Megtalálni a szavakat (Babarczy Eszter: Apám meghal)
Babarczy Eszter: Apám meghal. Jelenkor Kiadó, Bp., 2025
„Akkor most nekem mit kell csinálnom?”, kérdezi a mindkét lába amputálásának szükségességét belátó apa, Babarczy László, amit a lánya, Babarczy Eszter így kommentál: „Megszakadt a szívem érted, amikor azt kérdezted, mit kell akkor csinálnod. Miután közöltem veled az ítéletet, azt, hogy a kívánságodat nem vesszük figyelembe, mégis kooperálni akartál. Elfogadtad, hogy döntöttek helyetted, és megkérdezted, akkor mi lenne a te szereped. Hogyan kell részt venned egy rád kényszerített folyamatban, amely valójában kétségbe vonta azt is, hogy még részt vehetsz, hogy még létezel mint ember.” Mert mi az emberi méltóság? Amikor már „csak Euronews, grízgaluska és színésznők” vannak, de közben hasmenés is, segélykiáltás és levágott láb. Babarczy elbeszélője szenvtelen, távolságtartó, néha ironikus, máskor meglepően közvetlen: „Azt hiszem, még soha nem láttalak meztelenül. 54 évet éltem le úgy, hogy nem láttam az apám faszát”, és: „Csak arra reagálsz, hogy megfogom a kezed, egy kicsit, néhány millimétert csak közelebb húzod magadhoz.”
Az Apám meghal megrendítő és kegyetlen olvasmány. Az apa figyelmére és szeretetére vágyó, egyszerre haragvó és a másikat megérteni akaró felnőtt gyermek kíméletlen szövege. Napló? Vádbeszéd? Önvallomás? Önterápia? Mindegyik és igazán egyik sem. Az apa szellemi és fizikai leépülésének leírása és reflektálása más, több (is) ennél: a másik megszólításában feltáruló létértelmezés. A szavakat nehezen megtaláló kommunikáció hiányában a testek párbeszéde – a test filozófiája: „A kultúra valami felületi dolog, használjuk, amíg ezen a felületen érintkezünk, de közben a testben vannak másfajta igazságok, és az egyik test megérti a másik igazságát, és reagál.”
A súlyosan cukorbeteg apa ápolását és haldoklását naplószerűen dokumentáló és a naplót jegyzetelő író egy olyan irodalmi művet hozott létre, amely minden sorával az emberi viselkedésben és kapcsolatokban megmutatkozó sérülékenységet tárja fel. Már az első oldalon olvasható egy tabudöntögető kijelentés („undorodom a testedtől”), amelyben egyszerre mutatkozik meg a testi romlás közvetlen tapasztalata és a gyermeki segítségnyújtás, az életvégi ápolás gyöngédsége. „Heidegger szerint az élet lényege, hogy a múltat hordozzuk a jelenben, és állandóan, szorongva, előrevetítjük magunkat a jövőbe, mindig ebben a feszültséghordozó ívben élünk, nem a pillanatban. Visszavonhatatlan tények, emlékek, traumák egyfelől, félelmek és traumák a másik oldalon” – kommentálja az elbeszélő az amputált lábú apa „Nincs idő. Igazából nincs idő” kijelentését. A szerző számára is ismerős az az érzés, amikor „csak a pillanat létezett”. Az apa halála után súlyos, rákos beteg lett. Mondhatni: megérintette a halál szele. Az elbeszélő az apa halála után két évvel ebből a pozícióból közelít. Megkísérli a kommunikációt az apjával. Abban reménykedik, hogy az apa halála előtti hat hónap szelektált rögzítésével a tehetetlenségben és a kiszolgáltatottságban feltárul valami közös történetükből. És bár megrázóan sok minden napvilágra kerül kettőjük kapcsolatáról, az elbeszélő mégis a kudarcot naplózza: „Nem tudtunk beszélni a halálról sem, hogy van-e halálfélelmed, hogy vágysz-e valamire. Nem beszéltünk az életedről sem. Nem meséltél, és nem kérdeztél. A pillanat felszínén csúszkáltunk ügyetlenül, kis megoldandó ügyekbe kapaszkodtunk, visszariadtunk a mélytől.” Mert minden igyekezet ellenére a szerző is tudja, hogy „ez az én történetem, nem a te történeted”. Mert végül mindenki egyedül hal meg.
