Karap Zoltán

Karácsony és kötél

„Vetéskor okulj, aratáskor oktass, télidőben örvendezz!”
(William Blake: A pokol közmondásai)

 
Álltam a kasszánál három méter kötéllel az Obiban, és a rám szegeződő ipari kamerákat kerestem. Mint egy bankrabló, akiről valószínűleg ez lesz az utolsó felvétel, ami életében készült. Nem mintha üldözési mániám lenne, de ha belépek valahova, rögtön azt keresem, kik és hogyan próbálnak meg kinyírni. Sosem hittem a humanizmus győzelmében, sem a történelem végében, és még a legjámborabb keresztényeknél is láttam már szalmonellás konyhás nénit. Szóval számomra nincs lényegbeli különbség az őserdei vadon és egy Michelin-csillagos reggeli között. Antik és felvilágosult őseinket egyaránt a nyilvános kivégzések trenírozták az erkölcsös életre – azt hiszem, ez mindennél többet mond az emberi empátiáról. Az állatokkal ugyancsak hadilábon állok. A természetben visszatükröződő idillről eddig még senki nem tudott meggyőzni, én ugyanis kizárólag a túlélés miatti rettegést láttam mindenhol. Azt a folyamatos kétségbeesést, amit a természetfilmek romantikus zenéi és andalító hangú narrátorai szoktak isteni rendként bemutatni.
Most biztosan azt mondják, tessék, megint egy narcisztikus hipochonder, és ebben maguknak igazuk van. De higgyék el, eddigi életem során egyszer sem a haláltól féltem, hanem attól, hogy apró, szégyenteljes és banális hibákkal teszem tönkre az életemet. Nem egy, a történelem színpadán véghez vitt hőstett, hanem egy penészes légkondicionáló fogja a vesztemet okozni. Vagy egy olyan gyógyítható, de gondatlanságból nem időben diagnosztizált betegség, amely az utókor számára bizonyíthatóan a műveletlenségem következménye. Mert abban mindig is biztos voltam, hogy pontosan úgy halunk meg, ahogy éltünk. Rossz szokásaink büntetéseként, mely után a jövő tudósai bizonyára részvéttel vegyes cinizmussal fogják megmosolyogni szánalmas kis végünket. Kivéve az öngyilkosokét. Az öngyilkosokban van valami titokzatos szavatosság, az emberi szabadság metafizikájának kimondhatatlan és fenséges méltósága.
Közben a kosárból, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, kitettem a szalagra a kötelet. Se előttem, se mögöttem senki. Csak előttem. Egy huszonéves molett pénztáros fekete keretes szemüvegben, vörösre festett hajjal. Vajon hányan szánják rá magukat hozzám hasonlóan karácsony közeledtével?
– Jó estét. Ennyi?
– Ennyi.
Mit is mondhattam volna? Hogy az egészben a legmeglepőbb, amire tényleg nem számítottam, hogy ilyen érzés lesz megérni az elengedésre? Persze, mit veszíthettem volna, ha belekezdek neki… képzeld el, ahogy ülsz az IKEA-fotelodban, az öledben a gyerekeddel, olvasod századjára ugyanazt a mesét, amit már neked is meséltek úgy negyven éve, és ahogy ragad le a szemed, átjár valami olyan mély nyugalom és megbékélés, hogy szinte szó szerint megfogalmazódik benned a gondolat, de nem tudatosan, hanem minden porcikádból felszakadva, hogy ennél nincs és nem is lehet tökéletesebb alkalom a halálra. Aztán felriadsz, hogy elbóbiskoltál, a gyerek a fürdőszobában tekergeti a mosógép gombjait, közben a feleséged meg a kutya megérkeznek a sétából. Feltápászkodsz, és rászánod magad, hogy végre pontot tegyél egy régóta húzódó dilemmádra. Valahogy így kerültem ide, kedves…
– Számla lesz? – zökkentett ki gondolataimból a pénztáros, akinek neve a pólójára volt írva, de szemérmességből nem akartam leolvasni. Ehhez képest egy ideje az „Andrea” feliratba révedtem.
– Nem szükséges, köszönöm.
Mások még ilyenkor is gyűjtik a számlát?, méltatlankodtam. De hát, miért is ne tennék? Elővettem a tárcámat, és gátlástalanul kinyitottam előtte. 
