A szabadság fogságában (Spiró György: Padmaly)
Spiró György: Padmaly. Magvető Kiadó, Bp., 2025
Spiró György Padmaly című regényének utolsó oldalain lajstromban olvashatjuk a Táncsics-hagyatékot, ami Táncsics Mihály vejének, Csorba Gézának a megállapítása szerint 50 koronát sem ér. A listát Táncsics felesége, Seidl Teréz diktálta le unokájának, mert „Mariska diplomájának örömére úgy érezte, hogy ideje végrendelkeznie, még ép az esze, tűrhetően lát, és nincs kiszolgáltatva senkinek.” A valóban szerény hagyatéki lajstrom éles ellentétben áll mindazzal a gazdag élettel és életművel, ami a regény lapjain feltárul előttünk, és mintegy szomorú mementója nem pusztán Táncsics Mihály és felesége, Seidl Teréz viharvert közös sorsának, hanem magának a modern értelemben vett Magyarország megszületésének is. A reformkor, a forradalom és szabadságharc, a Bach-korszak, a kiegyezés és a dualizmus küzdelmeinek „tizennyolc darab fehér zsebkendő, nyolc darab lepedő, hét darab dunyhahuzat” és még pár száz nem túl értékes holmi a hozadéka. Táncsics feleségének 1907-ben bekövetkező halálával végződik a regény, születése pedig a mű kezdete, „amikor az oroszok elfoglalták Párizst, ám ilyen nevű városról ők nem hallottak”. A történelem színpadán vagyunk tehát, pontosabban 1814 tavaszán, amikor a Napóleon ellen alakult hatodik koalíció sikeresen foglalta el Franciaország fővárosát, Párizst. Csakhogy Párizs nem ismert a sváb iparoscsalád számára, mint ahogy az onnan exportált egyenlőség-szabadság-testvériség forradalmi szentháromsága és maga a nagy elbeszélésekben megírt történelem sem.
A mai történettudomány szerint a bizonyos korszakokról írt narratívák nem objektívek, hiszen a jelenségeket különböző nézőpontból lehet bemutatni – sőt igazából a hétköznapokból konstruálunk utólag nagy elbeszéléseket. Bár azt a történész sem teheti meg, hogy önkényesen talál ki eseményeket, vagy direkt elhallgatja a közismert tényeket. Spiró tiszteli a történettudományt, ezért elképesztő művelődéstörténeti anyagot (kordokumentumok, újságcikkek, politikai pamfletek, Táncsics művei) mozgósít, jelezve ezzel azt, hogy a 19. század eszmetörténeti jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni, mert az a magyar nemzet születésének és a nagy politikai eszmék magyarországi meghonosodásának évszázada. Ezért is érezhetjük úgy, hogy több regény van a Padmalyban: a reformkor és Buda-Pest regénye, a forradalom és szabadságharc regénye, a magyar sajtótörténet egy fejezete, az önkényuralom és a rejtőzködés regénye, illetve a dualizmus munkásmozgalmának monumentális elbeszélése.
Persze nagyon erős a kohézió: a feleség Seidl Teréz és a különc forradalmár Táncsics alakja a legapróbb történéseket is összeköti, s így válik családregénnyé és hősregénnyé ez a művelődéstörténeti igényességgel megírt, alapvetően a magyar nemzet identitásproblémáit megérzékenyítő mű. Másrészt regényíróként, az elbeszélés ‒ főhőseivel elegánsan-ironikusan empatikus ‒ szerzői narrátoraként és az események sokoldalúan humoros kommentátoraként Spiró jelzi, hogy szereplői semmivel sem tudnak többet a korukról, mint mi a sajátunkról. Táncsics feleségének nézőpontjából nemcsak alulról szemlélheti a történelmet a mai kor olvasója, hanem azonosulni is tud ezzel a világlátással. „A forradalom azt jelenti, hogy jönnek a terjesztők, a fontoskodók, az új előfizetők. Meg kell őket kínálni, széket kell kölcsönkérni, abrosz kell az asztalra. Többet kell mosogatni, mosni, főzni, és szüntelenül kedvesnek mutatkozni. Az árak mennek fölfelé, tart a huzavona, verhet-e pénzt a magyar kormány, vagy sem (…) Zaklatott korszak a szabadságé. Fáradtság, kimerültség. Elmarad a vérzés. Ilyen hamar megöregszik az ember? De nem!”. Teréz nem pusztán szemlélő, és nem csak sodródik az eseményekkel férje oldalán, hanem alakítja (főleg 1849–49-ben, amikor „keresett honleány lett”, és bejáratos a reformnemesség, a nagypolgárság köreibe) és 1849 után, a rejtőzködés éveiben, Táncsics halála után elszenvedi azokat.
