A portugál robot a legvidámabb
Amíg anyám él. Mindig így kezdte. Nem mondott végleges nemet, csak megjelölte az akadályt. Amíg anyám él, nem megyek külföldre. Persze sosem őelőtte mondta. Ha külföldi szám hívta, még kiitta a kávét, mielőtt felállt a fotelből. Bocs, anya, ez lehet, hogy fontos. Behúzta maga után a kazettás ajtót, csak kint a konyhában vette föl a telefont. Halkan beszélt, elfelejtette, hogy a vízcsap csöpögése is áthallatszik a homokfúvott üvegen.
Ő is letette a csészét, az ajtó felé fordult. Úgy tátogta a fia sablonmondatait, mint harminc évvel korábban az óvodai ünnepségen a karácsonyi verset. Nagyon köszönöm, hogy rám gondoltál, de. Persze, igyunk meg egy sört, ha legközelebb itthon jársz. Még egyszer köszönöm. Tátogás közben elképzelte, hogy megtörik a forgatókönyv, az egyik exkollégának végre van vér a pucájában, és rákérdez. Hogy van anyád? Meghalt már? Elképzelte, hogy külföldi fejvadászok nézegetik Ákos Facebookját, rakott-e ki gyászbejegyzést. Hogy a fia bőrborítású noteszben számolgatja az éveket.
Kisebb külföldi munkákat azért elvállalt a fiú, pár nap, maximum egy hét. Nem, anya, nem kell átmenned, az a két kaktusz kibírja. Hozott svájci szalámit, finn csokit, észt marcipánt. Nem sokat mesélt, de biztos felmérte a helyeket. Hol érezné jól magát.
Ő tényleg megpróbálta. Abbahagyta a gyógyszert. Növelte a zsírbevitelt, szalonna, töpörtyű. Ivott is. Negyedéig töltötte a mokkáspoharat, lehúzta, megborzongott. Az első még valahogy lent maradt, a második után szaladt a vécére. A mosogatóba ürítette a vodkás üveget, és leliftezett vele a kukához. Hiába a koleszterin, a vérnyomás, még egy becsületes rosszullétet sem tudott produkálni. Kis szédülés, pár perc ücsörgés a bolyhos kádkilépőn, semmi komoly. Makacs vén test, hogy kapaszkodik az életbe.
Két éve temette el Ákost. Néha még csörgött a fiú telefonja. Nem volt szíve lemondani az előfizetését, futotta rá bőven az örökségből. Mi másra költené. Felvette, tessék, Madarász Ákos telefonja. Próbálgatta egy ideig, melyik a jobb, az anyja, az anyukája, az édesanyja beszél? Mindegyik suta, elhagyta, inkább rögtön a lényegre. Köszönöm, hogy gondolt rá, de Ákos sajnos. Igen, baleset. Semmi gond, nem tudhatta. Még egyszer köszönöm. Ha a hívó angolul beszélt, türelmesen kivárta a csöndet, annyit válaszolt, no Ákos. Megértették vagy sem, fene tudja, mindenesetre elköszöntek, thank you, sorry, goodbye. Megfejtette a számokat, amiket kitakartak a képernyő repedései, a hívást bejegyezte a spirálnoteszbe. Vonalzóval rajzolt táblázat, dátum, országkód, rendezetten, ahogy a fiú vezette volna. Plusz hatvanöt, plusz negyvennégy, plusz háromötvenhárom, megint plusz negyvennégy, azt már megismeri, Anglia. Pontosabban Egyesült Királyság.
Fölnyitotta a laptopot, amíg az magához tért, lefőzött egy kávét. Képeket keresett a legutóbbi országról. Milyen szép „kertes ház az egyesült királyságban”, biztos van vendégszoba is, hangulatos hátsó terasz. Jópofa „kocsma az egyesült királyságban”, ide járhatna Ákos esténként az új barátaival. „Elegáns irodaház” és egy „szép park”, ahol ebédszünetben sétálhatna, mint az a vörös hajú férfi a képen. Milyen jól öltözöttek ezek az angolok.
Nem csak telefonon keresték Ákost, csipogott az e-mail, a Messenger is. Megfejtette az értesítések első sorát, a lényegig nem jutott el, az üzenetek megnyitásához kellett volna a kód vagy Ákos arca.