– Kártya? – kérdezte.
– Kártya, igen – feleltem.
A kijelzőn megjelent az összeg.
– Ide? – kérdeztem, mintha nem tudnám.
Valamiért mindig jólesett csevegni vadidegenekkel.
–  Ott, jó lesz.
Volt egy régi kollégám, aki szinte bármilyen dialógust képes volt verbális előjátékká formálni. Őt juttatta eszembe ez a mondat. Úgy tettem, mintha ő lennék, és megállapítottam, hogy a pénztáros voltaképp finom szexuális utalást tett irányomba. Kicsit megmozdult a pulzusom. Rég éreztem hasonlót. Erre a terminál hirtelen kiadagolta magából a blokkot.
– Elfogadta? – kérdeztem tárgyilagosan, ügyetlenül folytatva az egyre perverzebb ismerkedést, hiszen el is utasíthatott volna.
– Igen – felelte Andrea a legnagyobb szakmai komolysággal.
A lakásunkhoz legközelebbi közértben van egy ötvenes nő, aki miután beütött mindent, és közli a végösszeget, a mutatóujjával mindig megdörzsöli a bajuszát. Mintha ezt akarná mondani, csak nem meri: az anyjába a jóistent, hát hogy lett ez ennyi? Pedig ennyi, hisz most adtam össze. Aztán rám néz, mintha attól félne, mindjárt újra fogom számoltatni vele az egészet, mert nincs nálam ennyi pénz, és ott kell hagynom majd egy-két joghurtot, felesleges nassolnivalót. Most viszont nem volt mit újraszámolni. Minden egyértelmű volt. Kerestem Andrea tekintetét, hogy elbúcsúzhassak. Rám se nézett. 
Letépte a blokkot, kecses csuklótartással felém nyújtotta, és így szólt:
– Kéri?
Nem szívesen utasítottam volna vissza, de őszinte akartam vele lenni.
– Nem. Köszönöm. Vagy tudja mit? – szakítottam félbe saját magam, mert egy kicsit még élvezni akartam ezt a távolságtartó, mégis egyre intimebb magázódást. – Elteszem emlékbe. 
Beleharapott az ajkába, és a haját kissé hátradobva elfordult a mögötte lévő önkiszolgáló pultok felé. Ha jól betűztem a testbeszédét, valami ilyesmit üzent: Uram, legközelebb azoknál az önkiszolgáló kasszáknál szerezzen emléket magának. Megértően elmosolyodtam, az isten szerelmére, elvégre mindjárt karácsony, elnéztem abba az irányba, amerre ő, és akkor megláttam a másik vörös hajú nőt. Úristen! A kedvenc kasszásomat. Eredetileg nála akartam az egészet végigcsinálni. Valamiért még látni akartam őt utoljára, és akartam, hogy lássa, készen állok. Tulajdonképpen ezért jöttem pont az Obiba, és nem máshová, csak zavaromban elfelejtettem. De hogy felejthettem el? Íme egy újabb egyértelmű jele a visszafordíthatatlan szellemi és testi hanyatlásomnak! Hogy is hívják? Zsuzsa? Vagy inkább Enikő? Legutóbb az autónkhoz vásároltam pár apróságot. Jégkaparót, ablakmosó folyadékot, zároldót meg egy óceános illatosítót. Emlékszem, eredetileg az újautó-illatot kerestem, de végül kibékültem az óceánossal. Akkor sem voltak túl sokan, sőt egyetlen kasszánál sem volt vendég, és nem viccelek, három kasszás hölgy közül választhattam. Álltam a kosarammal, amit az ember úgy húz maga után, mint egy elromlott csattogós lepkét, ők meg szinte ugyanabban a pillanatban emelték rám súlyos pilláikat, és én egyből tudtam, hogy csakis a kedvencemhez megyek, és senki máshoz. Mindig őt választom. Amikor elindultam felé, elvörösödött, és a szomszéd kasszásra nézett, aki erre hátat fordított neki a forgószékében. Mintha azt mondaná: Gratulálunk, megint megnyerted a stírölős pasit. Imádtam a vele folytatott szűk dialógusokat, melyek kerültek minden sallangot, mégis amilyen puha, érzéki ritmusban helyeztem fel a