Karácsony – az Öreg üzenete
Akkoriban az Öreg már alig mozdult ki a lakásából. Otthon volt egész nap. Hova is ment volna? Nem volt neki semmi, de semmi dolga.
Érkezett az ebéd, rendszeresen. A cég, amelyik kis műanyag edényekben küldte a levest meg a főételt, sőt a desszertet is, megbízható volt. Utalta az öreg a pénzt, és az étel ott volt pontosan délben, néha már korábban, az ajtó előtt. Nem kellett ezzel különösebben foglalkoznia.
Hetente egyszer a nagy bevásárlás is megvolt. Interneten megrendelte, hozták neki a gyümölcsöt, a zöldséget, a narancslevet, a felvágottat meg a kenyeret, csomagolt, tartós kenyeret, persze, hogy egy hétig elálljon. És hoztak mindent, ami kellett. Felhozták a harmadik emeletre, bepakolták a konyhába, nem volt ezzel az Öregnek semmi dolga. Aztán a vacsorát meg a reggelit elkészítette magának. Teát tudott főzni, kávét is, ha úgy tartotta kedve, nem volt az nagy dolog. Jól elvolt az Öreg.
Valljuk be, ügyes és tüchtig agglegény volt. Nem volt vele semmi gond.
Péntekenként jött a Gizike is. A „Gizi néni”, így hívta az Öreg a bejárónőt, pedig a Gizike fiatalabb volt az Öregnél. Fiatalabb, legalább 10 évvel. Mégis. Az Öreg Gizi néninek hívta. És hálás volt neki. Hogy jött. Hogy jött, és kitakarított meg ki is mosott. Kimosta az Öreg ágyneműjét, újat is húzott hetente, illetve portalanította a lakást. És akkor minden rendben volt. Minden rendben az Öreg lakásában.
Szóval, jól elvolt az Öreg. Mindene megvolt, és a pénz, amibe mindez került, az is a rendelkezésére állt. Merthogy jó volt a nyugdíja. Magas fizetése volt valamikor, annak idején, még az ántivilágban, így a nyugdíjából futotta minderre. Az ebédre, a heti bevásárlásra meg a takarításra. Boldog is lehetett volna az Öreg. Vagy legalábbis elégedett.
De, tudom jól, nem volt boldog. Akkoriban már tíz éve voltunk szomszédok ott, a társasház harmadik emeletén, sok mindent láttam az Öregnél az alatt a tíz év alatt. Voltam nála, többször is. Ismertem a könyveit a dolgozószobája polcain, ismertem a képeit a nappalija falán. És láttam a fényképeket a gyerekeiről.
Három lánya volt az Öregnek. Három felnőtt lány. Mindhárom külföldön él. Az egyik Spanyolországban, a másik Németországban, a harmadik Svédországban. Messze volt mind a három. Messzire laktak az Öregtől, vagyis az apjuktól.
Mindegyiknek megvan a saját élete. Gondoltam akkoriban. Nincs nagyon idejük. Ezt mondtam magamban. Valahogy így lehetett. Nem tudom biztosan.
Mindenesetre tény, hogy szinte egyáltalán nem tartották a kapcsolatot az apjukkal. Néha-néha talán felhívták. Nekem az Öreg azt mondogatta, hogy felhívják, olykor. Persze, az is lehet, hogy ez nem volt igaz. Az az érzésem, hogy szégyellte az Öreg. Hogy ennyire nem törődnek vele. Az alatt a tíz év alatt, amikor a szomszédja voltam, egyik gyerekét sem láttam soha.
Nem láttam a gyerekeit, de sok mindent tudtam róluk. Mert az Öreg szeretett mesélni a lányairól. Különösen a legkisebbről. Arról, aki Spanyolországban él. Úgy mondta az Öreg, hogy ez a lánya a legokosabb, legtehetségesebb. És a legsikeresebb is. A Kati. Mert így hívják ezt lányt.
A Kati ismert festőművész Spanyolországban. Harmincöt éves volt akkoriban, de már a legjobb madridi galériákban állított ki, saját tulajdonú műterme és lakása volt, a műveiért sorban álltak a műkereskedők, olyan jól mentek a kortárs művészeti piacon. Nekem is megmutatta a Kati képeit az Öreg. Nem mondom, érdekes színeket meg foltokat láthattam a vásznain, de hogy mitől is pörögnek ennyire ezek a munkák, nem tudtam elképzelni.
Persze, mindegy is. Az a fő, hogy jól megélt belőle. És hogy az Öreg boldog volt, ha mesélhetett a Katiról. Aki abban a tíz évben, amikor az Öreg szomszédja voltam, soha nem látogatta meg az Öreget. Ahogy a másik kettő sem, soha.