A szerző-elbeszélő pontosan rögzíti az apja halálos ágya mellett eltöltött idő történéseit, mintegy naplóba sűrítve az apa-lánya kapcsolatát, miközben jegyzetekben közzéteszi mindazt, amit az apa halála után különböző iratokból, barátoktól vagy az emlékeiből felkutatott, vagy éppen ami ekkor vagy akkor az eszébe jutott. A naplóregény hagyományos szerkezetét imitáló főszöveg alatt, vonallal elválasztva és csillaggal jelezve, apró betűkkel szedve zajlik az önvizsgálat, az apa és önmaga megértésének bonyolult, sokszor ellentmondásos folyamata. Két ember nagyon közel és nagyon távol egymástól. A naplóban az emlékezet szerkesztő munkája szikár mondatokkal tudósít az ápolás tapasztalatáról, a mindennapok feladatairól. A jegyzetek elsősorban az apa alakjához kapcsolódnak, feltárul a múltja, élettörténete, sőt egy egész családtörténet bontakozik ki, de kapunk egy kis színháztörténetet, látleletet az egészségügyről, és bár töredékesen, de mégis egy mélyre ásó önvizsgálatnak is tanúi lehetünk. Bár nehezen kapcsolódnak, túl sok a sérelem kettejük között, a szülő tehetetlen az érzéseivel és a test romlásával szemben, a meg-nem-értettségben az élet nehezen artikulálható értelmére irányítják egymás figyelmét: „amikor a másikból már csak ez a test van jelen, egy elesett test, akkor van egy mély együtt mozgás a testek között. Tudtam érezni a tested, és ezzel nagyon közel kerültem hozzád”. Az utolsó lapokon kiderül, hogy a könyv születése a gyászfolyamat része, terápiás jellegű, és elsősorban az önmegértésre irányul: „Meghaltál, az enyém maradt a hatalom – mert az hatalom, hogy gondolkodhatunk valakiről, aki meghalt, nem tud már visszaszólni –, és mégis féltem tőled.” És közben a félelemből és bátorságból nagy irodalom születik. Babarczy Eszter az író szerepét osztja magára: „Nem tudom már, hogy a megírt emlékeim közül melyik az igazi emlék, és mi az, amit én találtam ki, de rád hagyom. Így történt, ha így kellett történnie.” Az elbeszélő-szerzőnek az egyik kommentár szerint a terapeutája azt javasolja, hogy a vonal alatti reflexióit vele ossza meg. A szerző azonban inkább megírja. Vagyis maga az írás a fontos. Az a legfontosabb, hogy ő író. És hogy megszülessen az (ön)megértés regénye, legyen valami találkozás, összeálljon egy közös történet. És ez a kudarc beismerése ellenére sikerül is, mert az elbeszélő következetes abban, hogy ,,megtiltom magamnak a haragot, a forró, kiáradó haragot. Csak a hideg haragot engedem, a kimértet és némát”.
„[A]z apa halála többrétegű, beláthatatlanul bonyolult dolog”: az Apám meghal című könyv folyamatot ábrázol, az egyoldalú, vádbeszédszerű kommunikációtól, a magányos küzdelemtől a haragon, a félelmen és a kimondás bátorságán keresztül Babarczy Eszter eljut a megértés lehetetlenségének belátásáig, vagyis a megbékélésig. Egészed addig, hogy „[l]assan, két év alatt, egészen megkedveltelek”. De ki is az apa? Babarczy László, a legendás kaposvári színház sokak által szeretett és félelemmel tisztelt, a mindenkori hatalommal cimboráló direktora. Az öntörvényű, erős és tehetséges rendező. A hatalmaskodó, erőszakoskodó férj és a bántalmazó szülő, aki alkoholista, érzéketlen lánya mentális betegségére, és anyai ágon depresszióra, szuiciditásra való hajlamot örökölt. A megértés azonban ezt is más megvilágításba helyezi: lánya depressziója feltehetően felesége öngyilkossági kísérletével szembesíti az apát, tehát egyfajta tükör, amibe nem szívesen néz bele. A máskor agresszivitással vádolt apáról lánya így ír: „színes és gazdag belső világod van, nem szürke és félelmetes, mint az enyém (…) bárcsak nekem is volna olyan képességem, ami eltörli a rosszat, és beengedi a jót.” De meg tudjuk-e érteni igazán egy ember viselkedését? Egy jó rendező erre törekszik. Feltehetőleg Babarczy is erre törekedett. Az elbeszélő is ezt teszi, amikor szülei traumákat elhallgató kommunikációját jellemzi: „Talán nem akartok terhelni minket, talán csak nem tudjátok megtalálni a szavakat, amelyek egyszerre felnyitják a múltat, ugyanakkor megnyugtatóan le is zárják, nem lesz belőle Pandora szelencéje.” De hát mindannyian így vagyunk ezzel: sokszor nem találjuk a szavakat.