szalagra a termékeket, ahogy szinte a keze alá dolgoztam, az maga volt a tantra. Egyedül nála fizettem készpénzzel. Nem azért, hogy védjem bankjegyeimet a digitális diktatúra törekvéseivel szemben, hanem mert így egyenesen a tenyerébe nézhettem, amiből minden titkát kiolvashattam volna. Persze mindig gentleman maradtam, és csak arra figyeltem, nehogy átverjem. A matek ugyanis sosem volt az erősségem. Általánosban az iskolapszichológus diszkalkuliásként diagnosztizált. Végre valaki vagy legalábbis valamilyen lettem, jelentettem be büszkén otthon. A szüleim azonban hallani sem akartak ilyen úri huncutságról. Majd ők megmutatják! És mit kaptam tőlük az első biciklimmel? Számzáras lakatot. Akkor is karácsony volt. Azt mondták, ha megjegyzem a számot, akkor a doki egy sarlatán. Az osztálytalálkozókon azóta is emlegetik, hogy én törtem fel a leghamarabb bárki lakatját. Mert ha már a számok nem mentek, megtanultam érezni a fogaskerekek ritmusát. Amikor a kezembe vettem egy számzáras lakatot, olyanná váltam, mint akik a földet lefedő energiarácsokat, vízereket, emberi aurákat meg a halottak lelkét érzékelik. Behunytam a szemem, és nem számokat láttam, hanem mozdulatok történetét, melyek nyomot hagytak a vasban. Ezt a barátaim úgy mondták: olyan tolvajnak születtem, akinek minden áldott nap el kell lopnia a saját biciklijét. Mert azt a három számot én sehogy sem tudtam megjegyezni. Most meg egy kötéllel álltam ott, ráadásul a rossz kasszánál. Egy rossz történetben. És nem éreztem semmit. Elfogott a pánik. Talán sztornózni kellene az egészet, és elölről kezdeni mindent Zsuzsánál. Vagyis Enikőnél! Nem hiszem el, hogy az egész tervem ilyen banális hibán csúszik el! A rohadt életbe, üvöltöttem magamban, és erre visszhangként belém hasított egy külső éles hang. Csecsemősírás volt. Túlságosan ismerős. És túlságosan közeli. Felemeltem a fejem. 
– Itt vagyunk! – integetett a feleségem.
Már csak ez hiányzott, mondtam magamnak; hát igen, most aztán csúnyán lebuktunk, mondtam magamnak ismét, pedig meglepetés lett volna. Direkt kértem, hogy maradjanak a parkolóban. Maradjanak a kocsiban, mert egy perc az egész. És akkor megláttam a kisfiamat. Szaladt az anyja elől, ahogy a dacoló, hisztérikus gyerekek szaladtak a ’90-es évek óvszerreklámjaiban, de én már egyáltalán nem szörnyecskeként, hanem valóságos Kisjézusként tekintettem rá, és hallani sem akartam semmiféle védekezésről, miközben ő is meglátott engem. Jólesett volna egy kis biztatás, de hiába kerestem a kedvenc pénztárosom tekintetét. Vajon most csalódott, hogy nős vagyok? És hogy ennek ellenére ilyesmiken jár az eszem? És akkor láttam, hogy végre elmosolyodik, de nem rajtam, hanem a fiam láttán, aki egyenesen felé szaladt.
– Hát ez? – kérdezte a feleségem sápadtan. 
– Gondoltam, színben ez illik hozzám a legjobban.
– Nem tudom… Milyen volt még?
– Fehér, piros-fehér, kék-fehér.
– Csak? – hitetlenkedett.
– Vékony, közepes, vastag.
Kicsit gondolkodott, mintha lefagyott volna, mint a közös laptopunk, amit már régóta nem indítottunk újra, és hiányoznak róla a frissítések. Ösztönösen a nyakamra tévedt a tekintete. Szép vastag nyaka van. Iszik?, kérdezte a nagymamája, amikor először látott fotót rólam tizenöt évvel ezelőtt. Nem, vágta rá a feleségem akkor és ott, mire a nagymama megnyugtatóan szóról szóra ugyanazt mondta, amit most ő:
– Akkor jót választottál.