A regény eseményei egy család története köré szerveződnek, és bár a két főszereplő, Teréz és Táncsics nézőpontja a hangsúlyos, sokszor árnyalják a képet ‒ egyes politikai aktorokon keresztül ‒ a korszellem beemelése az elbeszélői pozícióba, illetve a korabeli dokumentumokra nagyvonalúan „hivatkozó” ironikus, sőt gyakran gúnyos szerzői kommentárok. A nagypolitika és a hétköznapok egybejátszásaként példa erre: „1847. január 13-án meghalt József nádor. Jó ember volt, mondogatták a Széna piacon és Halpiacon, a magyarok barátja, csak rosszabb jöhet utána, nie kommt was besseres nach. Hetvenéves volt a nádor, és aznap este a hatéves Ilka is meghalt. Otthon érte a vég, de Pólya Józsi kiállította a nyomtatványt, hogy a Rókusban halt meg, olcsóbb lett az ő temetése is.” A mindentudó elbeszélő az általunk történelemtankönyvekből ismert eseményeket alkalmanként pusztán pár mondatban, ironikus hangoltsággal foglalja össze: „Háromszor nyerték meg aznap a forradalmat, mert háromszor bukhatták volna el. Először a nyomdában, ahol az ifjak tétováztak, mert a cenzor engedélyét követelte Länderer, és ő maga súgta meg, hogy foglalják le a sajtógépet. Másodszor, amikor Hermann Rosenfeld túl sokáig beszélt. Harmadszor, amikor a kiszabadított rab túl sokáig tetvészkedett, a nép pedig ezt látván lekonyult, de mégis szórakozni akart, és a hangulatot újra felcsiholta. Ettől lett forradalom a forradalom.” A különböző korabeli szereplők nézőpontja is folyton egybehangzik az elbeszélői megszólalásokban, például a reformnemességnek Táncsics az „egyetlen parasztja”, vagy furcsa az, ha valaki szláv létére nem utálja a magyarokat. A korabeli elgondolásokkal összeérő szerzői nézőpontból fakadóan kifejezetten humoros megállapítások születnek, például amikor Táncsicsot 1840-ben egy Kossalkó nevű, jobbágyi származású ügyész hallgatja ki: „Hogy jön ahhoz egy jobbágy, véli egy jobbágy, hogy a jobbágyság eltörlését hirdesse!?” Vagy az első felelős magyar kormány éles nyelvű jellemzése: „Batthyány Lajos arisztokratikus haladár, Kossuth Lajos demokrata egyensúlyozó-mutatványos, Széchenyi István konzervatív megakasztó, Szemere központosító elvű, a megyék ellensége, Deák pedig meg van rémülve. Ezeket úgy, ahogy vannak, le kéne váltani!” A haza bölcséről meg ekképp: „Deák Ferencet ajánlotta elsőként. Óriási a tekintélye, mert a szabadságharc leverése óta semmit sem csinál, sőt a szabadságharc alatt sem csinált semmit, ettől alapozódott meg a tekintélye. Mindenképpen Deák a legalkalmatosabb személy.” Az olvasóval is összekacsint olykor az elbeszélő, például amikor a Bach-korszakban az őrök azért nem hatolnak be Táncsics otthonába az írásos parancs ellenére, mert a hatóság is (és az olvasó is) tudja, hogy „a távollétében felakasztott forradalmár otthon tartózkodik.”