Mobilszerviz nyílt a kifőzde mellett, beóvakodott, a pultra emelte a szatyrát, ki ne lötyögjön a fejtettbab-főzelék, a kolbászzsír, és elmagyarázta, mit szeretne. Tudja, a fiamé volt. A szervizes kislány is rögtön a PIN-kódot kérdezte, kicsit rágcsálta a szája szélét, aztán mégis nyomkodott valamit, többet nem jött e-mail, nem csippant a Messenger. A beállításért nem kért pénzt, de megpróbálta rábeszélni egy új üvegfóliára. A képernyőnek valószínűleg semmi baja, pont ez a lényeg, ha valami történik, a fólia törjön, ne a készülék. Talán majd legközelebb, válaszolta, és a kislánynak adta a folpakba csavart áfonyás palacsintáját. A napi menühöz jár, de neki túl édes, cukorízű a lekvár.
Naponta többször ellenőrizte a telefont, tölt-e rendesen, van-e nem fogadott hívás. Ritkultak a megkeresések, volt, hogy öt teljes hét kimaradt. Fölnyitotta a laptopot, kávét főzött, lapozgatott a füzetben, melyik országot nem nézte még meg alaposan. Egyre sűrűbben futott ismerős fotókba. Sajnálta, hogy nincs meg az összes hívás, de a temetés után hónapokig nem bírt a telefonhoz nyúlni, csak ült a csörgő készülék mellett, mint a gazdáját váró kutya.
Plusz harminchat, magyar szám. Ráadásul az ő telefonján, nem is a fiáén. Perger Norbi, a gyerek egyetemi barátja. Emlékezett rá, családostul jöttek a temetésre, a két kisgyerek is milyen szépen sírt. Hogy e-mailt kapott az Ákostól. Illetve nem tőle, pontosított gyorsan, hanem a Google-től. Ákos beállította, hogy ha sokáig nem lép be a fiókjába, a Google küldjön neki e-mailt. Pénzügyi információk vannak benne.
Norbikám, magának is van ilyen beállítva? Jobb kérdés nem jutott eszébe. Most már van. És a magáé mikor szól? Úgy értem, mennyi idő után? Három hónap, az az alapértelmezett.
Értette, hogy Ákos miért nem neki küldte a levelet. Megy a facebookozás, a hírolvasás, még a keresővel is elboldogul, azután viszont kifújt a tudása. Pénzügyi információkkal semmire nem menne. De miért adta meg egyáltalán a telefonszámát? Mintha tudta volna, hogy ő megy el hamarabb. És miért kellett ennyit várni? Két napot sem töltött soha a mobilja nélkül. Hát manapság még a bencés kolostorban is van internet, múltkor mutatták a tévében. Éjszakára lekapcsolják, ne zavarja őket az imádkozásban.
Norbi feljött vidékről, azt hazudta, amúgy is volt egy kis elintéznivalója. Fekete garbó, ezüstszínű karóra, toporgott az előszobában, mint egy kisfiú. Nem fogadta el a konyakot, amit direkt az ő kedvéért vett, a köménymagos aprósüteményből majszolt el néhányat. Száraz, bolti sütemény, köhögött is tőle, egy hajtásra megivott rá egy nagy pohár vizet. Örült, hogy megvan még a mobil, így sokkal egyszerűbb. Alig nyúlt hozzá, csipogni kezdett a készülék, mint a vonalkódpisztoly nagybevásárláskor. Ezeket kikapcsolhatom, kérdezte. Igen, köszönöm. Tessék idenézni, beállítjuk, hogy a telefon felismerje. Lassan forgassa a fejét, jobbra, le, balra, ahogy a zöld vonalkák mutatják. Kész is. És akkor most a telefon elfelejti Ákos arcát?
Norbi belépett az alkalmazásokba, leírta a lépéseket, a menüpontok nevét és a PIN-kódokat a spirálfüzetbe, magyarázott, itt látszik az egyenleg, ez pénz, ezek pedig részvények, folyamatosan változik az érték, ne tessék aggódni, ez normális. Még új bankkártyákat is segített rendelni.
