A jövő fogságában
Délelőtt könnyű ügyei adódtak, meséli lassan, bágyadt hangon. Mivel az unió idevonatkozó törvényei egyértelműen kimondják, hogy négyéves kortól a gyerekek már maguk is dönthetnek a saját nemüket illetően, és az ebbéli döntésüket szülőnek, óvodának, iskolának tiszteletben kell tartania, a bíróságoknak és egyéb állami szerveknek pedig mindent meg kell tenniük, hogy a kis állampolgárok ezen jogukat gyakorolhassák, mérlegelési lehetőség híján utat kellett engednie a hatéves Alexanderben szunnyadó vágyaknak. És ő boldogan utat engedett nekik. A tárgyalás az ilyen ügyekre jellemző, formális keretet öltött. A kisfiú érdekeit képviselő gyermekjogi ügyvéd ismertette Alexander azon kérelmét, mely szerint a jövőben Alexa néven lányként kíván élni.
A beadvány iktatását követően a kisfiúban szunnyadó vágyakat felfedező óvó bácsi meghallgatása következett. A pszichiátriai intézet ápolójának beillő kopasz, nagydarab, izmos férfi vad külsőjét meghazudtoló módon szelíd hangon és már-már lírai húrokat pengetve mesélt, előbb a kis Alexanderrel folytatott közös játékok során kialakított bensőséges kapcsolatukról, „amit nyugodtan nevezhetek barátságnak”, mondta, majd azokról a beszélgetésekről, amelyeket a nevelésére bízott gyermek és közte zajlottak, s amelyek végleg meggyőzték őt arról, hogy Alexander rossz testbe született.
Az orvos szakértő időtakarékos megoldást választott: „Fenntartom a szakértői véleményemben foglaltakat, a nemváltásnak gyógyászati akadálya nincs, egészségügyi kockázata minimális”, foglalta össze egyszerű, lényegre törő módon mindazt, amit az orvostudomány fontosnak tartott az esettel kapcsolatban.
Tisztában volt vele, hogy hormonterápia ma már sok mindenre képes, ennek ellenére Alexának, a majdani felnőtt nőnek, férfiszemmel, első ránézésre nem jósolt nagy jövőt. A már lila lányruhába öltöztetett rózsaszín arcú gyerek a korához képest alacsony volt, a lábai kurták, a vonásai elnagyoltak, fénytelen, seszínű haja rátapadt a koponyájára, amit két elálló lapátfüle fogott közre. Nehezen képzelte el, ahogy ez a kis hernyó, ahogy magában elnevezte a gyereket, egy szép napon pillangóvá változik át. Természetesen ebbéli véleményének sem akkor, sem most nem adott hangot. Helyette, mintegy oldandó a hangulatot, néhány barátságos mondatot intézett a kezében babával, zavartan álldogáló gyermekhez. A maga részéről úgy vélte, hogy az Európai Parlament pszichológusok és pedagógusok tanácsára húzta meg a négyéves korhatárt; saját tapasztalatából tudta, ez az az életkor, amikor a fejlődő értelem képes már rövidebb szövegeket memorizálni, és azokat összefüggően előadni. Akárhogy is volt, a leendő Alexa beváltotta a parlament reményeit, ha némi unszolás árán is, de az unió kis polgáraihoz méltón egyenesen módon és határozottan válaszolt a kérdéseire. Igen, lánynak érzi magát. Igen, meg akarja változtatni a nemét.
Ezek után, az állam által kirendelt ügyvédnek, már nem sok mondanivalója akadt. De amit lehetett, azért megtett az ügy érdekében. Becsülettel felsorakoztatta a pozitív orvosi és pszichológiai szakvélemény miatt erősen megfogyatkozott ellenérveit. Abban maga is egyetértett az ügyvéddel, hogy a nemváltók között erős az öngyilkos hajlam. Ismerte a kutatásokat, melyek szerint a tinédzserkortól kezdve tízszer nagyobb a valószínűsége, hogy a nemet váltók önkezükkel vetnek véget az életüknek, mint a saját, velük született nemükhöz ragaszkodó társaik. Abban viszont, a kialakuló vitát hallgatva, a gyermekjogi képviselőnek kellett igazat adnia, hogy a tudomány és azon belül a gyógyszeripar jelenlegi állása, a kutatások felgyorsulása arra engednek következtetni, mire Alexa tinédzserkorba lép, ezt a problémát a maiaknál hatékonyabb antidepresszánsok segítségével könnyedén kezelni tudják. Azt a következtetést pedig, hogy amennyiben Alexander azon jövőbéli várakozása, hogy felnőttkorában a biológiai férfiak majd nőként tekintenek rá, akár meg is hiúsulhat, és ezáltal csorbulni fog az unió alapszerződése által minden polgárnak biztosított boldogsághoz való joga, kénytelen volt spekulációnak minősíteni, és mint ilyet kizárni a bizonyítás köréből. Ezek után az eljárás végkimenetele nem is lehetett kétséges. Az egykori Alexander, az ítélethirdetést követően, immár hivatalosan is Alexaként távozott a tárgyalóteremből.
