(arabeszk töredék - II - III.)

Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében szól eme (két) történet.
Bocsássa meg vétkeinket!

 Ali rabló messze földön híres volt gonosztetteiről és gonosztetteivel párosuló cinizmusáról. El-ar, azaz szerénység egyáltalában nem jellemezte. Nem tisztelte Allahot, így hát végül Allah sem lett kegyes hozzá. Ali rabló életének és tetteinek, majd dicstelen pusztulásának színes cserépkéi megtalálhatók Abu’Ali bin Sa’id Ibn Hezm hírneves szerző műveiben szétszórva. Ezekből rekonstruálható az, amit még rekonstruálni lehet.

Ezek szerint Ali rabló - talán a végzet által vezérelten - a nagy homoksivatagból kievickélve - a színesen kavargó el-khalefi vásárra igyekezvén - az El-Khalefet övező erdő kellős közepén találta magát, ahol vidám női kacagást, apró női sikolyokat hallott. A hangok egy balzsam illatú bokor sűrű drapériája mögül érkeztek Ali rabló fülébe, akinek több sem kellett, rögtön leugrott telivér arab csődöréről, és bevágott a sűrűbe. Az indák valóságos kis földi Paradicsomot takartak, melynek kristálytiszta vizű tavában - anyaszült meztelenül - ott játszadoztak épp az erdő érintetlen, hamvas tündérei. Vizes bőrükön megcsillant a napfény, s olyan szépek voltak valahányan, hogy még Allah is bizonyára örömét lelte a látványukban. (Ha netalán kukkolásra vetemedett isteni mivoltában.) Egyes utalások szerint egy szökésben lévő komplett szűz-garnitúráról volt szó valamelyik hárem részére, de ezen nem sokat törte a fejét Ali, a rabló.

Dús hajzatuknál fogva egymáshoz kötözte a visongó asszonyokat, szám szerint harminckilencet, majd fenyegetéssel rávette őket, hogy addig csókolják férfi büszkeségét, amíg az ki nem bontakozik teljes keménységében és nagyságában. Amikor ez megtörtént, sorban beoltotta mindegyiküket a gonoszság magvával, ahogy ez az Ezeregyéjszaka meséiben és az El-Kitab Sheri’et el-Khabbeh fi `Ilm el-Muhabbeh című szerelmeskönyvben írva vagyon (vagy épp nem). Utána - mint aki jól végezte dolgát - felpattant lovára, s folytatta útját.

- Jegyezzétek meg, ezentúl mindannyian a feleségeim vagytok! - kiáltott hátra, hogy visszhangzott bele az erdő.

Kegyetlensége olyan erős pajzs volt, hogy nem fogott rajta nyomban az átok; nem változott szarvassá, hogy széttépjék az el-khalefi erdőben vadászó emberek kopói. Embertestét megőrizte, csak a homlokán keletkezett az idő szitálásával mégis két dudor, mindkettőből lassan szarv fejlődött ki, de ez nem zavarta különösebben Alit, a cinikus rablót és fajtalankodót. Szarvában is férfiassága jelképét látta, s esze ágában sem volt takarni, inkább kihívóan mutogatta az el-khalefi vásárban, ahol különben zsebmetszőként dolgozott, hogy az ilymód szerzett pénzt a környék ledér nőszemélyeire szórja, dőzsölve és imsakot szíva, ami tudvalévőleg nem engedi lankadni a férfi kopjáját. Így múltak a napok, a hónapok észrevétlen... Mert a hasis füstfelhőjében megállani látszanak még az évek is.

