A határhelyzeti lét leírása (Kollár Árpád: Nád)
Kollár Árpád: Nád. Kalligram Kiadó, Bp., 2025
Kollár Árpád 1980-ban Zentán született, Szabadkán nőtt föl, Szegeden él. Kötetének alcíme A szülőföld körberajzolása, ami egy verset is jelöl. „A szülőföld határa szépen meghatározható / néhány természetes pont segítségével. / A Csikériai szöllők, a Ludasi tó, / a Tisza-part Martonosnál, / a Makkhetesi erdő, / a Szelevényi erdő, a Horgosi puszta, / a gyorstelepítésű drótakadály.” A magyar–szerb határ két oldalán szereplő helyek írják körül a költő tágabban értelmezett szülőföldjét, hiszen a határ mindkét oldaláról közvetlen tapasztalata van, és könyvében éppen erről a sokféleképpen tagolható, határhelyzeti létről ad megrázó leírást. A sok földrajzi név arra késztetett, hogy a netes térképen felkeressem a helyeket, ahol gyakran fényképeket is találtam, így a versek közvetítésével megismerhettem ezeket a tájakat. Más esetben a „gugölös” emberrel néztem körül, és megtaláltam, pontosan úgy, ahogy az előbb idézett versben is szerepel. „Röszkén a Fölszabadulás utcát a kanyar / után lezárja a kerítés […] hálás vagyok, mert nem engedi át a határon / hozzám azt a másikat, aki voltam. / Ölelem a pengéket és a földikutyákra gondolok, / akiket miatta telepítettek át a szülőföldből / a hazába: a homokból a homokba”. Ritka, hogy egy verseskönyvben ennyi pontos helymeghatározás, növény- és állatnév szerepeljen. „Ketskerágó, kalánfürt, benge, fanzár, zsombor, / redőszirom, ribiszke, tzinka, tzékla, csombor, / nadragulya, gurgulya, szuhar, sziklár, füge, / kígyószisz és villamag, szulák, kőmag, müge” (Invazív és őshonos növényfajok a Gyálai-Holt-Tisza Fehérpart-Szilvás holtágszakasz mentén). Ezzel a tizenkét soros, rendkívüli költői erővel rendelkező, tisztán növénynevekből álló, négyütemű, páros rímű formába rendezett talált verssel tiszteleg Fazekas Mihály füvészkönyve előtt.
A hat ciklus címe szokatlan módon azonos a főcímmel. Ezzel a költő kulcsmotívummá avatja a címet, hiszen így minden vers a Nád című kötet valamelyik Nád-ciklusába tartozik. Az egyik fontos, és a kötet egészére jellemző szöveget érdemes teljes terjedelmében idézni. „Váltott lovakon, mondd, hova hátrálunk / ebben az őszi kánikulában – / forró levegőt lök a ventilátor az utastérbe, / nem mozdulnak a homoki erdők, / és meghasad a homlok, mint a dinnye, / mondd, hova hátrálunk, ha föllobban / a határban a nád horizontja.” (Ha föllobban) A kérdő hangsúlyú, mégis egy kijelentő mondatból álló versben többes szám első személyű a beszélő, így a felszólítással az olvasót is bevonja a hátrálásba, tehát valamilyen kellemetlen beszorítást szenvedünk el. A váltott lovak jelöletlen szövegközöttiségével Tandori Dezső Hommage című versének a menekülés veszteségeire vonatkozó kérdéseit is felidézi, majd tovább hátrálva az időben Ady Új s új lovat és Az eltévedt lovas című verseit is eszünkbe juttatja. Devalójában nem lovakon, hanem autón menekülünk, ezt jelzi a ventilátor az utastérben. A gondolatjel előtti részre azért van szükség, hogy a költemény idejét kitágítsa, és a múltba fordulással fokozza a feszültséget. A táj mozdulatlanságával szemben áll a homlok meghasadása, majd megismétlődik a felszólítás, és az utolsó sorban tetőzik a fenyegetés. A föllobban itt nem égést, hanem a határban a nád horizontjának, vonalának meglátását, vagyis a határontúliság egyéni és közösségi gondjainak nyomasztó felismerését jelenti. Azt a helyet, ahonnan és amikor már nem lehet tovább hátrálni. És itt a legfenyegetőbb, határjelölő növénnyé a nád válik. Ezért lesz ez a kötet és az összes ciklus címe is. A zárlat a paronomázia retorikai alakzatával, a hasonló hangzással más szövegkörnyezetben is előfordul. A lírai én itt a tájat az egyéni létkérdés, a pusztulás felől faggatja: „mit jelent a folyó a távolban, / amit öt éve nézek az ablakon át, / ha fölrobban a nád horizontja – / térdemben a porc mért kopik tovább.” (Nádifarkas blues) Itt sem valódi detonációról, hanem a nád vonalának hirtelen meglátásáról van szó, amely a nehezen azonosítható és kifejezhető fenyegetést hordozza.
