(Tőkei Ferenc emlékezetére)

Az Éjhegy alatti Vak patak sötét vizében időtlen idők óta élt egy aranyhal. Voltak, akik azt mondták, úgy került oda, hogy valami madár megfogta a királyok Aranytavában, el akarta vinni a fiókáinak az Éjhegy sziklái közé, de elejtette. Vízbe esett, tócsába legalább, aztán elkecmergett valahogy a patakig.

Hogy aztán így volt-e, azt senki se tudja. Mert akadtak olyanok is, akik azt gondolták, a dolgok nem olyan egyszerűek, hogy az ember csak úgy kitalálhassa egy aranyhal történetét. Ezek azt mondták, még az is előfordulhat, hogy az aranyhal egyszer csak keletkezik, lesz valamiből. Talán egy másik halból. Vagy akármiből. Féregből is lehet. Bár az is bizonyos, hogy a Vak patakban azelőtt nem is éltek halak, hanem csak fehér vagy áttetsző férgek, és az a vízfolyás éppen ezekről kapta a nevét, hiszen azok a lények vakok voltak. Valami barlangok mélyéről mosta őket a víz. Ám az tény - a nagyon vének mondják -, hogy amióta az aranyhal megjelent, rajokban, sőt fergeteg csapatokban jártak a halak a Vak patakban. De csak egy volt aranyból közülük.

Úgy mondják, az aranyhalat száz évig se fogta ki senki. Pedig akárhányszor ember járt a patak medre mellett, ott, ahol éppen az aranyhal pihent, azt láthatta, hogy a sötét víz forogni kezd, apró örvények járnak a partok között, és mintha föl is emelkedne a víz színe. És pláne, ha alkony vagy éjszaka volt, áttetsző, különös derengés járta át a kicsi hullámokat. Aztán erősen forogni kezdett a víz, a csobbanásokból valami zene áradt, halk, csilingelő dallamocskák futottak át a meder fölött, és mintha valami széljátszó hárfa is sóhajtott volna. A habok egyre világosabbak lettek, egyre ragyogóbbak, de izzott, mély aranyfényben, az a ragyogás. A sötét víz aranypatakká lett hirtelen. És ez nem volt elég: a ragyogó folt mindig az emberek felé közelített. Ez rémületet keltett bennük. Bár ez nem félelemmel teli rémület volt, hanem az a fajta, amikor megtiszteltetve érzik magukat a nyilvánvaló csodától, és a dolog súlya alatt bénán állnak. Aztán erőt vesznek magukon, és elszaladnak. Hiszen ki merészelne szembenézni azzal, hogy egyszer, legalább egyszer az életben ő is méltó egy csodára?

Az emberek persze beszéltek, pusmogtak erről. Miért van az, hogy ha az a hal embert lát vagy érez a közelben, akkor bearanyozza a patakot, megközelíti őket? Mit akar tőlük és miért?

Amikor messze földön is híre kelt a dolognak, ezrével indultak el az emberek, hogy láthassák a csodát. Persze legföljebb csak százak értek föl az Éjhegy lábáig, hiszen kevesen bírnak száznapi járóföldön állhatatosak maradni. És csak alig páran, talán ha tízen akadtak közöttük, akik arra vágytak, hogy kifogják az aranyhalat.

Ezekről mindenki tudta, hogy különös rablók, valódi szerencsevadászok, akik vagy azért jöttek, mert hittek abban, hogy az a hal nem lehet más, mint a többi a fajtájából: igenis teljesít legalább három kívánságot, és ha eléggé ügyesek vagyunk, négyet, ötöt vagy százat is. Ha meg mégsem, akkor csak jó lesz valamire az az állat. Nincs olyan király a Földön, aki ne venné meg, hogy a palotakerti tavában tartsa.

De hiába jöttek, mert ez csakugyan egy különös hal volt. Gonoszérzőnek is mondták a vének. Talán messziről tudta, talán az emberek szagáról a szándékot. Aki csak a csodát akarta látni, és átérezni a megtiszteltetést, annak megjelent, arannyá tette a sötét vizeket, aki pedig ki akarta csalni, meg akarta fogni, az hiába járkált végül már dühtől forgó szemekkel a partok mentén, sohasem láthatta. Bár azt mondják, bosszantotta ezeket az az állat: mesélték, lassan elboruló elmével, hogy folyton locsogott a víz, és a csöpp csobbanásokból valami zene áradt, halk, csilingelő dallamocskák futottak át a meder fölött, és mintha valami széljátszó hárfa is sóhajtott volna.