Köszönöm, Norbikám, de magyarázza már meg nekem, miért nem kerültek elő ezek a pénzek a hagyatéki eljárásban? Azért, mert ezek külföldi szolgáltatók, nincsenek összekötve a zsíróval. Offshore? A blöfföléstől kicsit összeszorult a feneke, de Norbi komolyan vette a kérdést. Olyasmi. Akkor ez fekete pénz? Lopott? Nem, ne tessék aggódni, Ákos nem volt olyan. Ákos becsületes ember volt. Csak szeretett diverzifikálni. Tetszik tudni, több kosárban a tojásokat, vagy hogy van az a mondás.
Vette a füzetét, kisétált a körútra, a pénzváltó ablakából másolta az árfolyamokat. Otthon megmutatta az ujjlenyomatát a telefonnak, aztán a pénzes appoknak megint, egymás után. Ennyi dollár, beszorozta Ákos régi iskolai számológépén, forintban nagyon sok. Euró, szorzás, még több. Gyűltek a füzetben a sorok, angol font, svájci frank, SEK, JPY. Vonalat húzott, kiszámolta a végeredményt. Egyesével ellenőrizte a számjegyeket, mint amikor nem jön ki a szúdoku. Nem létezik, hogy ennyi. Új lapon végigszámolta elölről. Tényleg annyi.
Honnan volt a gyereknek ilyen sok pénze? És minek dolgozott folyton, ha ekkora megtakarítása volt? Ahelyett hogy végre talált volna magának egy helyes nőt. Vagy helyes férfit, mit törődött volna ő azzal, csak rendes ember legyen. Ennyiből tényleg bárhol élhettek volna.
„Luxusszálloda hollandiában”, „tengerparti villa olaszországban”, „jachtbérlés albániában”.
Egy héten belül megérkeztek a bankkártyák. Lapos, színes dobozkákban, nem az itthon megszokott, unalmas ablakos borítékban. Lila, zöld, fekete plasztikkártyák, rajtuk ezüst domborbetűkkel Ákos neve. Nem mert a kisboltban próbálkozni, a közeli Lidlben is ismerték, kibuszozott inkább a Tescóba, Auchanba. Tenyerével takarta a fiú nevét, pittyent a terminál, a pénztáros megköszönte a vásárlást, pontgyűjtő kártyát ajánlott.
Az IKEA-ban negyven órán át égő illatgyertyát vett, esténként meggyújtotta. A laptop mellé állította Ákos fényképét, fehér ing, királykék nyakkendő, a felhúzott orrcimpa mellett nevetőráncok. Portré a vállalkozása honlapjához, ötvenkilenc fotóból választották ki közösen. Fénykép, gyertya, kávé egyetlen csepp konyakkal. Úgyis mindig hideg a lába, hátha beindítja a vérkeringést. Együtt nézegették az országokat. Tetszene neked ez a spanyol kávézó, Ákos, látod, milyen kedvesen mosolyog a pincérlány.
Elnézést, Norbikám, igazán nem akarom zavarni, csak egy rövidke kérdésem, ha lehetne. Úgy hallottam, van az interneten olyan térkép, amin látni lehet a házakat, mintha ott sétálna az ember. Hogy azt hogyan kell. Norbi két nap múlva jött. Miskolcon sétáltak, megmutatta a lakásukat, tízemeletes panel, szép, zöld lombú hársfák. Az a kettő a mi ablakunk, ott a nyolcadikon. Igen, kellemes környék, csak hát néha szűk a lakás. Gdańsk, havas utcák, terek, háztetők, a kikötőben piros teherhajó. Lengyelországban ilyen korán havazik? Nem, tessék nézni, itt van alul, tavaly decemberben készült a kép. Nálunk sem zöldek már a fák. Jaj, tényleg, látja, az fel sem tűnt. És olyan nincs, ahol a mostot lehet látni?
Az első kamera a Trevi kutat mutatta. Némán csobogó vízesés, fehér hab, a főszobor melletti, gyümölcskosarat cipelő istennő feje kilóg a képből. Kapucnis alak a kútnak háttal, feje fölé lendíti a kezét, a repülő érme nem látszik. Fekete esernyős nő hajol a vízhez, belemártja a kezét. Milyen izgalmas, Norbikám, ezek az emberek talán nem is tudják, hogy figyelik őket.
