja a szüleit! Majd ők megmentenek néhányat! Egyet, kettőt, akármennyit! A hőstettek elszakíthatatlan kapcsokként láncolják őket egymáshoz.
Nagyon nagy hőstettekre nem is volt szükség. Mivel nem ragaszkodtak újszülöttekhez, Adél pár hónap múlva egy három- és négyéves testvérpár anyukája lett. Géza csak a túlontúl közönséges keresztnevükkel volt elégedetlen. Második nevüket ő választotta Degas-festmények ihletésére, mert szentül hitt benne, hogy lányokból úgyis balerinák lesznek. Én már látom azt a huncut ragyogást a szemükben. Jó, ha az egész világ előre hozzászokik a művésznevükhöz.
A kislányok – a franciás nevükkel egyetemben – mindenkinek nagyon tetszettek. A nagyszülőknek, a szomszédoknak, a kollégáknak a színházban. Jó emberek vagytok, mondogatták a szülőknek, megérdemlitek ezeket a kis szépségeket. Ivett és Odett az óvó néniknek is kedvenceik voltak. Atyaég, hogy tácolnak! Nem is csoda! Hisz vérükben van a művészet!
Megérdemlek én ennyi boldogságot, töprengett Adél. Megúsztam szépen a petesejt-beültetéseket, a reggeli émelygéseket, a császármetszést, és készen kaptam két gyönyörű gyereket. Két aranyos kislányt, akik csak arra várnak, hogy szeressem őket.
Örökbe, örökre. Adél sokszor úgy aludt el, hogy átkarolta mindkettőjüket. Talán az anyám tévedett, gondolta. Nem a munka, hanem az anyaság az én legigazabb önkifejezésem.
Ha vendégek jöttek, Odett és Ivett fátylas tündérjelmezben, színházi rendező apjuk instrukciói szerint ugrabugráltak a nappali szőnyegén. Csodabogarak, lelkesedett mind a két nagymama. A két gyerek közül Odett, a kisebbik volt a különlegesebb. Mókásan aprócska arca volt, a bal szeme kicsit sötétebb, mint a jobb. Olykor-olykor egy ismeretlen nyelven rikkantotta el magát: tárikirátókémó. Géza ettől is el volt ragadtatva. Milyen csodás, ha egy misztikus nyelven is tud az ember gyereke!
Tárikirátókémópátululurala… Adél elszörnyedt, minél többször hallotta. Átoknyelv, szörnyűség, rémálom. Többször arról álmodott, hogy a lányai elfelejtenek magyarul, és egy szép nap majd csak ezen a rémes halandzsanyelven szólnak hozzájuk. A pszichológus nyugtatgatta: Odettke verbális készségei tényleg elmaradtak a kortársaiétól, de nem kell aggódni, az elfogadás csodákat tesz. Néhány év, és ez a gyerek is behozza a lemaradást.
Adél csak akkor kezdett igazán aggódni, mikor a nagyobbik, Ivett elkezdte az általános iskolát. Hogy a reménybeli kis prímabalerinából egy összeférhetetlen, lusta, morcos, goromba kislány? Ivett ma egész nap négykézláb mászkált. Ivett összetörte a padtársa szemüvegét. Ivett sípcsonton rúgta a tanító nénit. És aztán jött a legrettenetesebb üzenet: Ivettnek magatartászavarai miatt speciális osztályt javaslunk.
Adél persze nem hagyta annyiban. Képzett színházi dramaturgként próbált a tanító néni érzelmeire hatni. Ivett más, mint a többiek. Az ő intuitív lénye nehezen viseli a kötöttségeket. Egy kis elfogadás csodát tehetne. Tréfálkozni is próbált: az alkotmány sem tiltja, hogy néha négykézláb járjanak a gyerekek. De nem, nem, nem. A sípcsonton rúgott tanító néni nem kegyelmezett. És a szülők sem voltak jobbak: levélben könyörögtek az igazgatónőnek, „tegyék át” Ivettet – mint egy veszélyes hulladékkal teli zsákocskát – egy „neki való” intézménybe.