Csak az el-khalefi erdőben nem. Az átkozott Ali tette nyomán - a megfelelő idő elmúltával - negyven egészséges fiúgyermeknek adtak életet az erdő amazonjai. (Negyvennek, mivel a legszerencsétlenebbikük ikreket szült.) Ezek a gyermekek nem voltak normális csemeték, mert átkozott apjuk vérét örökölték. Világrajövetelük első pillanatától kezdve iszonyú kegyetlenséggel bírtak, úgyhogy - mivel apjuk nem gondoskodott róluk - rövid időn belül szó szerint felélték jobb sorsra érdemes édesanyáikat, s azon túl az erdő könyörtelen törvényei szerint viselkedtek, rabló falkába verődve. Egyesek szerint még a sivatagba is kiruccantak néha, ott üvöltöttek, kaffogtak a holdfényes éjszakákon. Nem érezhette magát biztonságban tőlük a környéken senki. Rettegés lett úrrá mindenkin. Csak Alin nem, mert ő nem tudott erről semmit, de különben sem törődött volna vele. Meg egyéként sem félt senkitől.

Hanem aztán egy szép napon megunta Ali a dolgot, s úgy döntött, megint útra kel. Fölpattant a lovára, és búcsúszó nélkül távozott. Mondanom sem kell, hogy útja visszafelé az el-khalefi erdőn át vezetett. Még rendesen be sem ért a közepére, amikor elhangzott a támadást jelző vérfagyasztó ordítás.

Ali rögtön felmérte, hogy túlerővel áll szemben, amint mindjárt ketten is ugrottak a nyakába, ezért jól megsarkantyúzta a lovát. Nem esett pánikba, mert határtalanul bízott szép telivér jószágában. Csakhogy ezúttal elpártolt tőle a szerencse: a hasis álomfelhőiben jól kifejlődött büszke agancsa, amelyikbe még igaz gyémántokat is rakatott az el-khalefi ékszerészekkel, ez a pompás korona beleakadt az ágak bogába, kirepült a nyeregből Ali, s a földön találta magát. Üldözői beérték, handzsárját kiütötték a kezéből, és leteperték. Mielőtt megfojtották volna, lefűrészelték csodálatos agancsát, és ami ennél is szörnyűbb, sorjában megbecstelenítették, mind a negyvenen, hiába könyörgött Allah segítségéért, hiába sikoltozott rémületében, hogy En-nar wala’l-ar! Azaz:

- Inkább a pokol tüzét, mint a szégyent!!!

Ha már megölték, meg is ették a kis vérszomjas zsiványok. Szétosztották a csillogó gyémántokat, majd nyugovóra tértek. Később azokon a helyeken, ahol a nagy lakoma után dolgukat végezték, facsemeték sarjadtak, szemlátomást lombosodva. Ezekből lettek a legpompásabb leshelyek, ahonnét az erdő banditái különlegesen kegyetlen és gonosz pontossággal - amolyan emberképű kullancsokként - vetették magukat az élet és halál erdején át gyanútlanul utazókra. Tették ezt olyan ravaszul, hogy a véletlen túlélők aztán - átélt ijedelmükben - csak valamiféle zagyva hadovával, hebegő hablattyal, rémült dadogással, hideglelős hadarással, egyszóval és több szóval: semmilyen használható tanúvallomással nem tudtak szolgálni.

A legvénebbek, akik már az arab hamut is arab mamunak mondják, még emlékeznek rá, hogy az erdőbéli banditák egyszer El-Khalefbe is betörtek, és hogy élükön két egyforma férfi haladt, akik nagyon hasonlítottak egy valamikori gátlástalan, duhaj gonosztevőre, amelyik hajdan - még régebben - az el-khalefi piac környékét terrorizálta. Ezek az öregek még a dévaj-duhaj, az arab „freudisták” szerint istentelen libidójú Ali rabló imsakjának szagát és érezni vélték.

A rablók magukkal cipelték a rúgkapáló nőket az erdő sűrűjébe, ahonnan szegények sosem kerültek elő. Nyilván rabláncon, kötelességszerűen szaporították a Gonoszt, miközben a gyász elteltével és a feledéssel együtt új nőkkel töltődött fel az el-khalefi piac. S akkor egy szép napon a villám belecsapott az el-khalefi erdőbe. Szinte az eget nyaldosták a pokoli lángok: iszonyú hő fejlődött, kénköves bűz, majd az is elmúlt, mint minden. A területet birtokába vette a sivatag, mint mindig. Ma már nincs ott egy kis bokor sem, amihez legalább a makrancos tevét oda lehetne kötni, nemhogy az árnyékában hűsölni.