A naplóban és a reflexiókban sorjáznak a kegyetlen mondatok, a vádaskodások, a haragvó, a gyanakvó, illetve a megértő és a megbocsátó gesztusok. Vannak nehezen érthető könyörtelen mondatok („Szeretném, ha nem te lennél az apám”), és a nagyon is érthető kíméletlen mondatok („Arra gondolok, hogy meg fogsz halni, és nekem ez könnyebbség lesz”; „Nem szeretetből járok, hanem kötelességtudatból”). Egy mindenben megfelelni vágyó felnőtt gyerek beszél, az apja örököse, aki sokban hasonlít rá, aki még „az élelmiszerhez, tárgyakhoz és a pénzhez való viszonyt” is genetikailag örökölte, és akinek annyira fontos az írás, mint az apjának a színház: „Számodra volt fontosabb dolog a rendnél, az alkotás és az alkotáshoz vezető belső folyamat. Számomra is ez lett a fontosabb.” Az apa számára a család a minden, de a színházhoz képest a semmi. Aki szerint a színházban csak őszintén lehet beszélni, de a családban senki sem beszél őszintén, mert „[t]iltás alatt van minden, ami fáj”. Hiszen empátia nélkül nincs színházi rendezés, csakhogy ez az empátia a hétköznapokból hiányzik: „[a] vasárnapi ebéd már akkor rémálom volt, amikor a húgom anorexiás lett, én pedig bulimiás.” Az elbeszélő ezt állítja magáról: „[m]ostohagyerek voltam a színház mellett”, miközben apja rendezéseinek drámai alapanyagát sorra elolvassa. Egy a fajtájuk: „[a] tehetséges szörnyetegek, ez a mi fajtánk. Akik végső soron talán nem olyan nagyon tehetségesek, de talán nem is olyan nagyon szörnyetegek, mint a családi legenda tartja.”
Erős vádak sorakoznak sok-sok árnyalattal és permanens ellentmondásokkal. A mindent elárasztó ambivalencia valójában nem egyedi, hiszen mindannyian így élünk. Mindenkinek megvan a maga igazsága. Abban sincs semmi különleges, hogy a 70-es, 80-as évek lázadó kaposvári színházát az állampárt támogatta, mert az akkori kultúrpolitika szerint volt „társadalmi megrendelése”. Mert „[t]e is olyan színházat akartál, mint a cenzoraid”, olyan színházat, ami a jelenre reflektál, ami a jelen problémáiról szól. Az elbeszélő egy interjúból idézi apját: „Az emberek önmagukra és az élethelyzetükre ismernek, és ezért szeretnek minket.” Babarczy Lászlót mindenki úgy ismerte, mint aki megvédi saját társulatát, aki művészeti érdekből kompromittálódik. És közben ez is árnyalódik: „Azt gondolták róla, hogy érdekli a hatalom, de nem jobban, mint bárki mást, inkább nagy művész akart lenni, az is egyfajta hatalom, de nem lett nagy művész, jó mesterember volt, de semmi különleges.” A kultúrelithez tartozóként néha mégis különleges elbánásban részesül: van kórház, ahol az a jó, hogy Kossuth-díja van, máskor meg az, hogy zsidó. És van, amikor már semmi sem számít. Különösen a „Covid-rezsim” idején. A nagy művészből a kórházban már öreg bácsi lesz, az elbeszélőből meg kötekedő hozzátartozó. Nem regényhősök, hanem esendő emberek.
Babarczy László kettős lábamputációja után, halála előtt néhány nappal el szeretne menni egy Duna-parti kiskocsmába egy pohár sörre. Nyilván már nem tudta megtenni. A lánya azonban megtette, hogy megírta. Talán megbékélt. A könyv borítója erről tanúskodik: egy hatalmas hullámzó víztömeg felszínén egy mozdulatlan csónakban egy ember áll háttal, és hátrakulcsolt kézzel a messzeségbe tekint.
Vissza a tetejére