Annak ellenére, hogy úgy nyilatkozott, a következő ügy sem ingatta meg a lelki nyugalmát, nem szakították félbe a vallomását. A kihallgatást vezető ügyész fiatal volt, és lelkes. Úgy gondolta, ahhoz, hogy a vele szemben ülő, békésen mesélő elkövető indítékát, tettének motívumait megismerje, tehát valamiféle magyarázatot kapjon ennek a szörnyű bűntettnek az okára, nem szabad kizökkentenie a másikat a saját tempójából.
Valóban hétköznapi, mondhatnánk azt is, tucateset volt, hogy egy anya rasszizmusért feljelentette a gyerekét. Ilyen esetek gyakran előfordulnak, főleg vegyes házasság esetén, osztotta meg a tapasztalatait az ügyésszel. Ezúttal is egy közel-keleti férfi és egy európai nő frigyéből fogant gyermek került összetűzésbe az antirasszista törvénnyel. Az anya vallomására alapított vád szerint a kis gézengúznak volt képe azt állítani, hogy az ő, mármint az anya fehér bőre szebb, mint az apjáé, amely származása okán barna. Ezt az ügyet dorgálással és tizenöt nap közmunkával zárta le. Az előbbit az ítélethirdetést követően nyomban foganatosította is. Röviden figyelmeztette a gyermeket, hogy a jövőben az emberek megjelenése helyett azok jelleméről fogalmazzon meg bókokat. Az ítélet másik részéről akként rendelkezett, hogy azt majd akkor kell végrehajtani, ha a gyermek betölti a tizennegyedik életévét.
Eddig tehát rendben lett volna minden, s ha más, rendkívüli dolog nem történik, feltételezte az ügyész, Robert Deschamps, felkészülendő a következő napra, átnéz még néhány aktát, majd hazamegy feleségéhez és két gyermekéhez, hogy egy közös vacsora, majd az azt követő felszínes beszélgetés után tévénézéssel vagy olvasással üsse el a lefekvésig hátralévő időt.
Ám Deschamps számára a neveletlen, rasszista hétéves ügyével még nem ért véget a nap.
– A következő eset nehéznek ígérkezett – folytatta nagyot sóhajtva a vallomását.
Valóban nehéz ügy volt, de nem jogi értelemben. Az unió alkotmányaként is működő alapszerződés egyértelműen kimondta, bármely állampolgár jogosult kérvényezni, hogy az unió erre kijelölt egészségügyi szerve hajtson végre rajta eutanáziát. Az öngyilkosság eme államilag elismert módját bírósági tárgyalás előzte meg. Az államnak, illetve a nevében eljáró bírónak korlátozott volt a döntési lehetősége, kizárólag abban az esetben tagadhatta meg az állampolgár kérését, ha a kérelmező egészséges volt, és halálával az államot értékes munkaerőtől fosztja meg. S mivel olyan idők jártak, hogy az unió egyetlen képzett munkaképes polgáráról sem mondhatott le, a bíróságok fokozott figyelemmel jártak el ezekben az ügyekben. Márpedig Martin Janssen, az unió tartományainak pénzügyeit ellenőrző biztosság magas rangú tisztviselőjeként különösen értékes munkaerőnek számított a birodalom számára. Egyike azon keveseknek, akik annak ellenére, hogy fehér bennszülött férfiak voltak, lehetőséget kaptak arra, hogy a hivatali ranglétra magasabb fokára hágjanak. Ezt, a páratlan szorgalma mellett, elsősorban a széles körű nyelvismeretének, valamint jogi és közgazdasági diplomájának köszönhette – egyszóval értett is ahhoz, amit csinált. „Munkáját nagy szakértelemmel látja el, személye nehezen pótolható”, írta a róla készült jellemzésben a hivatali felettese, és egyben arra kérte a bíróságot, hogy a beosztottja ügyét kiemelten kezeljék. Mivel Janssen nem szenvedett halálos betegségben, és rokkant sem volt, Deschamps nem is tehetett volna mást, mint a törvény betűjét maradéktalanul betartva alaposan utánajár Janssen indítékainak.