Mondom, a legjobban a Katiról meg a Kati gyerekkoráról szeretett mesélni az Öreg. Szombatonként becsöngettem hozzá, hiszen én is egyedül éltem, és leültünk egy pohárka könnyű borra. És olyankor mesélt. A bor oldotta a gátlásait.
Elmesélte, hogy a legkisebb lánya a második házasságából való. És sokkal több időt töltött vele, mint korábban a nagyobb gyerekeivel. Beszélt arról, hogyan tanította a legkisebbet úszni meg biciklizni. Hogyan vitte a nyakában az óvodába. És hogyan íratta be a lányát egészen kicsi korában a rajziskolába.
– Festőnek készült már gyerekkorában? Jól rajzolt? – kérdeztem ilyenkor, amikor a lány rajziskolás korszakáról mesélt. Kétségtelen, hogy ezek a beszélgetéseink az Öreggel általában szóról szóra megismétlődtek. És szinte mindig előre tudtam a kérdéseimre adott válaszait is. Fura. De mindez nem zavart egy cseppet sem.
– Mindig jól rajzolt – válaszolta ilyenkor az Öreg. – Azt nem tudom, hogy festőnek készült-e gyerekkorában. Annyi mindenhez volt tehetsége. Belőle bármi lehetett volna. Festő lett, jól megél a munkáiból. Ezt tudom. Az interneten szoktam látni, hogy mikor és hol van kiállítása. De nem tudok elutazni oda, ahol éppen kiállít. Kicsit elfáradtam. Meg aztán azért annyira nem jó a nyugdíjam. És zavarni sem akarom. Lehet, hogy nem is örülne nekem, ha egyszer csak beállítanék.
– Biztos örülne.
– Tudja – mondta általában erre a megjegyzésemre az Öreg –, annyira élesen emlékszem minden pillanatra. Hogy sírni tudnék. Annyira élesen. Ezekből az emlékekből élek. Mert mindenről ő jut eszembe. A Kati lányom. Csak egyetlen dolgot hadd említsek még meg. Amikor tanítottam úszni, hetente kétszer is elmentünk uszodába. Kis kabinokban öltözködtünk az úszás után, és volt egy közös tér, nőknek, férfiaknak, vegyesen, ott lehetett hajat szárítani. Mindig én szárítottam a gyerekem haját. És ahogy ujjaimmal kócoltam, ziláltam a hajszálakat, hogy gyorsabban száradjanak, annak az emléke ma is itt van a kezemben. És fürdés után, amikor magamnak hajat szárítok, mindig ez jut eszembe. Olyankor elszomorodom, rosszkedvű leszek, hogy az az idő elmúlt, meg boldog is leszek kicsit, hogy ennyire bennem van az az emlék.
Így zajlottak általában a beszélgetéseink a lányairól. Beszéltünk másról is, persze, történelemről, irodalomról, festészetről, ezer mindenről. De a leginkább a gyerekeiről szeretett. Azt hiszem, ez volt az egyetlen téma, ami még igazán megérintette.
*
Utoljára egy héttel karácsony előtt kopogtam be hozzá. A szokásos pohár borra.
Nem mondhatom, hogy vidám volt. Nagyon is fáradtnak, szomorúnak láttam. A keze is remegett, ahogy töltötte nekem az italt.
– Ha eljönnének a gyerekei, és meglátogatnák, biztos jobb kedve lenne – mondtam neki. Valamit kellett mondanom.
– Nem várok semmi ilyesmit – válaszolta. – Közeledik a karácsony, tudom, hogy egyedül fogom tölteni. Talán felhívnak majd telefonon. A fura az, hogy egyre pontosabban emlékszem mindenre. A gyerekkorukra. És egyre jobban fáj, hogy az az idő már nem jöhet vissza.
Valóban, közeledik a karácsony, gondoltam, ahogy hallgattam az Öreget. Aztán elköszöntem tőle. Végül is van dolgom elég. Nem az a feladatom, hogy magányos öregembereket látogassak.
Aztán eljött a karácsony. Eljött december 24-e, szenteste napja. Ilyenkor a szüleimhez megyek vacsorázni. Együtt töltjük ezt az estét. Anyám is, apám is hetvenéves. Én idén töltöm be a negyvenet. Lassan igazi agglegény leszek én is. Így alakult.
Ahogy kiléptem a házunk kapuján, látom, mentőautó áll a járda mellett. És hordágyat cipel két jó erőben levő mentős. A hordágyon az Öreg.
Közelebb lépek, szokatlanul sápadt az arca. A szeme nyitva. Rám néz.
– Rosszul lettem – mondja. – Mentőt kellett hívnom. A kórházban talán jobb lesz. A Kati, ha jönne, mondja meg neki, hol vagyok. Üzenem neki, hogy keressen meg. Egyszer biztos. Egyszer biztos meglátogat majd.
Vissza a tetejére