Kürti László

Borostyán; Piroska

borostyán
 
tegnap ahogy jöttem a januári fagyban,
összekoccantak faágak, reppentek levelek
a fákról, mint tavasszal megriadt bábok,
lepkék. arra gondoltam, mi lehet most veled,
mi maradt még a faképnél hagyott nyárból?
kerülgettem a kukák menti, járdára dobott
fenyőfákat.
– hányat dobtam már én is, te jó ég! mennyi
hasztalan várakozás után, mennyi kegyetlen,
törött dísz, villódzó fény. pörgő szalonpapír,
számtalan sok kifosztott ágon. de jó lenne tudni,
ha hazamegyek végre, hogy te otthon vársz,
nagyon. de nem főzöl, nem kell a kaja,
legyen a folyton csak evés – reménytelen
szerelem – másoknak a baja. és a gyerek,
aki már tudja, hogy nem a jézuska hozza
a fát, díszeket, masnis csomagot.
mit mondhatnék? minden varázslat mélyén
ott kucorog a borzalom. műanyag szentség,
ezüstfonal egymásba gabalyodva pörög
a metsző szélben. te meg én, ha visszanézem,
harminc vagy ezer éve vagyunk. még a gimiből.
ki tudja, honnan megöröklött szerelem, barát,
rokon! megcsordult gyanta, s benne a rovar.

 
piroska
 
két főbűne van és egy mellékvese-gyulladása.
három istencsapás kölyke, két gyerekülés
a dinamóval szerelt campingbiciklijén.
bűneit elkeni piros szaténruhájával,
és a gyerekeket – mert piszkosul rosszak –
az esti fürdetés közben. ennyi neveletlen
körülménnyel s egy ledugózott üveggel
kosarában átvág a gazos szombat esti erdőn.
a kölykök ilyenkor vannak az apjuknál 
láthatáson, kéthetente. sötétlő fák között
vonítva szélednek széjjel a jó szimatú farkasok.
 
 

Vissza a tetejére