Ahol a törésvonalakból fény szivárog (Beszédes István: Viszonylag szép)
Beszédes István: Viszonylag szép. zEtna Kiadó, Zenta, 2024
Beszédes István Viszonylag szép című, sorrendben nyolcadik verseskötete már a címével is játékra csábítja olvasóját: döntse el, az egyes versek a szépségskálán (ha feltételezzük, hogy létezik ilyen) hol helyezhetők el: az inkább szép, a kevésbé szép, esetleg a nem szép tartományában. Ez a viszonylagosság azonban nem csupán játék vagy esztétikai provokáció (szép-e viszonylag, vagy éppen a viszonylagosság teszi széppé?), hanem vélhetően egyfajta viszonyulásmód, amely valamiképpen létezésünk paradoxonjait érinti. Baudelaire nevezetes versét evokálva: ezeknek a paradoxonoknak az „erdején át visz az ember útja”.
A költő sűrű, metaforákkal telített nyelvezetével nem abszolút szépséget kínál, hanem relatív távlatokat. Versei egy sajátos, meditatív utazásra invitálják az olvasót, egy olyan utazásra, melynek során különféle hibrid lényekkel (félbika, tonnás holdhal, fekete elefánt…) találkozhat a létezés különböző dimenzióiban, megtapasztalva a természet organikus erejét (bazaltzuhatagok, nyirkos labirintusok…) és az emberi emlékezet törékenységét, illetve a veszély és a csábító, ám illúziókkal teli mélység állandó jelenlétét.
A Viszonylag szép hat ciklusra tagolódik, a költemények tematikus és hangulati ívében jól felismerhetők bizonyos rendezőelvek. Az egymás mellé rendelt versek, ciklusok bonyolult asszociatív hálóba rendeződnek. Motívumok és képek ismétlődnek, variálódnak, esetenként új kontextusba kerülve átértelmeződnek. Ez a laza, mégis koherens szerkezet lehetőséget ad a mélyebb reflexiókra, és az olvasó számára is aktív befogadói szerepet kínál.
A vezérvers (A mi tiszteletünk) a kötet számos versére egyébként is jellemző sajátos zoomorfizmuson alapuló metaforákra épül: a horgászhal és a bölcsőszájú hal allegorikus és finoman ironikus képével a létfenntartás, a csalóka ideák és a valódi biztonság kettősségét jeleníti meg. A „mélyiszapba ragadt horgászhal fortélyai” a manipulációra utalnak, amellyel elkábítja a köréje sereglő apróbb halakat, ám mégsem ő a túlélő – szól a „gyermek”-nek címzett intelem –, hanem a „nagy bölcsőszájú hal”, aki az ősi, ösztönös bölcsességet, a túlélés és a biztonság forrását képviseli.
A kötet és az első ciklus (Viszonylag szép) címadó verse már önmagában is kijelöli azt a lírai teret, amelyben a költemények mozognak: a lét bizonytalan, sokszor törékeny, mégis megkapó szépségének tartományát. A „holdvilágos ösvény”, a „bazalt meredélyek” és a „beszakadt bánya” képei a lábadozást, a bizonytalanságot és a létezés sérülékenységét jelenítik meg. Az „égre kelt sügér” és az „üres aranyhorog” szimbólumai finom, de erős képek az élet határhelyzeteiről. A vers a címben jelzett ambivalenciát erősíti: a lábadozás, a haladás szépsége csak „viszonylagos”, hiszen állandóan jelen van a veszély, a lét bizonytalan.
Beszédes István sajátosan alanyi költészete nem egy konkrét, beazonosítható én tapasztalatát szólaltatja meg, hanem szétbontja, elhalványítja a megszólalás alanyát, esetenként – legalábbis ez az érzésünk – a nyelv önmozgását állítja előtérbe. Igazat kell adnunk egyik kritikusának, Kovács Krisztinának: „[a] lírai szubjektum törekvése Beszédes világában az epicentrumot kijelölő, a szétesést és az összekapcsolódást, az ismétlődést és a változást latolgató, lassú, ám mégis aktív egzisztálás”.