Rasszisták, dühöngött Géza. A fene a pofájukba! De már nem dicsekedett a kis prímabalerináival, nem táncoltatta őket az ámuló vendégek színe előtt a nappali szőnyegén. Megunta a sok gondot, a reggeli csetepatékat. Elvárható-e egy művésztől, hogy elviselje ezt a bolondokházát? Adél rekedten suttogta: mi életre-halálra örökbe fogadtuk őket. Örökbe, úgyhogy nincs mit tenni. Géza nem értette. Ugyebár, Adélnak volt az a kis testi hibája, és ő, Géza, Adél kedvéért ment bele ebbe a hercehurcába. Ezért cserébe elvárhatja, hogy ne csapjanak akkora ricsajt reggelente, hogy Adél oldja meg… oldja meg ezt az egészet örökre!
Oldja meg, oldja meg, de hogyan? Odett-tel kapcsolatban Adél rögtön elfogadta a gyerekorvos javaslatát: a nemrég felfedezett szívbaja miatt eleve „nem való” átlagos gyerekközösségbe. Hogy jobb lesz neki „saját üteme szerint haladni... Két speces kislánnyal persze már sehol nem lehetett dicsekedni, a nagymamák is ritkábban ajánlgatták, hogy jönnek segíteni. Nem számít, gondolta Adél. Hiszen én mindörökre.
Feladta a színházi állását, hogy egész nap fejlesztésekre hordhassa a lányait. Az nagyon lesújtotta, hogy Ivettet még a speces iskolában sem tudták tízéves koráig megtanítani írni-olvasni. Ki érti ezt? A tévécsatornáknak hála, már jobban beszélt angolul, mint a szülei. Akkor mi a baj a betűkkel? Mért nem képes azokat megjegyezni?
Az a legnagyobb baj, hogy a tánchoz is tehetségtelen, legyintett Géza. Hová lett az a régi, varázsos könnyedsége?
Tényleg, hová? A pszichológus szerint nem csoda, ha a gyerekek szoronganak egy ilyen akármilyen társadalomban. Odett és Ivett bizony érzi, hogy ők mások. Hogy nincs rájuk a magyar társadalom felkészülve, erről az elmaradott hazai oktatásról nem is beszélve…
Örökbe. Nincs más, csak örökbe. Mikor fogalmazódott meg a gondolat Adélban, hogy Angliába költözik a lányokkal? Mikor Odettet lelökték a 72-es troliról? Mikor Ivett elmondta, hogy megerőszakolták? Mikor észrevette a gúnyos fényt a nőgyógyász szemében, aki felírta az esemény utáni tablettát? Na, ez is egy félbolond anya, aki mindent elhisz a kis kurvának… Amúgy Adél maga sem hitte el teljesen az erőszakot, de szívből felháborodott. Micsoda ország, istenem! Bár Ivett is kicsit őszintébb lehetne. Ha fiúkról volt szó, Ivett és Odett mintha mindig halandzsanyelven beszélnének: tárikirátókémó.
De ilyen halandzsanyelven beszélt Géza is, mikor a magyar kísérleti színház páratlan lehetőségeit taglalta. Ő pompás ötletnek tartotta a kiköltözést, csak sajnálta, hogy nem tud velük tartani. De persze segít, ami az anyagiakat illeti. Arról szó sincs, hogy cserben hagyná a lányait.
Hát ilyen egy érzelemmentes válás, gondolta Adél.
Ivett és Odett bőrszíne tényleg senkinek nem tűnt fel Londonban. És az iskolában a tanárok sem sokat lacafacáztak holmi házi feladatokkal. No de a munka! Melyik londoni színház tartana igényt egy magyar dramaturgra? Kinek van szüksége egy Füst Milán-kutatóra? Adél takarított, mosogatott, végül állandó állást talált egy zöldségesnél. Hogy boldogtalan lett volna? Hogy visszasírta volna a próbákat és a Feleségem történetét? Londonban nem voltak elvárások, panaszkodó tanárok, izgága szülőtársak, irigy kollégák. Lassan-lassan elmaradtak a magyarországi telefonhívások is. Üldögéltek a tévé előtt, pattogatott kukoricát majszoltak, és újra és újra végignézték a rajzfilmeket, amikre nem volt idő a pesti rohanásban. Önkifejezés? Ugyan már, legyintett Adél.
Odett betöltötte a tizenötödik évét, de ráncos kis majomképével kisiskolásnak tűnt. Esetében Adél nem erőltette az iskolát. Kit érdekel, hogy Odett nem tud írni és olvasni, ha eddig angolul sem volt képes megtanulni? Odett rohamai ennél sokkal jobban aggasztották. A brit orvosok csak vitaminokat írtak fel a gyereknek, és célozgattak, hogy a szíve miatt jobb helye lenne egy intézetben. Őket nem zavarta, hogy Odett lassan semmilyen nyelven nem beszél. Tárikirátókémópátululurala, hajtogatta sokszor eszelősen, és elmosolyodott, ha valaki ráfelelt: tárikirátókémó. Adél sejtette, csak akkor van igazán ébren, ha melléülnek, és filmet néznek.
