A részletekben és a mindenségben (Tóth Krisztina: Szeleknek fordít)
Tóth Krisztina: Szeleknek fordít. Magvető Kiadó, Budapest, 2025
Tóth Krisztina öt ciklusban mutat be költészetére és prózájára jellemző stílusban megírt élethelyzeteket. Szemlélődése a külvilág és önmaga felé egy belső analízis irányába mutat. Az ábrázolt én minden esetben (ki)próbálja ezeket a helyzeteket, a megfigyelést összeköti a különlegesen érzékeny észleléssel, amely a mindennapokat, azok eseményeit rítussá is változtatja: „a mérgekkel teli […] sötétben? Ki énekelne akkor?” (Takarítószekrény). Folyamatosan jelzéseket, üzeneteket, mondanivalót próbál kibogozni, megnyitni: „mint aki / a fémtetőn túl az Istennel beszél”. (Fészek) Minden objektum hordoz titkos vagy éppen nyilvánvaló üzenetet; az én a saját maga, valamint a külvilág számára is megmagyarázza ezek vélt vagy igaz, szimbolikus vagy konkrét jelentését: „Éjjeli nyárfa. / Álmaim jeltolmácsa, / szeleknek fordít.” (Hold tűje)
A jelek és üzenetek nem ömlenek, hanem (a Tóth Krisztinára ugyancsak jellemző szerkesztésmód révén) pontos rendszerben érkeznek az észlelő-megfigyelő szubjektum felé, hogy sikerrel építse fel világának filozófiáját, kérdezzen és válaszoljon: „mi legyen mondd […] a testtől kiürült átlátszó tollbetétből már a lélek / ha végleg elfogyott […] mi legyen az életünkkel”. (Mi legyen) Ez a filozófia általános egzisztenciális kérdéseket is feltár: „kagylótörmelék vagy. […] kézfejjel letörlöm / a kád szélén az arcomról a sót.” (Dagályóra) Minden részlet pontos helyet kap. Az én nemcsak befogadja, de alakítja is az üzeneteket. A meglévőket észleli, a többit elhelyezi, kijelöli, és a maga (a másikkal együtt a maguk) számára ereklyeként tartja meg vagy hagyja az adott helyen, illetve teremti oda: „az a nyom a verssor, / és mi tudjuk, hogy fent van a hegyen.” (Hegytető) A másikkal való kötelék szinte misztikus (akár életeken át tartó) láncolata megőrzi az együtt keresés és együtt elhelyezés rítusát, ünnepét is: „Mikor még sirály voltam, / egeden átröpültem. / De most egyszerre úszunk.” (Bója)
A halál motívumának a jelenléttel való összecsengése – Tóthnak az egyéb műveiből ismert hangvétellel – válik a jelen kötetnek is az egyik kulcsjelenségévé. A saját és a másik észlelése mindkét szemszögből a sajátként megélt és észlelt (de már nem egyértelműen felfogott) valóság mozaikjaira bomlik: „nagyanyám is, aki halála / előtt felkelt […] hazaindult a linóleumon.” (Fesztivál) A halál bizonyossága, a megtörténés elkerülhetetlensége az ábrázolt élethelyzetekben és életképekben körvonalazódik, ismeretlen individuumokhoz kötődik, az anonimitásban (is) megőrizve az egyéniség, az egyszeri lét értékét: „meghalt a selyemruhás kamasz lány. […] Virágzanak a levendulaföldek”. (Levendulaföld) Az elmúlás és a változatlanság kontrasztjában, közegében a motívumok (levendulák) szépséget hordoznak, miközben betegségek, balesetek, mentális hanyatlások történnek. Tóth a rekonstrukciónak, regenerációnak nem biztosít egyértelmű keretet, inkább utal az újjászületés és megújulás alacsonyabb minőségére, a minőségi régi helyett valamiféle rosszabb új kialakulására. (Lobogó) A nemzedékek számára ez a fajta megújulás az elmúlásra (pusztulásra, dekonstrukcióra, rothadásra) a memento mori moráljával figyelmeztet, a költő pedig az emlékeztető jelleget használja fel az elhagyatottság és az emberi test mulandóságának bemutatásához a karszalagmotívummal. (Fesztivál) Ugyanezt fejezi ki az elhagyatott „fekete zacskó”-val is. (Csomag) A halál ismeretlensége (mint üzenet), közelsége nem személyhez szóló. Szimbolikájában a halálközeliség egyik legszebb példája a hajvágás, hajhullás szövegi-képi eseménye: „figyelte, / ahogy a hajak hullanak a földre”. (Április) A haj levágásának a gesztusa (Szellős, Április) a veszteségek, az elsorvadás, a kevesebbé levés jelképe is. Ám a haj újranő (reprodukálja önmagát), ahogyan az emlékek is visszaadják még a múltból a jelenbe azt, amit megjelenítenek, felidéznek, rekonstruálnak. De csupán illúziót formálnak meg. A haj levágása, sterillé, objektívvé, szervetlenné változtatása, maga a vágás mint a kiszakítás, megcsonkítás motívuma, a veszteség által soha vissza nem hozható egyedit jelenti, jelképezi.