Az én elbizonytalanítását jól példázza ennek a ciklusnak a meghatározó darabja, az Ébredés. A vers a hajnali iszapból való felszakadás, az ébredés fájdalmas és enigmatikus folyamatát írja le. A „cserépdarab” metafora a törékenységet, a fragmentáltságot hangsúlyozza, míg az árnyékhasonlat („a mozdulattól felkavart árnyék, / akár egy rája száll fel”) a felszállás, az elszakadás, de egyben a fenyegetés szimbóluma is. A „vérző verzó” alliteráló (verzó = papírlap hátoldala), antropomorfizáló metaforával a lírai alany sebezhetőségére, a belső küzdelmek nyomaira utal („s a feltárult fekhely / megmutatja a vérző verzót”). A „kétdimenziós szörnyek” és a „fog nélküli szájuk” egy freudi álom metaforájaként a tudatalatti félelmeit, a rejtett veszélyeket tárja fel: „Akár egy elszabadult freudista álom: kétdimenziós szörnyek laktak ott eleddig”. Az „iszapfelhő” mint „éjszakai lélek” a múlt, a sötétség maradványa, amely elhagyja az ébredő ént, de kérdés, hogy az „árnyék” (a másodén) hány napig tartja meg a másik életet: „hogy a rája-másodénnek / hány nap a másik élet, odaát derül ki”. Az elengedés motívuma („bár nincsen hozzá semmi kedve, egy idő múlva elengedje”) az elkerülhetetlen elmúlást, a változás szükségszerűségét hangsúlyozza, még ha az fájdalmas is.
Az Érdem című vers az én és a külvilág viszonyát vizsgálja, egyfajta tárgyiasult létállapotot rögzítve. A „[n]agyítón át mustrál” (Isten?) és a „[f]ényes gombostűvel a gerincem mellett / a strandon fekszem” képek az alávetettség, a passzív befogadás, a kiszolgáltatottság érzését erősítik. A lírai én amolyan „kitüntetésként” tűzetett ki a „szomjas föveny közepére”, mintha a part egyfajta érdemeként létezne, de ez az érdem passzív, hiszen a part „semmit nem tett”, „tehetetlenül hever”. A „fekete nappal a legközepén” oxymoronja a világban rejlő ellentmondásokat, a fény és sötétség egyidejűségét sugallja. Az „én csak látszatra vagyok halott; / ő csak látszatra eleven” sorok a látszat és a valóság kettősségére, egy másik lehetséges olvasat szerint pedig a szakralitást kioltó profán létezésre mutatnak rá. A vers a passzív létet, a külső erők által meghatározott sorsot tematizálja, ahol az egyén valahol a tájban feloldódik, azzal eggyé válik.
A következő ciklus (Önarckép) szorosan kötődik az előzőhöz. A ciklus címadó verse az identitás, a tükröződés és a valóság elmosódó határainak metaforikus ábrázolása. A „gátszakadás nyomán ágaznak szét az utcák” kép a rend felbomlására, a világ káoszára utal. A „láthatatlan üvegépületek” és az „olvadó, folyton megfolyó képmásod” a modern, elidegenedett városi környezetben elvesző, bizonytalan identitást fejezi ki. Az „önarckép” nem stabil, hanem „terjedő foncsor”, „zúduló, fényes iszap”, ami mindent bevon. A „tükröződés művelője” paradox módon az, aki megteremti a valóságot, de az általa teremtett világ „képedet veri vissza”, így önmagába zárul. A „gigantikus akvárium” kép a világot egy zárt, mégis víz által határolt térként mutatja, ahol „[m]intha egy nagy, / folyamatosan áramló önarcképben / hallanád meg algás üveghez koccanni / a cápa fogát”. A kérdés („[k]i tudja, mi a tükröződés, s mi az üveg féltükre mögül / szivárgó látvány, mi csak elme szülte kép…?”) a valóság megismerhetőségének határaira, a szubjektív tapasztalat bizonytalanságára mutat rá. A vers az identitáskeresés és a valóság illuzórikusságának kérdéseit feszegeti.
Az Alacsony ösztön című versciklus központi motívumaként az ösztön és magasság ellentétét jelölhetnénk meg, amely az emberi létezés kettősségét, belső feszültségét ragadja meg. Az ösztön mint alacsony, primitív, testi hajtóerő áll szemben a magassággal, mely egyrészt a testi-lelki túlélést, kitartást, másrészt a transzcendens, a vágyott „felső világot” jelenti.
A kritikus ezen a ponton kilép a „tárgyilagosan értékelő” szerepéből, és kivételesen egészében idézi a neki leginkább tetsző – nem „viszonylag”, hanem egyértelműen szép – verset, amelynek címe egyszersmind a ciklus címe is (Alacsony ösztön): „Mi történhetett, / hogy magas ágon látod viszont a csigát? / Nem érted, e magas bizonytalanságba / mi ragadta? Feledné tán, / ami alatta. // Alacsony ösztöne viszi magasba? / Vagy örök félelme feljövő vizektől? // Esetleg lázad, s álmodik / lajtorját, babfát, felső világot? // Sok már arról a hosszú lista, / hogy tör be csúcsot alpinista: / palacknyi oxigént visz, / sohase házat...” A vakon a magasba törekvő csiga kiválóan érzékelteti az abszurd feszültséget: az ösztön hajtja az emelkedésre, a túlélésre, ám vállalkozása kockázatos, a magasság ugyanis nem hozhat megnyugvást vagy diadalt, „örök félelem” és „lázas álmodozás” kíséri.
