Önigazolások
Ladányi Istvánnak
Tanárként jól ismertem
a ködbe csomagolt magyarázatokat.
„Családi okok miatt...” Úgy tettem,
mintha érteném,
mintha nem kételkednék az utólag beadott
szülői igazolások és aláírások valódiságában.
Aztán évekig nem írtam verset.
Családi okok miatt, mondhattam volna én is,
ha lett volna kedvem igazolni magam.
Hallgatásomnak nem volt pecsétje,
csak egy elkésett vállvonás
és némi papíríz a nyelv alatt.
Mondhattam volna én is, a valódi okok
nem publikusak.
Olyasmik, amelyeket az ember nemhogy
versben vagy vers helyett, de a bizalmasának
sem mondana el – ha akadna, ki bízna benne,
akiben ő bízhatna.
Mert nem csak a gyereknevelés
zörgő hétköznapjai,
a hóvégi pénztárgép-csend,
a munkák torlódó hegylánca,
a másod- és harmadállás
szürke vízesései;
nem csak a stressz, a gyűrött éjszakák,
a párkapcsolati repedések,
amelyeket hangszigetelő tapétával fedünk,
hogy ne hallatsszon át a szomszédba
az üvöltés, sírás, ajtócsapkodás
– mert ezekről még akár írni is lehetne –,
de valahogy makacsul csak nem íródtak meg
azok a versek.
Eltűnt a régi hang.
Maradtak a zörejek,
a ki-kihagyó szívdobbanások.
Fals önigazolás.
Vissza a tetejére