„Hülye vagy te, csak nem forogsz”
mondta a nagymamám,
pedig körbetáncoltuk „az anyag magányát”,
vagyis a növekvő lábfejét,
minden oldalról bekentük Venastattal,
Venorutonnal, Neogranormonnal,
Canestennel, Liotonnal, de nem változott.
Hüvelyke 45 fokban befelé kanyarodott a bütyöknél,
ahol pöndörödött a bőr, mint az újkrumpli héja,
és néha úgy éreztem, a vetemedett lábfej a világ maga.
De nem volt több, mint a bőr bánata,
amit azért érez, mert nem hánytorgatom fel
a sejtek aljasságát, ha elszenvedik
a molekulák szemétségeit, és így tovább.
„Hálálkodni is az anyagnak kéne”,
mondtam vacsora közben, mert
hülye voltam, csak megfordítottam
ijedtemben a gondolatot,
amikor a tiszta kezeink
váltották egymást a forró héjak felett.
A nagymamám figyelt
az asztalfőn, az alacsony vadászlesen.
„Mért mondasz ilyen vad dolgokat?” –
kérdezte, és kinéztem az ablakon
Gyártelep felé. A válasz nem érkezett,
lassan gyorsult bennem, mint egy tehervonat,
ami ismeretlen rakománnyal
zúg át az állomásokon.
Vissza a tetejére