Norbi nem fogadott el benzinpénzt, de a gyerekeknek küldött csokit megköszönte. Mekkorák is? Nyolc és tizenegy. Mielőtt elmegy, Norbikám, hadd kérdezzem meg még egyszer, ugye biztos nem keveredett bele semmibe Ákos? Apró rándulás a férfi orra mellett, mintha tüsszentenie kellett volna. Nem, tessék megnyugodni, biztos, hogy nem.
Megvárta, míg csapódik a liftajtó, aztán bement a kisszobába. Két éve érintetlen dobozok a szekrény előtt, alul a könyvek, céges papírok, felül a könnyebbek, ruhák, apró kacatok. Egészen kevés holmi, sehol nincs egy becsületes háztartáshoz. Még egy kedvenc bögréje sem volt. Harmincöt évesen is albérletben, én így szeretem, anya, ha megunom, könnyen tudok váltani.
Kinyitott egy dobozt. Ingek, nadrágok. A zsebekben pár pénzérme, névjegykártya, kifakult blokk. Semmi érdekes. Következő. Kirázta a cipőket, végigtapogatta a pulcsikat, kabátokat, fejjel lefelé átpörgette a könyveket. Semmi gyanús. Egyáltalán, mi lenne igazán gyanús? Kis zacskó fehér por? Színes tabletták? Ugyan már. Még több pénz? Kinyitott egy bőrnoteszt. Összefolyó betűkkel írt sietős jegyzetek, listák, dülöngélő számok, öt évvel korábbi dátumok. Becsukta a noteszt, a gumit rápattintotta a fedelére, visszadobta a többi közé. Választott egy kardigánt a kupacból, a vállára terítette. Milyen jó meleg.
Bruges, piac. Éles zsibongás, mint a fogócskázó óvodások zaja. Tiszta beszéd válik ki a zsivajból, a férfi nem látszik, talán pont a kamera alatt telefonál. Fiatalnak képzelte, egyidősnek Ákossal. Nem értette, mit mond, de kíváncsian figyelte a furcsa torokhangokat, az idegen dallamot. Hirtelen elszégyellte magát, lecsapta a laptop tetejét. Mintha kihallgatta volna a fiatal férfit. Kicibálta a legnagyobb fazekat a konyhaszekrény aljából, az erkélyre, a strangcsere után maradt csempékre állította. Kivonszolta az iratos dobozokat. Belebújt a kardigánba, összehúzta a cipzárt. Óvatosan etette a tüzet, egy számla, egy szerződés, néhány füzetlap, ne látsszanak a lángok az utcáról.
Elnézést Norbikám, ne haragudjon, hogy megint zavarom. Hadd kérdezzek még egyet. Nem kell ám feljönni, csak abban segítsen, hogy merre induljak el. Úgy hallottam, hogy az internet fordítani is tud, beírom magyarul, és mondja nekem angolul, németül, ahogy csak szeretném. Tényleg van ilyen?
Norbi szombatra ígérte magát. Nem, egyáltalán nem gond, szívesen megyek, úgyis szalma leszek aznap. Húslevessel, vadassal várta, legalább rendes házi kosztot kapjon, ha már hétvégén rohangál az ő kedvéért. Norbi hálásan kanalazta a levest, másodszor is szedett. Rendes férfi, az ilyennek öröm főzni. Ákos balesete óta csak hosszabb ünnepeken állt neki, meg azon az egy héten nyáron, amikor bezárt a kifőzde. Ő nem is evett, csak gyönyörködött Norbiban. A férfiak nem tudnak szépen enni, ha ízlik nekik, habzsolnak. Talán ebéd után megihatnának egy lusta kávét a szobában, beszélgethetnének. És a munkában minden rendben van? Összerezzent. Ákos telefonja. Nem, a Norbié. Csak e-mail, mondta Norbi, és szószt mert a marhahúsra.
Nem, köszönöm, nagyon kedvesnek tetszik lenni, de benzinpénzről szó sem lehet. Hát jó, köszönöm, Norbikám. Hányas lába van? Összekészítettem Ákos cipőit, nem fogadná el? Megkímélt állapotú, márkás cipők, én nem tudok mit kezdeni velük. Ha magának esetleg nem jók, a kisfiú előbb-utóbb biztos belenő.