Az eljárási rend szerint először a Janssent képviselő emberi jogok ügyvédje emelkedett szólásra. Röviden ismertette Janssen abbéli kérelmét, hogy kontrollált, szakszerű módon, fájdalommentesen vethessen véget az életének. Ez után az állam képviselője kapott szót. Az ügyvéd a Janssen felettese által írt jellemzésre hivatkozva akként érvelt, hogy a francia, angol, német és spanyol nyelvtudással, valamint jogi és közgazdasági diplomával is rendelkező Janssen személye különös fontossággal bír az unió számára, ezért a kereset elutasítását kérte.
A képviselők nyilatkozatait követően Janssen meghallgatására került a sor.
Deschamps nagy átéléssel, szinte már lírai húrokat pengetve idézte fel a tárgyalás ezen szakaszát.
– Egy külsőleg egészséges, de lelkileg megtört ember állt előttem. A szemei élettelenek, az arca szürke, a hangja fakó, gépies volt. Kértem, hogy adja elő azokat a körülményeket, amelyek rávették és egyben indokolják, hogy véget vessen az életének. „Tomorrowland”, ennyit mondott, aztán sírva fakadt. Miután sikerült valamelyest megnyugtatni, hagytam neki némi időt, hogy erőt gyűjtsön a folytatáshoz, mert láttam rajta, hogy beszélni akar.
Az ügyész komolyan bólintott. Tomorrowland nemcsak egy zenei fesztivál volt a sok közül, hanem a legnagyobb, a legpompásabb, ami az unió területén megrendezésre került. Különösen nagy szerencse vagy jó összeköttetések kellettek hozzá, hogy valaki eljusson „a csodák birodalmába”, ahogy a reklámok emlegették, ahol, legalábbis ugyanezen reklámok szerint, mindenki egyformán fiatalnak számít, és semmi sem lehetetlen. Mivel Janssen állami hivatalnok volt, ráadásul fontos posztot töltött be az unió központi apparátusában, sem a szerencsére, sem jó kapcsolatokra nem volt szüksége, hogy eljusson a csodák birodalmába, a hálás állam hivatalból biztosította számára a jegyet.
– Ha jól veszem ki a szavaiból, valami történt Janssennel a fesztiválon.
– Infarktust kapott, de sikerült újraéleszteni.
Az ügyész egy pillanatra elgondolkodott.
– Ha kapott még egy esélyt az élettől, miért akarta eldobni magától?
– Valóban túlélte, de az orvosok kímélő életmódot írtak elő neki. Szó sem lehet a további fesztiválozásról, drogokról, éjszakázásról. És itt el is érkeztünk a döntés szempontjából a legfontosabb kérdéshez.
Az ügyész felvonta a szemöldökét.
– Feltette nekem a kérdést. Ha már nincs lehetősége a boldogsághoz való jog érvényesülésének, akkor mit ér az ember élete? Milyen élet az, amelyben nem tehetjük meg, amire vágyunk? Egyáltalán, minek élünk ezek után? Hogy kímélő életmódot folytassunk, mint egy nyugdíjas?
– Janssen kérdései az emberi létről, vagy legalábbis arról, amit akkoriban annak gondoltak, alaposan meglepték az ügyészt.
– Utazhatott volna – vetette fel némi gondolkodás után.
Deschamps horkantott egyet.
– Ezt én is megkérdeztem tőle.
– És?
– És azt válaszolta, hogy már mindenhol járt.
Az ügyész nem adta fel.
– És a családja?
– A feleségével már évek óta alig beszélt. A nőt leköti a munkája, a karrierje. Szabadidejében meg a barátnőivel van, jógázni járnak. Egyébként meg menopauzában szenved.
Az ügyész sóhajtva az aktába pillantott.