Odaszaladt hozzánk a fiunk. Felkaptam, és büszkén mutattam Zsuzsának. Igen, száz százalék, hogy ez a neve, mondtam magamnak. Vagy Krisztina? De már egy másik vásárlót szolgált ki. Szívbe markoló érzés volt, hogy nem oszthattam meg vele ezt az örömöt. Persze, eleve olyan tíz-tizenöt évvel idősebb lehetett nálam. Mégis vonzott, üldözött, mint egy társadalmi célú hirdetés, egy nemzeti konzultáció; egy kémszoftver, egy őrangyal, egy jóságos démon. Ránézésre is minimum kétgyerekesnek tűnt, de lehet, hogy három. Egy igazi ősanya, akinek nemhogy sikerült megőriznie a bájait, de hozzá képest az egygyerekesek is csak félistennők, gondoltam. És akkor megvilágosodtam: az ördögbe is, hát pontosan ez az én nagy melankóliám gyökércsakrája! Ez az én háromméteres kötelem kétségbevonhatatlan értelme. A kipipált reprodukciós küldetés utáni lassú és céltalan apokalipszis. A megváltás utáni nihil. Az egyfeleséges, egygyerekes, egyéletes apabuddhizmus. Az ismétlés ismétlésének jelentéktelensége. De ha még egyszer új életet kezdhetnék? Ha feloldhatnám ezt az önként vállalt morális és szexuális sterilitást? Ha Noéhoz hasonlóan én is benépesíthetném a földet vagy legalább ezt a kis országot? Akkor biztosan nem érne utol sem az életközepi válság, sem a kapuzárási pánik! Nem lenne rá időm, a szentségit!, állapítottam meg magamban, mire két fiatal lány integetni kezdett felénk az információs pultból. Elindultunk feléjük. Akár az én lányaim is lehetnének, futott át az agyamon, persze nekem már sosem lesznek lányaim, zártam le magamban a témát, és próbáltam nem olyan savanyú képet vágni, amilyet a magányos vénlányok és agglegények szoktak hasonló helyzetben. Akár a következő feleségeim is lehetnének, jutott még eszembe, ahogy egészen közel értünk hozzájuk. De ők egyetlen pillanatra sem vették le a szemüket a fiunkról. Kaptunk tőlük egy obis lufit. Ingyen. Nyilvánvaló volt a Teremtő szándéka: itt és most, egyszer és mindenkorra be kellett érnem ennyivel. 
Kezemben kötél, a feleségem kezében a gyerek, a gyerek kezében lufi. Ezek voltunk mi. A profán szentháromság. Aztán bumm! Máris folytatódott a bömbölés. Nincs az a karácsonyi zene, amit ez a hang ne tudna szétflexelni az ember agyvelejével együtt, állapítottam meg, miközben a lufi szétszakadt darabjait kidobtam egy kukába.
– Nézd mit vett apa?! – kiáltott fel a feleségem olyan lelkesedéssel, mintha egy rajzfilmet vagy egy Alzaponthu-hirdetést szinkronizálna. – Meglepetésnek szántuk, de most már elmondjuk, hogy… tudod, hova megyünk?
– Nem tudod – kiáltotta torkaszakadtából a gyerek.
– De én tudom – mondta a feleségem.
– De akkor nem! – üvöltötte még hangosabban a kisember.
– Megyünk kipróbálni az új, kék szánkódat. Jó? 
A gyerek a szánkó hallatán abbahagyta az ordítást. Egy utolsó könnycsepp még végigszántotta az arcát, de a szemében már a mennyei ígéret fantáziaképei tükröződtek. Kinyílt előttünk a mozgóajtó. Kiléptünk a decemberi havazásba, mintha egy spagettiwestern hősei lennénk, és egytől egyig kinyírtunk volna mindenkit magunk mögött. Az egyik kezemmel a kötelet szorítottam, a másikkal a zsebemben lévő slusszkulcsot. Az elektromos zár feloldására az autónk indexlámpái megvillantak. Felnyitottam a csomagtartót. Bedobtam a szánkó mellé a kötelet. Tökéletesen passzolt hozzá. Aranyvasárnap volt. És határtalan az élet. 
 

Vissza a tetejére