A kötetet egy-egy hosszabb szöveg keretezi, amit fontosságuk miatt kiemelt a költő, így egyedül alkotnak önálló ciklust. A nyitó verset – Trianon az nem egy ház – Krasznahorkai László egy svéd lapnak 2025 februárjában adott nyilatkozata váltotta ki, amiben a később Nobel-díjat kapott író a békekötés helyszínét – más szövegkörnyezetben – csupán egy kastélynak nevezte. Az írók később nyilvános levélváltásban tisztázták álláspontjaikat, és kölcsönös megértésre jutottak. A vers megrendítő vallomás Trianon máig velünk élő fájdalmáról. „Trianon az, hogy Szegeden elolvasod a magyar író interjúját, de nem érdekel, mert nem akarod. / Trianon az, hogy másnap Szabadkán az édesanyád hetvenedik születésnapján eszedbe jut, hogy Trianon egy kastély, semmi más, és az ajkadba harapsz. (…) Trianon az, hogy Szabadkán légvonalban öt kilométerre élsz a határtól, Szegeden háromra. (…) Trianon az, amikor a szülőfölded nem a hazád. / Trianon az, amikor a hazád a szülőfölded. (…) Trianon az egy identitásrezervátum, ahol, képzeld, még élnek igazi magyarok, és tényleg elmagyarázza neked, hogy te olyan igazi magyar vagy. (…) Trianon az, amikor szerb vagy, román vagy szlovák vagy ukrán vagy, jugó vagy, és nem értik, miért csikorgatod a fogad, hiszen szerb vagy, román vagy szlovák vagy ukrán vagy, jugó vagy. / Trianon az most van, Trianon az itt van.” A vers Trianont az örök jelen és a személyiség részévé avatja, aki önazonosságát a határhelyzeti lét szorongásában ismeri fel. A nyomasztó érzést a kettősségek – haza és szülőföld, magyar és szerb – kizáró ellentéte és együttes jelenvalósága váltja ki. Ez is „identitásrezervátum”, amikor a személyiség a maga kikerülhetetlen, sorsszerű ellentmondásosságába van bezárva. Ezzel folyamatosan meg kell küzdenie, hiszen a hétköznapi élet minden mozzanata – ételek és italok, helyek és emlékek, család és rokonság, sport és kultúra – a nemzeti önazonosság kérdését veti fel, ami állandó válaszadásra kényszeríti. Aki a határon van, azon túl vagy innen is – attól függ, honnan nézzük –, az sehol nincs igazán otthon, az a senkiföldjén, a köztes lét szorongásában lakozik. „Két kerítés közt süppedős a föld, / megágyazok, nem rejt el a rejtek, / a semmi szúrós pokróca fölött / hallgatok és magamat felejtem.” (Senkiföldje) A versek számomra azt bizonyítják, hogy aki a határon túli létbe született bele – bárhogyan is értelmezzük ezt –, többlettudással és érzelmi többlettel rendelkezik a nemzeti azonosságtudat személyiségre ható összetevőiről. Ezt támasztja alá a kötet záró verse, a Trst is, ami a szlovénok szempontjából villantja fel a soknemzetiségű, Olaszországhoz tartozó Trieszt egyszerre szomorú és vidám, ellentmondásosan összetett múltját és jelenét, igazi balkáni kavalkádját: „a trieszti szlovénok nem Triesztben születtek, / a trieszti szlovénok Triesztben születtek, / a trieszti szlovénok Triesztbe járnak rokonlátogatóba, / a trieszti szlovénok Piranóból [szlovén kikötő a nagyobbrészt Horvátországhoz tartozó isztriai félszigeten] nézik a Trieszti-öblöt, / a trieszti szlovénok nem tudják, hol épül a magyar kikötő Triesztben, / a trieszti szlovénok tudják, hol van Újvidék, Pozsony és Kolozsvár, / mégsem így nevezik őket.”