Ezek a szerencsétlen emberek csak a jó emberek kegyelmének köszönhették, hogy megtarthatták az életüket. Lekötözték, megbilincselték őket, hogy ne tudjanak a patak közelébe menni. Aztán a zarándokok hazavitték őket. Volt, aki azt kérte, siketítsék és vakítsák meg, hogy soha ne jusson eszébe visszatérni az Éjhegy alá a Vak patak medrének közelébe. Meg is vakították és a fülét is kifúrták, mert az emberek kegyesek voltak hozzá, hiszen tudták, hogy másképp meghal vagy végképp elborul szegény.

Az Éjhegyen túl volt egy király, aki találkozott ezzel a vak és siket rablófélével, aki akkor már egy kolostorban élt, a szerzetesek kegyelmén. A király néha betért a templomukba. Nem imádkozott, mert nem hitt semmiben, hanem csak üldögélt ott, néha napokig, és csodálta a harmóniákat. A falakat, a fényeket, a hangokat és az árnyakat. De a hangok árnyait is, amikor az alkonyati fényben a megkonduló gongszó nekifeszül a templom apró ablakain betüremkedő sugaraknak, és megáll a hang is meg a fény is, és a templomban minden hang egyetlen hatalmas hangcsöppé lesz, annyira sűrű, hogy árnyékot vet, a fény pedig szétkenődik, és a szivárványderengés végigremeg minden résen és hasadékon. Azokon is, amelyek naphosszat sötétben várják ezt a pillanatot.

A király meglátta a templom ajtaja előtt azt a szerencsétlen embert, és az egyik szerzetessel elmondatta a történetét. Aztán fölkerekedett, elindult az úton, hogy megkerülje az Éjhegyet. Egy évig ment, mire a túlsó oldalára ért.

Megpihent, aztán reggel elindult a Vak patakhoz. Egyedül ment, csöndben, könnyű volt a szíve, mert tudta, hogy percek se telnek, és meglátja az aranyhalat. Leült a patak partjára, és várt. És csakugyan, perc se telt el, fodrozódni kezdett a víz, apró örvények járkáltak a felszínen, a csöpp csobbanásokból valami zene áradt, halk, csilingelő dallamocskák futottak át a meder fölött, és mintha valami széljátszó hárfa is sóhajtott volna. Mély arany színben ragyogott minden. És ez a vízi árnyragyogás egyre közelebb jött a királyhoz.

A patak fölé hajolt, aztán már csak a karját kellett nyújtania, és a tenyerén volt az aranyhal.

- Nem félsz tőlem? - kérdezte az állat.

- Nem.

- Én nagyon féltem, hogy te is elszaladsz.

- Nem azért jöttem száz és száz hosszú úton, hogy aztán elmeneküljek.

- Száz éve várok rád.

- Miért?

- Hogy végre valakinek teljesíthessem a kívánságát.

- Egyet?

- Igen, csak egyet.

- Ezért élsz?

- Ezért, és ezért járom föl és alá ezt a hideg és fekete vizet, ezért őrzöm magam a rablóktól, ezért őrjítem meg őket. Hogy egyszer, egyetlenegy jó ember kívánhasson tőlem valamit.

- De hiszen nekem csak egyetlenegy kívánságom volt.

- Mi? Mondd el, kérlek.

- Hogy lássalak, és a kezembe vehesselek. És ez teljesült.

- Nem akarsz csodát, aranyat, asszony szerelmét, országokat, hadakat, nem akarsz örök életet?

- Csodát annyit látok, amennyit akarok, csak figyelnem kell. Most is csodában vagyok. Aranyam éppen annyi van, amennyi kell egy embernek.

- Mennyi?

- Semmi. Egy asszony szerelmét elnyertem...

- Országok, hadak, dicsőség, örök élet?

- Nem kell semmi. Nincsenek vágyaim.

- Akkor azért jöttél, hogy a tavadba vigyél...

- Dehogy viszlek. Csak látni akartalak. Tudni, hogy csakugyan létezel. És most elengedlek.

- Ne! Kérj bármit!

- Nincs mit kérjek. Nincsenek vágyaim. Csönd van bennem. Fények. Meg a csöndek és a fények árnyéka.

A király visszatette az aranyhalat a vízbe, aztán fölállt, elindult a patak mentén. Vissza se nézett.

Pedig, ha megfordul, láthatta volna, hogyan múlik el az arany ragyogás a Vak patak fölött, lassan, föl-fölvillanva, mint ahogy egy gyertya lángja lobban el, örökre. És láthatta volna azt a csodát is, ahogy a fákra ráfeszül a csönd, annyira sűrű, hogy árnyékot vet, a beszivárgó fények megállnak a magasban, aztán szétkenődnek, és a szivárványderengés végigremeg minden résen és hasadékon. Azokon is, amelyek évek óta sötétben várták ezt a pillanatot.

De a király nem nézett vissza. Békesség volt a szívében.