Jó napot kívánok, Madarász úr, üdvözlöm. Szólíthatom Ákosnak? A kétszázkilences szoba lesz az öné, érezze magát nagyon jól nálunk. És legyen gyönyörű napja. A nyelvek nagy részére csak írásban fordít a program, beszélni nem tud. Ajmara iksz, amhara iksz, sebaj, legalább nem kell utánanézni, melyik országhoz tartoznak. Az albán és a bosnyák hang akadozó, iksz. A horvát még rosszabb, úgy recseg, mint az a régi rajzfilmrobot. Hogy is hívták? Amelyik a kisbabára vigyázott. Pepe éhes, Pepe enni kér. Hogy szerette Ákos kiskorában a bundás kenyeret. Az észt, lengyel, lett, olasz robotok férfihangon beszélnek, ha már lehet válogatni, mégis jobb volna egy nő. Iksz.
Hétfőn bekukucskált a mobilszerviz ablakán, szerencsére a lány volt bent. Jó napot, kedves, mégiscsak kicseréltetném ezt a fóliát, ha lehet. Kicsit beljebb tolta az ételhordót a pult széléről, baconös-juhtúrós kemencés csusza, nem nagyon folyós, de azért jobb vigyázni. Amíg a lány dolgozott, ő a szatyor lelógó fülét birizgálta. Koppant a törött fólia a szemetesvödör alján, meg is vagyunk. Abban még tudna segíteni, hogyan lehet törölni az összes e-mailt és üzenetet? Megkerült a PIN-kód.
Negyvenkilenc nyelv maradt. Kihúzta azokat, amiket nem ismert. Chichewa, gudzsaráti, kannada, maradt harminchat. Még mindig sok. Kihúzta a veszélyes országok nyelveit, a kommunistákat, tizennyolc. A maradék három ázsiai nyelvet. Ahol hideg van, ahol nincs tenger. Haladunk, kisfiam.
Szia, Ákos, jó reggelt! A szokásosat? Most sült ki a kakaós csiga, adhatok egyet? A francia robot tartózkodó. A görög hangszíne szép, de feszesen beszél, mintha híreket mondana. A katalán szomorú, a spanyol vontatott, mint egy iskolai felelés.
Olá Ákos, bom dia! O de sempre? Újra és újra meghallgatta. Dús hajú, barna szemű lányt képzelt a hang mögé, aki beszéd közben végig mosolyog. Egészséges, fehér fogak. Csak így érdemes kezdeni a napot, Ákosom.
Nem merte felhívni Norbit, túl sokat kellett volna magyarázkodni. Végül nem is volt rá szükség, a fapados légitársaság honlapján szállást, reptéri transzfert is tudott foglalni. Ügyvédet is könnyen talált. Igen, a két gyerekre, egyenlő arányban. Liza és Lacika, gondolom, ők is Pergerek, mint az apjuk. Miskolc, Mátyás király utca, a házszámot nem tudom, de odatalálok a térképen.
Ákos fekete sportcipőjét húzta fel, kényelmes, ruganyos talpú, milyen jó, hogy az utolsó pillanatban kimentette a Norbinak összekészített csomagból. Kézipoggyásszal utazott, néhány váltás ruha, tisztálkodószerek, egy-egy megkezdett levél tabletta, ha nagyon muszáj lenne. Korán kiért a reptérre, a vámmentesben bóklászott, hogy elüsse az időt. Beleszagolt egy férfiparfümbe. Ez nem létezik. Elsőre megtalálta Ákos illatát. Aztán harmadikra, negyedikre és hetedikre is. Az üveget sem ismerte fel, pedig eltette otthon. Ákos halála után pár hét alatt kifújkálta. Átsétált az italos polcokhoz, levett egy hétdecis Unicumot. Kint biztos nem lehet kapni.
Bemondták a kapu számát. Zsémbes hangú nő, az összes géphez ilyenek hívják az utasokat. Semmi mosoly, semmi kedvesség. Hosszú sor állt a kapu előtt. Leült egy padra, kicipzározta a kardigánt, megrázogatta a bal karját. Mostanában mintha zsibbadna kicsit, kisfiam.
Vissza a tetejére