A határhelyzeti lakozás alapélménye a történelmi, a nemzeti, a családi, a tájból, a flórából és a faunából, a személyesből és a semmiből eredő szorongás. A második, csupán öt versből álló ciklus fő motívuma a tájformák közül a holtág, ami kitüntetett szerepet kap, általában a lírai én szemlélődésének helyszíne. „A macska meg lenyúzta a mocsári ciprus kérgét. / Mint a vadlovak, nézd, foltos a holtág, / reszket a jég vize rajta, csikorog, csillog – / látom fáradt vagy, az arcodról leválik az arcod, / karcos lettél és rossz a kedved” (Olea europaea). A harmadik ciklust a lírai én és a létben lévő semmi találkozása uralja. Ennek visszatérő képe, amikor egy állat belegabalyodik valamibe, vagy amikor egy madár a számára láthatatlan üvegbe csapódik, ott töri össze magát, és hagy megrendítő vérfoltot. (Belső üveg, Mintha cinke, Mélypont, A tollak púdere) „A fájdalom, amit érzel, kicsi lányom, / olyan, mint a folt, amit a gerle föltépett teste / hagyott az ablakon, amikor a karvaly / nekirepült zsákmányával együtt az üvegnek.” (Balkáni gerle) Látható, hogy a tájábrázolás egyedisége önmagán túlmutató, allegorikus jelentést hordoz, mint Sütő András azonos című darabjában. A fájdalom és a félelem, a szorongás és a rémület húzódik meg a fák és a nád, a növények, az állatok és a térformák mögött, a lírai én az egész világot lefojtott fenyegetésként érzékeli. „A vágányzárak országlását, / az üvegfalnak csapódó fenyőrigót, / a purhabbal töltött tereket (…) / a hazaadott labdák rémületét, / a levert fecskefészkeket, / az átmenetek folytonosságát, / a homoki erdők falanszterét, / a ki nem kényszerített hibák sorát, / (…) a köztesség otthonosságát” (Hazafias vers a purhabról)
A negyedik ciklusban a személynevek egyszerre idézik fel a korai magyar történelmet és a költő családtörténetének mozzanatait. „A mi családunkban mind ilyen ősmagyar nevek öröklődnek. A nagyapám ugyan László volt, de édesapám Attila, a húgom Emese, én Árpád vagyok, és a bátyám volt Huba. Három évvel volt idősebb nálam, és úgy tudtuk, hogy halva született. Aztán vagy tíz éve volt nagy hír Szerbiában, hogy a hetvenes-nyolcvanas években rengeteg újszülöttet loptak el a kórházakból: az anyának nem mutatták meg a csecsemőt, azt hazudták, hogy halva született, és Németországba vitték adoptálásra. Akkor édesanyám azt mondta, hogy velünk is ez történhetett. Szóval, lehet, hogy van egy bátyám. Mindig is szerettem volna egy idősebb testvért, erősen éreztem a hiányát. Nagyon érdekes, hogy Huba volt a neve, mert én Álmos lettem volna, csak édesanyám sajnos megtorpedózta. Bosszúból a fiamat elneveztem Álmosnak.” (Nem baj az, ha érthető a vers – Molnár H. Magor interjúja Kollár Árpáddal, Helikon, 2026/3) Tehát Huba, a hét vezér egyike a költő testvérének neve, poétikai szempontból a másik énje, nevében ír önarcképverset (Huba) és önmegszólító költeményt, amelyben tiltakozik tragikus sorslehetőségei ellen. „Árpád, ez nem játék, ne csináld, / a sűrű, kásás semmiből ne ránts elő megint. (…) / Elég a