A Sub umbra ciklus Beszédes egyik legkomplexebb motívumkísérlete: az árnyék itt több, mint kép – ez a ciklus ontológiai kérdésfeltevéseinek centruma. Az árnyék és az árnyékhoz kapcsolódó belső világ a központi motívum, amely a láthatatlannak, az emléknek és az identitásnak a kérdéskörét érinti. Az árnyék gyakran a személyiség, a lélek vagy az emberi lét olyan aspektusaként jelenik meg, amely formálódik, nő, de egyúttal korlátoz vagy meg is bénít (pl. Az árnyad kertje, Árnyékod és egy nagyobb). A cím (Sub umbra = árnyék alatt) erre a rejtett, nehezen megfogható létezési állapotra, a védettségre és egyúttal a veszélyeztetettségre is utal. Ezt a kettősséget jól példázza a ciklus egyik rövid verse, A víz fölött: „A víz fölött madár száll. / A felszínen a képe úszik, a mélyben / lenn kapáló lábra vadászó árnyék / kíséri őket.” A rendkívül tömör, erős vizualitású, egyetlen képet kibontó négysoros olyan, akár egy leheletfinom, mégis súlyos jelentéstartalmat közvetítő japán rajz vagy haiku: a ciklus központi motívumát rendkívüli szenzitivitással, sűrített formában jeleníti meg. A vers egyszerre természeti látvány és létfilozófiai meditáció: a fény mellett – kontraszthatásként – ott az árnyék, az emelkedést visszafogja az alant örvényló mélység, minden szabadság törékeny.
A záró ciklus (Feketedoboz) mintegy összegzi és új megvilágításba helyezi az előző öt ciklus motívumrendszerét. A cím a repülőgépek repülési adatrögzítőire utal, amelyek baleset esetén segítenek rekonstruálni a szerencsétlenség körülményeit. Ez a metafora különös módon rímel a kötet egészének szervezőelvére: Beszédes lírája mintha a létezés „szerencsés és szerencsétlen repüléseiről” készítene töredékes, homályos, de fontos jelentéseket, információkat tartalmazó felvételeket.
A ciklus versei egyszerre rögzítenek és elengednek. A „feketedoboz” mint tárgy a végső (végzetes) pillanatok lenyomata, ugyanakkor a szerző számára lehetőség is arra, hogy a törékeny, veszélyeztetett lét mozzanatait még egyszer megidézze, értelmezze, s egyfajta utólagos rendet teremtsen bennük. A korábbi ciklusok hibrid lényekből, árnyékokból, állati és természeti metaforákból felépülő világa itt új megvilágításba kerül: a fenyegetettség helyett a rögzítés, a dokumentálás gesztusa kerül előtérbe. A versbeszéd tárgyiasultabbá válik, de megőrzi érzékenységét: a múlt felvételei és a jelen reflexiói egymást rétegezve adják ki a ciklus összhangját.
A Rakott hegy, a kötet utolsó verse (amely ekként némileg hangsúlyosabb a ciklus többi darabjánál) az élet terheit és az önmagunk által felépített „hegy” metaforáját sűríti egy álomszerű, lebegő jelenetbe (némileg újraértelmezve Sziszüphosz mítoszát). A vers a csúcs meghaladását, a súlyok elengedését és a völgy felé tartó, félig szálló, félig zuhanó mozdulat ambivalenciáját jeleníti meg, így egyszerre jelent szabadulást és összeomlást. A Feketedoboz ciklus retrospektív, összegző törekvéséhez kapcsolódva mintegy végső „adatfelvételként” rögzíti, mit hordozott és mit hagy el a lírai én. Záró verssé feltehetőleg azért válhatott, mert a kötet egészének viszonylagosságpoétikáját (a teher és könnyűség, emelkedés és omlás, szabadság és elmúlás kettősségét) ebben a képben sűríti a legpontosabban, s ezzel nyitott, mégis erőteljes, csönd felé hajló zárlatot ad a verseskötetnek.
A kötet utolsó darabjaiban egyfajta csendes, lassú tisztulás érzékelhető. A Viszonylag szép világában kavargó metaforák, árnyékok, organikus formák és belső tájak nem oldódnak fel, inkább letisztult állapotukban mutatják meg magukat, azt sugallva, hogy a létezés szépségevalóban csak „viszonylag” mérhető. Épp ez a viszonylagosság adja erejét és súlyát. A fragmentált én, a nyelv finom önmozgása, a hibrid figurák kavargó képei, a groteszk jelenetek, az emlékezet elmosódó rétegei mind egyetlen nagy, áramló szerkezetbe rendeződnek, amely egyszerre érzéki és filozofikus, törékeny és szilárd.
Beszédes István kötete nemcsak látomásos utazás a lét peremvidékein, hanem annak felismerése is, hogy a szépség ott bukkan fel, ahol a törésvonalakból fény szivárog.
Vissza a tetejére