A 19. század napi politikai eseményei a jelenből ismerősek a számunkra: a dicső történelem ugyanolyan kisszerű, mint napjaink pártcsatározásai, és a reformkor nagyjai sem jobbak a maiaknál. Úgy tűnik, morálisan semmivel sem különb a reformellenzék, mint a sokat ostorozott konzervatív tábor vagy maga a koronás hatalom. Kossuth 1847-es követté választása valóban manipuláció eredménye, az ellenzékiség szelleme egy jelképesnek is felfogható párbeszédben nyilvánul meg: „Nem az a lényeg, hogy törvényes vagy törvénytelen, hanem az, hogy győztünk!”. A szabadságharcosokból pedig előbb-utóbb jól fésült kapitalisták válnak, ahogy Teréz nyilatkozik az 1821-es görög szabadságharc hőséről, Ypszilanti Alexandrosz hercegről: „A szabadsághősök ilyenek, fehérneműboltot nyitnak, ha életben maradnak, különösen a hercegek.” Máshol Kossuth Lajos sajtóhibákra bukkan Táncsics egyik művében, miszerint a zsarnok helyett több alkalommal is szarnok van írva. De hát Táncsicstól megtudhatjuk, hogy Kossuth igen sokat hazudik. És mennyire ismerős: „Csoda, hogy a Munkások Ujsága továbbra is megjelenik, cenzúra nincs, de anyagi kényszer igen.” Mindent áthat a korrupció, a képmutatás és az ilyen-olyan csalás. És majdnem mindegy, hogy a reformkorban, a szabadságharc idejében vagy a dualizmusban járunk.
A regényt olvasva felmerül a kérdés: mennyiben alakítója Táncsics a 19. század magyar történelmének? Közös tudásunkban a szegények, a parasztok és a munkások védelmezője és a sajtószabadság hőse. Ez a Táncsics-legenda alakította emlékezetünket, konstruálta utólag történelmünket. A Táncsics-emlékezet szimbolikus erejét a róla elnevezett utcák, terek, iskolák, díjak és szobrok sora jelzi. Az iskolai oktatás és az ünnepségek által hagyományozódott közösségi tudásunk legmeghatározóbb képe az, amikor a márciusi ifjak kiszabadítják az egyetlen státuszfoglyot (a történelem iróniája), „a márciusi vént” (a szerző iróniája) a börtönből. Ha Táncsics alakját a regény alapján szeretnénk felmutatni, talán elég lenne a szerző által ráaggatott állandó jelölőket felsorolni (a könyvszedő, a nyüzüge, a szerző, a házitanító, a vándor, a forradalmár, az agg forradalmár, a vak forradalmár, a neves anonim szerző, a nyelvésztudor könyvszedő, a rab, a szerkesztő), hogy érzékeljük személyiségének sokszínűségét. A Spiró által rajzolt Táncsics-kép azonban nem pusztán sokszínű, hanem szimpatikusan ellentmondásos. Hősünk nagyon szerette a nőket, támogatta a többnejűséget, és a házasságon kívüli kapcsolatot természetesnek tartotta: „Az sem bűn, ha valakiben minden nő iránt vágy ébred, mert ez Isten rendelése.” Teréz egy alkalommal így féltékenykedik: „Nincsen lelke, semmije sincs, csak merő fasza vagyon. Az ilyenre mondták a latinok, hogy proletár.” Táncsics nagyon sokat és mindenfélét (nyelvkönyvet, grammatikát, regényes történetet, röpiratot) írt, fordított, és házaknál tanított. Házasságuk első éveiben Teréz így elmélkedik férje íróságáról: „írónak lenni azt jelenti, hogy elolvas az ember három vaskos könyvet németül, franciául vagy latinul, és azokból ír egy vékony negyediket magyarul.” Annyiféle progresszív gondolatot és eszmét hirdet (szabadság, egyenlőség és testvériség forradalmi hármasságát, a népfelség elvét, a köztársaságot, a kárpótlás nélküli örökváltságot stb.), hogy reformkori kijelentése identitásának lényegévé válik: „A legveszedelmesebb nézeteket manapság én hangoztatom.” Józan ész és vakhit, mérhetetlen önzés és empátia egyaránt jellemzi. Hangoztatja, hogy fontosabb neki a nemzet a családnál, de mindig elveti az erőszakos megoldásokat (még a hangoskodást sem szereti), következetes baloldaliként már a nihilista kommunistákat