köldökzsinór rugalmas szorítása, / legyen elég a lassú fulladás.” (Huba mondja) A kötet lírai énje megkettőződött: egyik fele odaát ragadt Szerbiában és a gyerekkorban, a másik fele itt él Szegeden, a felnőttkorban. De leginkább a maga szétszakítottságában egyszerre tartózkodik a földrajzi és az élethatár mindkét oldalán, vagyis a semmivel, az elmúlással való szembenézés állapotában. A családi hagyományban fennmaradt történetből írt megrendítő verset az Attila hun király nevét viselő ruhadarabról. „Mert jöttek a partizánok, dédapa elásta / az atillát a Magyar Cserkész mellé a kertben, / jöttek, hogy a fiát kivégezzék a vers miatt, / amit fekete atillában szavalt az Operában – / Bácska fia köszönti a Kormányzót! / Jöttek a bácskai regös cserkészért, / mert verselt, amikor Bácska hazatért.” (Atilla) De 1944-ben a partizánok már hiába jöttek a költő nagyapjáért, mert ő már London mellett egy fogolytáborban volt, így mást lőttek le helyette, hogy a létszám meglegyen. „Szétfoszlott az atilla a kert végében, / a vers a cserkészlapban, eltűntek az áldozatok, / eltűntek a gyilkosok, tűnik a bácskai / földben dédapa, tűnik a nagyapám és a fivére, / aki a történetet újra, meg újra elmesélte – / ez a vers van itt helyettük, egy vers, / amiért nem lőnek főbe az akácok alatt.” Ez a szöveg is jól példázza azt a történelmi és nemzeti többlettudást, azt a magyar – és tágabb értelemben a közép-európai – sorsot, ahol egy versmondás is lehet halált hozó bűn.
Az ötödik ciklus jellemzője, hogy itt a hétköznapiság mellé a család, a gyerekek, a szegedi táj, a holtág és a Gombkötő utca ábrázolása társul. A külső táj leírása azonban mindig a belsőt jeleníti meg, azt kutatja, mit jelent ez a lélek számára. „Mintha nem esnénk pánikba, ha megtudjuk, / éppen kihalóban van egy nyelv, / melynek utolsó beszélője hiába szól bárkihez, / és nem kihaló nyelvként gondolnánk magunkra is, / nem elfogadhatatlan pusztulásunkat / gyászolnánk minden el nem hangzó szóban, / ne visszhangoznánk szüntelen, / ballangó, ballangó, ballangó, ballangó, ballangó…” (Gombkötő) A ballangó az ördögszekér, ördögkeringő népies neve. Ősszel az egész növény leszakad a tövéről, és a szél folyamatosan görgeti. Az ötször ismétlődő szó hanghatásával mintha az mondaná: meghalok, meghalok.
A kötet – néhány rímes, ütemhangsúlyos kivételével – szabadverseket tartalmaz. Ezek egy tömbből faragottak, a versmondatok gördülékenyek, összetettek. Sok bennük a képzettársítás, de ettől nem lesznek széttartókká. A hétköznapi nyelvet egy kicsit fölfelé stilizálja a költő, hogy a hozzáértett jelentéslehetőséget megteremtse. A szövegek így többletjelentések hordozóivá válnak, amit leggyakrabban a zárlatban szereplő nyelvi vagy vizuális feszültség hoz létre. Kollár Árpád nem fél attól, hogy kötetét a vallomásos lírai realizmusnak nevezhető poétikai megoldások uralják. Sok a tragikum, a szorongás, a tragikus irónia, de a vers – nagyon helyesen – mindig komoly marad, nem enged a bármi elmegy csábító könnyedségének.
Vissza a tetejére