– És a gyerekei?
Deschamps gúnyosan elmosolyodott.
– Szóba sem álltak vele. Tudja, hogy van ez. Őt, illetve a korosztályát teszik felelőssé a föld pusztulásáért.
– Nagyon helyesen – bólintott az ügyész.
– Nem volt mit tennem – vette vissza a szót sóhajtva Deschamps –, miután magam is elgondolkodtam a kérdésein, arra a válaszra jutottam, amennyiben a boldogsághoz való jog érvényesülésének már nincs esélye, az ember élete semmit sem ér. Miután ezt magam is beláttam, engedélyeztem Janssennek az eutanáziát.
– És mi a helyzet az ön boldogsághoz való jogának érvényesülésével?
Az ügyész úgy érezte, hogy eleget hallott Janssenről. Az egykori hivatalnok esete kétségkívül nagy hatást gyakorolt Deschampsra, ám mégsem magyarázott meg mindet. Először is a bíró fiatalabb volt Janssennél, másodszor pedig szemmel láthatóan kitűnő fizikai állapotnak örvendett, amit a folytatásban maga is megerősített.
– Janssenhez hasonló fizikai akadályaim nincsenek – mondta a bíró. – Rendszeresen járok konditerembe, könnyedén lefutok tíz kilométert. A kardiológiai eredményeim kiválóak, a vérnyomásom százhúsz per nyolcvan.
– Gratulálok.
– Köszönöm.
Az ügyész egy pillanatra elgondolkodott.
– Ha fizikailag minden rendben van önnel, akkor mégis mi akadályozta meg, hogy eljusson Tomorrowlandbe?
– Ahogy Janssennek, úgy Deschampsnak is hivatalból járt a belépő a fesztiválra.
– Kérlek, ezt azért még beszéljük át.
– Kevin, ezen nincs mit megbeszélni. Szombaton Yanist kell elvinned a karateversenyre, vasárnap pedig az anyád jön hozzánk látogatóba.
– Miért nem viszed te?
– Mert én Emmát viszem a balettbemutatóra.
– Megőrülök!
– Én is tőled!
– Állandóan ezt csinálod!
– Mit?
– Keresztbe teszel nekem!
– Én teszek keresztbe neked?
– Igen, te!
– Kevin, vedd már észre, hogy neked családod van, neked kötelességeid vannak! Ezek nem az én, hanem a gyerekek programjai.
Bár Deschamps és felesége között a Tomorrowland hétvégéjéről lefolyt párbeszéd ennél valamivel hosszabb ideig tartott, és a felek jóval több, a házasságuk tizenöt éve alatt felgyülemlett sérelmet vágtak egymás fejéhez, az ügyész a jegyzőkönyvben feleslegesnek tartotta, hogy mindezeket részletekbe menően rögzítse. Helyette, a helyzethez illő hivatalos nyelven, ekként foglalta össze mindazt, amit a vádemeléshez szükségesnek tartott: „A gyanúsított és a felesége (sértett) között a hétvégi programmal kapcsolatban nézeteltérés támadt, amely heves szóváltásba torkollott.”
– Miért nem vált el? – kérdezte az ügyész. – És akkor oda megy a szabadidejében, ahova akar.
Deschamps megrázta a fejét.
– Ön is tudja, a válási procedura hosszú időt vesz igénybe, és nekem most volt jegyem Tomorrowlandbe.
– Ki tudja, hogy a következő alkalomig nem történik-e meg velem az, ami Janssennel is megtörtént – folytatta rövid szünet után.
– Janssennek érrendszeri problémái voltak – vetette közbe az ügyész.
– Külsőre éppen olyan egészséges volt, mint én, és az orvos szakértő szerint: ha nem drogozza be magát, és nem teszi ki a szerveztét olyan megterhelésnek, amit a fesztivál okoz, talán sosem kap infarktust – mondta Deschamps. – Értse meg, időszűkében voltam. Csak három évvel vagyok fiatalabb Janssennél.
– Ezért kábította el és tartotta fogva a családját egész hétvégére?
– Igen, ezért.
– És megérte?
Deschamps arcán szétterült és felragyogott a felidézett boldogság. Gondolkodás nélkül válaszolt.
– Nagyon is!