támadva a szociáldemokrata platform híve lesz a dualista kori munkásmozgalomban. Radikális egyenlőséget hirdető politikai meggyőződésének létezik egy olyan szilárd alapja, ami a regényből egyértelműen kiviláglik: a nép oktatásával és műveltségének emelésével kívánta elérni azt, hogy széles tömegek alkalmassá váljanak a forradalmi eszmék befogadására. Az egyenlőséget hirdető utópista szocialista elvekkel rokonszenvező szlovák–horvát származású író-politikusnak már a kezdetektől fontos, hogy mindenki magyarul beszéljen, a magyar nyelv Kárpát-medencei népeket egyesítő erejéről ír műveiben, sőt azt hangoztatja, hogy minden nyelv a magyarból eredeztethető. Még házasságuk kezdetén a sváb németül beszélő Teréznek kijelenti, hogy „ezentúl csak magyarul beszélünk.” Ahogy Táncsicsban megfér együtt a szélsőséges nacionalista a teljes egyenlőségért küzdő szociáldemokratával, úgy fér meg egymás mellett a 19. századi Magyarországon a nemesi előjogokhoz ragaszkodó dzsentri, a progresszív, liberális polgár és az antiszemita kommunista. A történelem újabb iróniája, hogy az általános választójogért küzdő Táncsics a dualizmusban elveszti szavazati jogát a vagyoni cenzus miatt. És ekkor Terézzel együtt úgy érezzük: „Soha nem volt tekintettel senkire és semmire, a családjára a legkevésbé (…) Csak az a baj, hogy neki van igaza.”
Miközben a korabeli reformnemesség, arisztokrácia és nagypolgárság mindennapjai nem kevés humorral és szarkazmussal tárulnak elénk, hőseink szemszögéből máshogy látjuk Kossuthot, Deákot, Jókait, Petőfit és a többi 19. századi nagyjainkat. Egy kissé alulnézetből, egy kissé oldalról – mondhatjuk, emberközelből. De a közösségi emlékezetből és az anekdotából is merít Spiró: nem dekonstruál, hanem alapos történettudományos kutatással a háttérben embert és kort ábrázol. Bepillantást nyerünk a sajtóviszonyokba, a cenzúra és a hatalom intézményeinek működésébe, a sajtószabadság és az általános választójog követelésének hercehurcáiba. Realista rajzolatot kapunk a rácokról, zsidókról, korabeli antiszemitizmusról, józsefvárosi svábok és tótok életéről, nyelvéről és gondolkodásáról. Megismerhetjük a sáros-szemetes Pestet, ahol nincs csatornázás, csak néhány utca kövezett, és rengeteg a koldus. A regény talán egyharmada a magyar munkásmozgalom belügyeiről szól, izgalmasan, sok-sok kínos kérdést érintve. Több mint érdekes, hogy egyszerre jelenik meg a nők kiszolgáltatottsága és az irodalmi olvasóközönség női dominanciája. A 19. századi nők sanyarú helyzetét jól példázza Teréz gyerek- és ifjúkora: szülés után „meghibbant” anyja és alkoholista foltozóvarga apja különböző rokonokhoz adja a lányt, ám azok csak ingyencselédet vagy terhet láttak benne. Teréz a kezdetektől nagyon szegény volt, és bár Táncsics mellett a módosabb életbe is belekóstolt, valójában folytonos nyomorúság férje mellett az osztályrésze. A gyerekeik sorban meghalnak (Ilka, Etelka, Kálmánka, a hatéves Ilka, Lajonka és végül Eszter), Táncsics megvakul, majd agyvérzést kap. Teréz pedig férje halála (1884) után, hetvenéves korától még 23 éven át újabb és újabb szoba-konyhákban éli életét.
És végül a cím. 1849 után Táncsics nyolc évig házuk egyik szobájának padlója alatti rejtekhelyen bujkált. A padmaly erre a búvóhelyre utal. Táncsicsnak saját teste, Teréznek maga Táncsics volt a padmalya, ahová egész életét kellett zárnia. Mert volt valami apostolszerű Táncsicsban, ahogy a nyomor, a nélkülözés, a folyamatos családi és egzisztenciális tragédiák ellenére kitartóan ment előre. És mintha ez a kiválasztottság kirekesztettséggel párosult volna. Mintha a szabadság és a rabság valójában ugyanaz volna.
Vissza a tetejére