A vitaminok nem sokat segítettek Odett állapotán. 2022 novemberében arra értek haza, hogy Odett, aki a nevét egy híres francia balerináról kapta, mozdulatlanul fekszik. A temetésére sem Géza, sem a nagymamák nem tudtak időt szakítani.
Odettre persze éjjel-nappal vigyázni kellett, de hogy nem volt többé Odett, ugyan mért ücsörögne egy kamasz lány az anyjával egész este a tévé előtt? Ha Adéléknél nem is, a szomszéd pakisztáni családban zajlott az élet, gyerekek születtek, a férfiak összevesztek, kibékültek, az asszonyok megállás nélkül perlekedtek. Ivett elkéretőzött egy délutánra, kettőre, majd egész hétvégékre. Nem zavar, kislányom, hogy kábítószerrel kereskednek? Na ne, anyu! Ugyan már! Mondd, hogy nem hiszed ezt!
Adél nem tudta, mit mondjon vagy mit higgyen. A Mazhar családban a férfiak jó kocsikkal furikáztak, dolgozni viszont nem jártak – Ivett elmagyarázta, nekik az is elég, ha használják az eszüket. Hát nem ezt csinálja apa meg az összes barátja Budapesten? A Mazharok annyira okosak, hogy nekik még színházba futkosniuk sem kell.
Hát akkor hova futkosnak, kérdezte Adél döbbenten.
Hová, hová? Kereskednek ezzel-azzal. A lényeg, hogy jól élnek.
Adél meg sem lepődött, hogy a lánya bejelentette, hamarosan kezét nyújtja Mustafának, Omar Mazhar harmadik gyerekének. Hogy a mohamedán hit? Az a legkevesebb. A családjáért bármit megtesz az ember.
Ezek után érdemes egyedül bámulni egy tévékészüléket Londonban? Tárikirátókémó. A fene se tudja. De talán az sem jobb, hogy a pesti ismerősöknek kell magyarázni, szegény, drága Odett szívbaján nem lehetett segíteni, Ivett viszont él és virul, megtalálta a boldogságot. És te, Adél?, veled mi lesz, kérdeznék ugyanezek a pesti ismerősök. Adél legjobban ettől a kérdéstől rettegett.
Gézát egyáltalán nem érdekelte a Mazhar család. Mikor először összefutottak Pesten, arról faggatta Adélt, milyen alternatív színházakba jutott el. Hogy milyenekbe? Adél rettentő zavarba jött, ezért azt tanácsolta, előbb jussanak dűlőre a pénzügyeikkel. A lakásban Géza a terhes élettársával élt, Adél pedig – anyja javaslatára – igényt tartott a lakás árának a felére.
Furi vagy, nagyon furi, mondta Géza. Elfelejtetted, hogy mi mindenről mondtam le, hogy pénzt küldhessek nektek?
Adél nem felejtette el. Ahányszor látta a férjét, zavarba jött.
Csak ne hagynád el magad annyira, kislányom, sopánkodott Adél édesanyja. Előtted az élet! Visszamehetsz a színházba, és persze a szerelemről sem kéne lemondanod!
Akikről mindenki lemondott, azok a lányok voltak, Odett és Ivett. Hallgatott róluk mindenki, megértően és illedelmesen, mintha csak amolyan szégyenletes melléfogások lettek volna.
De Adél reggeltől estig csak rájuk tudott gondolni. Képzeletben naponta megtette az utat a londoni lakásuktól a temetőig. Mindennap terhes nőknek szóló újsághírekkel bombázta Ivettet, mit szabad ennie, mit kell kerülnie. Napokig sírt, mikor Ivett felszólította, hogy hagyja már békén, törődjön a saját dolgával.
De mi lehet a dolga? Unokatestvére, egy csepeli középiskola igazgatója év közben felvette helyettesítő tanárnak. Rögtön Vörösmarty Előszóját kellett tanítani a másodikosoknak. Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég... Adél felolvasta az első sort, és megtántorodott, látta a két kislányát, ahogy pörögnek körbe-körbe tüllszoknyácskáikban a nappali szőnyegén. A gyerekek nevettek, erre Adél még jobban megzavarodott, és könnyekkel a szemében kirohant a teremből.