Az észlelés, részletes megfigyelés mellett a különleges adottságokkal felruházott és hétköznapi helyzetben ábrázolt krisztusi én is megjelenik: „kikerültek, mert világítottam. […] homlokommal a holddal társalogtam […] ácsorogtam a rajzó csillagokban. […] Nem látszott már, az út vége hol van. / Kikerültek, mert világítottam. (Töltés) Az ismétlés szellemi-spirituális kapcsolatot és eltávolodást, az eszmével (tanítással, krisztusi tanítással?) való azonosulást, valamint az attól való távolmaradás gesztusát is mutatja. Utalhat Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versére is, amelyben („a homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlenegy”) egyszerre az egyediség és a mulandóság kettősségét jelképezheti. A költő másik példája a rituális (vagy annak látszó) cselekmény, melyben a figura „forgolódik a zseblámpával”. (Menjetek táncolni!) Bizonyos emberek világítanak, ami sajátos kívülállásukat, (szent ferenci, krisztusi) attitűdjüket jelzi, felvetve a norma és a normalitás kérdését is. A mozgás- és forgásmotívum a nyelvezetben és a verscselekményben is kiemelt: „forgolódik a zseblámpával” (Menjetek táncolni!) és a „megnézték, ahogy forgolódom” (Menüett). A szimbolika a tárgyakkal együtt egészíti ki az élethelyzeteket, és egyben önálló, stabil kompozíció is. A tárgyak, állatok, növények, jelenségek mind sors- és sorshelyzetet alakító funkcióval bírnak, és eszközként is szolgálnak. (Strand) Minden apróságnak jelentősége van, folyamatosan tágítják a világértelmezés lehetőségét, amely világértelmezésben (Tóth korábbi verseskötetéből ismert „világadapter” jelentésében is) további fontos összefüggések formálódnak meg, amelyek visszatérnek, és visszatérítik a tartalmat az észlelés és megfigyelés kettőséhez: „Csak öt csavar van. Ma se fogjuk / felrakni azt a tévét. […] Szarkákról adnak filmet […] cserregve dicsekszik a fénylő csavarral.” (Film) A tágabb kontextusba helyezett szimbolika és jelentéstartalom a valódi látást és nézést (észrevételt és lényeglátást) hangsúlyozza a (társadalmi) hamisság és műviség ellenében.
Tóth Krisztina a jelentést szürreális keretbe is helyezi, illetve érzékelteti a stagnáló, mindent betöltő hiányt, nyitva hagyva az én számára a másikhoz vagy a több más individuumhoz kapcsolódás lehetőségét. (Ingek, Ajtó) Az elmúlás szimbolikája szembesítő jelleggel folyamatosan visszatér: „megfordítok egy nagykabátot, / mintha megnézném, hogy tényleg halott-e. / […] felismersz-e valamit a múltból. / Itt ez a vers is: rögtön telehordtam […] Alig lehet a sorok közt haladni, / és a fal mellett kijutni belőle.” (Keskeny szoba) Az útkeresés itt nem kizárólag a klasszikus értelemben vett (poétikai) útkeresést jelenti, inkább a Tóth írásművészetében is többször megjelenő egzisztenciális kijutás akaratát takarja. A konstrukció mint épület, szoba, helyiség és mint a világ jelenti a bejárás és kijutás helyét, a világban és a világból való járás-kelés, a dantei utak helyszínét: „A hűvös lépcsőházba lépve, / a mélyből felnézek az emeletre, / magamban válaszolva itt lent […] félem a halált és az Istent.” (Félem) A mozgás, lépés és kilépés egymásba hatása a verssorok közötti nyelvi kapcsolatot, továbbvezetést is mutatja: „és úgy éreztem, ki kellene lépni.” (Menüett) „A világból elindulni” (A világból…)
A szövegekben hangsúlyos a gyermekmotívum. (Strand) A gyerek alakja a mondanivalónak (félelmeknek, együttlétezéseknek, sorshelyzeteknek) és az emlékezetrendszernek a része, kulcspontja. A múltnak és jelennek a jelképeként a gyerek „hamis” hangú (Strand), kísérteties („lebeg köztünk a bója / hófehér gyerekarca” – Bója) figura, aki az emlékezés pszichodramaturgiai kellékeként magát a traumát közvetíti: „Körbelocsolták benzinnel az emlékek / oldalait, és bent van egy gyerek.” (Fészek) Mindezek a jelenségek magának az észlelésnek is fontos jelképei, a másvilágnak, máslétnek a szférájából visszahangzó egykorvolt emberek hangján megszólalva: „kering a hang a rézcsövekbe zárva, / és a kazánban sír egy kisgyerek. […] Nekünk, kérem, nincsenek titkaink. […] Ne küldjön el, ugyan hová mehetnénk.” (A fül)