Az ügyész, miután kivezették, még egyszer végigfutott Deschampsnak arra a kérdésre adott válaszán, hogy „És mégis mit csinált ott?” „Kezdetnek, hogy megteremtsem a hangulatot, egy félmeztelen angoltól, akibe az egyik sörösstandnál botlottam, vettem egy kis speedet. Aztán bóklásztam egy keveset a színpadok között. Meghallgattam egy Nova nevű női DJ-t, akinek kamasz fiús testéhez olyan kéjes arckifejezés párosult, hogy azonnal beindultam tőle. Végigugráltam néhány számot, és a DJ nevét kiabáltam a tömeggel. Később csókolóztam egy lánnyal, de a nevére nem emlékszem, csak az arcára, szabályos szív alakú volt, és indián varkocsba fonta a haját. De aztán mintha hullámfürdőben lettünk volna, a tömeg hirtelen összetömörült, ide-oda dülöngélt, valaki mindig arrébb lökött, így végül elszakadtam a lánytól. Nem szomorkodtam sokáig, továbbmentem egy másik színpadhoz, ahol a DJ valami dél-amerikai vagy afrikai famaszkot hordott, és a kivetítőn egy gólemszerű lény lépkedett felénk egy holdbéli tájon, és néha félelmetes szavakat suttogott, amelyek összefüggésben lehettek a pusztulással. Az LSD hatására, amit közben bevettem, elég félelmetesnek tűnt, így nem is vártam meg, amíg vége lesz a számnak. Végül egy jógasátorban kötöttem ki, ahol monoton szitárzenére emberek chilleztek. Lefeküdtem két nő közé. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, tíz perc vagy egy óra, mert teljesen elveszítettem az időérzékemet, amikor szedelőzködni kezdtek, és megkérdezték, hogy velük megyek-e. Miért ne, baszki, mondtam magamban. Volt LSD-jük, de már nem éreztem tőle semmit. Ennek ellenére minden baromi intenzív és szürreális volt. Már éjfélre járt az idő, amikor eljöttem tőlük. Megbeszéltük, hogy újra találkozunk, de persze rossz számot írtam a telefonomba, hiába hívtam, folyton egy afrikai hang vette fel. Aztán visszamentem a színpadokhoz. Sárkányok meg mindenféle mesebeli lények hologramjai rajzolódtak ki a tiszta, csillagos égre, és a fejünk felett lebegő rózsaszín léghajóról, ami köré lézerrel lepkéket és madarakat rajzoltak, egy DJ a holdfény erejéről magyarázott. Táncoltam egy csoport nálam is idősebb emberrel, de egy idő után megundorodtam tőlük; úgy mozogtak, mint a rokkantak, így hát addig mentem, amíg meg nem találtam a kiss-kiss girlöket, akikkel félórás sorban állás után sikerült csókolóznom. Amikor a szájuk a számhoz ért, mintha áram rázott volna meg, éreztem, ahogy boldogság járja át az egész testemet. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az est csúcspontja. Mindenesetre elindultam újabb kalandokat keresni. Éppen egy indi buliban bóklásztam, és füvet szívtam, amikor minden véget ért. Mintha villám csapott volna belém, minden nappali fényben fürdött, és nagyon is valóságosan láttam, hogy ki is vagyok valójában én. Eszembe jutott a családom, és akkor nagy-nagy szomorúság vett erőt rajtam, ami felemésztette minden energiámat, és hamarosan feladtam magam a rendőrségen…
„Ki is vagyok valójában én?”, ismételte el az ügyész Deschamps szavait, és egyben föltette magának is kérdést. Elbizonytalanították a hallottak, az egész teste megfeszült. De aztán sikerült erőt merítenie, és számba vette az életét. Nincs családom, gyerekem, állandó barátnőm, de még kutyám vagy macskám sincs. A munkámon kívül felelősség nem nyomja a vállamat. A szabadidőmben azt csinálok, amit csak akarok. Egyedül vagyok a földön. Ez volt hát minden, amit el tudott mondani magáról negyvenévesen, ám ettől a másoknak talán soványnak tűnő eredménytől egyáltalán nem esett kétségbe. Sőt, kifejezetten elégedett volt vele. Úgy érezte, hogy ellentétben Deschampsszal és a hozzá hasonlókkal, ő tényleg szabadon, méghozzá tökéletesen szabadon él.
Vissza a tetejére