Az ősz szemhéja
Ma még verset írok, holnap talán már nem írok verset, mert halott leszek.
Juhász Ferenc
Mondják, én is meghalok, de miért hinném el.
Tomaji Attila
Valahol a lomha ragyogásban emlékek lombja neszez,
de itt már zihál az ősz, vért köp, piros leveleket, ködös
reggeleket köhög fel magából, a fák lecsüngő, kopasz
karja hajba kap, ugat a köd, és sóhajt a föld, kibuggyan
s elillan a mélyébe gyűlt meleg, fekete-fehér holnap
közelít, az anyag magánya, dermedt kékje, s a fagyott
földre epesárga könny mered (Isten szemefehérje),
jaj, mit tettél, mit teremtettél, sírja a föld, s bár szíve
még lüktet, halottasingét feszesre éhes varjak szövik –
Én mégis vakon hiszek az idő sűrű sodrában, mindig
partot ér, illatokat hoz, sokféle utat mutat, ma itt,
holnap ott, látom majd, mi elmúlt s jön, tegnapot,
holnapot s a lármát, mások sorsát, bár az is lehet,
holnap talán már nem írok verset, mert halott leszek,
és nem hagyok itt semmit, megyek, ahogy jöttem,
s csillagtalan éj lesz, üres horpadás, lágy horzsolás
marad utánam, felbuzgó sebhely kövön, falevélen,
és mind velem hal, mi időtlen rég várt rám s először
lett, mert megláttam, s még az is lehet, magammal
viszem a madárdalt, a nap vörösét s a szelet is, hogy
szétfújja porom, kilőtt nyílvessző árnyéka leszek,
kisgyerek újra, ki visszalát a bölcsőig, nem öregszik
többé, s nem fél éjjel, ha padló roppan, mert egyszer
meglátta anyja szemében magát, saját idejére váró
gyerek, leheletnyi lélek, ki nem könnyezik, ha napba
néz, s az ősz hideg szemhéja mögül visszatér, kitör
a körből, a hurokból kitalál, édes anyaízt keres ismét,
s szívében nincs több ösztön, nem nő halál, de az is
lehet, más partokon, más egek súlya alatt is az leszek,
ki a millió ragyogó hajnalokba itt beleveszett –
Vissza a tetejére