Nem tudok segíteni rajtad, mondta az unokatestvér. Rendesen össze kéne szedned magad. Pszichológus, jóga, pár hét a tengeren. Ugye tudod, hogy a tajcsi is csodákra képes?
Szerinted mit jelent az, hogy örökbe?, vágott közbe Adél. Az unokatestvér meghökkent, aztán átfutott rajta, hogy netán megint erről a végtelenül kínos örökbefogadási ügyről akar mesélni. Erre mit kéne mondani? Hallgassa végig újra és újra? De meddig?
Bűnbánó arccal kísérte le Adélt a portáig.
Adél eljárogatott pszichológushoz (az édesanyja fizette), és beletörődött, hogy Géza elhurcolja ide-oda, bemutatókra, filmvetítésekre. De egyre csak az járt a fejébe, miért nem veszi fel a telefont a lánya. Rosszul van? Letartóztatták a Mazhar klánt? Talán már meg is született a kisbaba? Kivel beszélget a lánya, ha egyedül van?
Elpusztítod magad, sopánkodott Adél édesanyja, aki egyre rosszabbul viselte Adél bolondériáit.
És még ha az lett volna a legnagyobb baj, hogy lépten-nyomon elsírja magát! Ha kiment a lakásból, sokszor elfelejtette bezárni az ajtaját. Néha napokig nem nyúlt ételhez, aztán a rosszullétig teleette magát. Az orvos valamilyen autoimmun betegségre gondolt, de biztosat ő sem tudott, Adél nem jelent meg a soron következő kivizsgáláson. Tervezgette, visszautazik Londonba, és ha szerencséje lesz, a lányával együtt hazajönnek Magyarországra.
Megbolondultál?, üvöltött Géza. Azt képzeled, eltartom ezzel a pakisztáni vakarccsal? Vagy tán az egész pereputtyot vegyem a nyakamba? A nagypapát, a nagymamát, az összes Mazhar gyereket? A te nyomorult lányod arra sem volt képes, hogy a születésnapodon rád csörögjön.
Miért, ő nem a te nyomorult lányod?, visított Adél. Hát nem aláírtad, hogy örökre és mindhalálig?
Géza rácsapta az ajtót. Az ő gyereke megszületett. Tervezik a következőt az új feleséggel. Mit akar még tőle Adél? Ilyen az élet.
Adélt pár nap múlva szedték össze a mentők a Duna-parton, ahol egy szál hálóingben kóborolt. A Nyírő orvosai felvették a kapcsolatot az édesanyjával, aki bevonszolta magát a lányához. Adél benyugtatózva, ébrenlét és álom között hevert az ágyon. Az édesanyja előbb átvizsgálta a noteszét, majd hozzáfogott Adél telefonjához. Tudnia kell, nem valami drogtól vagy sátánista szektától őrült-e meg a lánya.
A legutolsó sms csak alig pár órája érkezett Londonból. Anyucikám, haza akarok menni a kis Khaleddel, mert nálunk mindenkit elvittek a rendőrök. Mehetnék az anyósommal Pakisztánba, de oda nem akarok. Ugye van rendes tévé nálad? És van elég hely? Harmadik hónapban járok a második gyerekkel. Nem lenne jó, ha csak egy szobánk lehetne. Küldesz egy kis pénzt? És megírod, mikor indulhatunk?
Adél anyját rögtön elfogta a vágy, hogy a telefont beledobja a vécébe. De mielőtt bedobná, írjon egy üzenetet Ivettnek: ne mérgezd tovább anyádat, hiszen haldoklik. No de ki mérgez itt kicsodát? És mit fog szólni Adél, ha felépül? No de felépül-e még egyáltalán? És ha felépül, hajlandó lesz Ivettről lemondani?
Micsoda rettenetes katyvasz! Milyen megoldhatatlan helyzetbe lavírozta magát a lánya! Mindenesetre ez már nem az ő baja. Ő már sok mindent letett az asztalra. Törődött Adéllal is épp eleget. Meglehet, talán túlságosan is sokat. Egy majdnem nyolcvanéves asszonytól már senki sem várhatja, hogy a világ búját-baját a vállára vegye.
A telefont visszacsúsztatta szépen a helyére. És nagyokat sóhajtva, a lányára egy pillantást sem vetve kisétált a kórházból.
Vissza a tetejére