Tóth Krisztina szeleknek fordít szelekről, olyan jelenségeknek és jelenségekről, amelyek nem a hétköznapiság banalitásával, hanem a mindennapokban rejlő értékekkel, jelentő(s) részletekkel élnek együtt. Megkísérli ezeket az értékeket átadni a világnak is (Egyél, lakás), összekötni a filozofikust a szükségessel, a létfontosságúval. Tanító jelleggel ábrázolja a világban létező embert és a hozzá tartozó tulajdonságokat, valamint az attribútummá alakuló tárgyakat is. Az újjászületés, újrakezdés ismételten késztet a folytatásra (Menüett), de mindvégig megtartva egy párhuzamos, láthatatlan észlelést is a valóságérzékelés mellett: „És a szellemek kézről kézre adtak […] az életem hevenyészett alaprajz.” (Menüett) Valamint: „Gyűrött / arcom a térkép”. (Hold tűje) A folytonosságban ott rejlik a megváltoztathatatlan hatalma is: „A felirat egy horpadt dobozon […] a férfi, akinek romhalmaz az arca […] a koldus, aki homlokkal veri / a járdát […] ahogy szűkül és kihuny a tudat […] a saját arcod, mikor feladod […] egyenként lobban ki az életünk.” (Hell) A hétköznapi életből vett jelenetek (ellenpontozva és folyamatosan utalva a krisztusi életjelenetekre) a tömeget, a nyomorúságot, az elkeseredettséget közvetítik, és felhívják a figyelmet a sziszüphoszi sorshelyzetre is („fölmész a hegyre, / onnan dobod a múltra, körbehúzod […] hol van a hiba […] Mit kéne kicserélni, / hogy sziporkázhasson az életed? […] valahol talán mégis ott a vége, / de megtalálni már sose fogod” – Égősor), amit a költői szem kameraként észlel, követ és közvetít. Ebben a rögzített dimenzióban minden létező már csak „emberkézforma kesztyű”. (Edényfogó)
Tóth Krisztina meglátása, evangéliuma szerint a „világból elindulni / akkor kell, / ha két álom felhője közt / a hold kel. […] Odamenni, hol a hegyek / fénylenek, / hogyha lenni elfáradtam, / miért legyek? / Napkeltéig át is érek […] a világból elmegyek”. (A világból…) A költő a halált filozófiai és biológiai értelemben is tételezi, a rothadást (Szétszórt csontok), a testi bomlást (és ezzel együtt a traumatizált szemtanúságot) közvetítő hírnökké válik. „Apám szerette, ahogy a sünök sírnak. / Elégette a lapos testeket. […] Ma reggel szállt az őszi füst a völgyben. […] Tudom, hogy élnek. Hullott levelekből, / égett tüskékkel mind feltámadunk.” (Fészek) A krisztusi analógia (a tüskék mint tövisek, majd a feltámadás) a mások bűneinek megváltását, szemlélését, a fájdalom és halál szánalmát is felvetíti. A gyermekség ezáltal válik síró, elégő emlékezetalakká, visszafordíthatatlan, ugyanakkor önmagában elégethetetlen képpé. A krisztusi lét („égett tüskékkel mind feltámadunk”) győzedelme, felett állása közli a méltóság hatalmát a megváltoztathatatlan hatalmával szemben. A versekből egyre intenzívebben kitükröződő krisztusi lét mellé rendelt stabat mater alakzata („Mit állsz itt”; „Álltam egy zuhanyfejjel”– Fészek) fontos és egyidejűleg elsőrendű motívummá válik az ember az emberek között keretben, és kifejezi a Mária-jelleget, megformálva a fájdalmas anya alakját is: „A legbelső anyám egy hallgatag sejt. / Virraszt a mormolásban éjszaka, / membránkendőjét hirtelen ledobja, / és elindul, hogy végre csend legyen.” (Matrjoska)
Tóth Krisztina az elmúlásmotívumokkal az anyagi világot felváltó (és megváltó) krisztusi világgal a folytonosságnak, valamint az újjászületésnek rajzolja meg érzékeny és szép körvonalait, valamint sugallja (hirdeti), hogy az ember ember marad(hat) a saját és a történeti világban egyaránt. Ebből a világból felemelkedve „halottak arcát / viselő újak jönnek / magunkra látni”, majd az elmúlás csendességében „léptünk nyomára / Hold tűje hímez halkan / árnyékvirágot”. (Hold tűje)
Vissza a tetejére