- Oh, de ne hidd, hogy akkor és ott mindenki elpusztult! - hajolt a minap a fülemhez egy vén kuvaiti bölcs, mint aki titokban valami nagyon fontosat akar mondani. - Sokan megmenekültek, és szétszóródtak a világ négy égtája felé. Azt mondják, a hadseregek tele vannak elvetemült ikertestvérekkel. Úgy bizony, mert néha Allah kezéből is kicsúszik a gyeplő. Ám, ki tudja, lehet, hogy néha ő is úgy akarja!

Egyébként már az ógörögök tudták, hogy az istenek útjai kifürkészhetetlenek. Azonban az ógörögök agyafúrt tekergetése helyett maradjunk még rövidke ideig a (makrancos) tevénél, amelynek ugyanúgy két púpja van, akárcsak ennek a helyenként magasröptű, mélyen szántó arabtörténet-mondásnak! Az arab füzérnek, amelynek tulajdonképpen se vége, se hossza, ennek ellenére - az arab dialektika legjobb hagyományai szellemében - valahol mégiscsak vége szakad. Mert ahogy a kérges talpát vakarászó arab (tényleg kuvaiti?) bölcs is megjegyezhetné némi - szintén érdesen kérges, telivér arab - mélabúval a hangjában: bármerről is olvassuk a kígyózó mondatot, egyszer eljutunk a szomorú végére.

Vagy éppen a vidám végére? Nos, döntse el ki-ki önmaga számára, ám kulcsoljuk elébb rövidke imára kezünket! Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében.

Amikor a Nap felgöngyölödik,

A csillagok elhomályosulnak,

S megmozdulnak a hegyek,

És amikor a tizedik hónapban járó vemhes nősténytevéket

Elhanyagolják,

S összegyűlnek a vadak,

És megáradnak a tengerek,

S a lelkek (a testükkel) egyesülnek,

És amikor az élve eltemetett kislányt megkérdezik:

Miféle bűnért öletett meg?

És amikor a lapokat kiterítik,

És az ég elhúzódik,

S a Pokol tüze föllángol,

A Paradicsom pedig közel kerül -

Megtudja (minden) lélek, hogy mit hozott magával.

(81. Szúra 1-14.)

Nos (ezt hoztuk még):

Hol volt, hol nem, elég az hozzá, hogy buzgón tevegelt egyszer két arab a sivatagon át. (Talán épp ugyanazon arab homokpusztán át, amelyről feljebb szó volt, de ez nem lényeges.) Az egyiknek borzasztó görcs kapta el a bal lábát - az ujjakról fartőig. Leugrott a célirányosan mozgó púpról, és ordítva fetrengett a homokban. A másik elképedten bámulta pár percig, aztán meglépett - mindkét tevével.

Elmúlt pár év. A tetthelytől nem messze burjánzó oázisban hozta őket össze megint a mindenható: Sors. (KISZMET.) A tolvaj ivott éppen, a víz fölé hajolva, amikor a károsult hátulról megközelítette. A tolvaj észrevette a tükörben, és megdermedt: ugyanaz az ismerős arc, ugyanaz az ismerős homok a burnuszon stb. Ismerős villogó szempár.

- Megölsz? - kérdezte.

(Arabul az így hangzik: szlögem?)

- Nézd, én beléd helyezem a tőrt, aztán legyen Allah akarata szerint...

Birokra keltek. Sosem derült ki pontosan, melyikük lett a győztes. Lehet, legvégül pontosztásra került sor. Minden az idő homályába borult, a homok betakarta az oázist - a két arabnak nyoma veszett. A két tevét még látta valaki a bagdadi piacon, de nem mert megesküdni rá, vajon ugyanaz a két arab ült-e rajtuk.

A két arab tehát eltűnt, emléküket azonban megőrizte a hagyomány. Hírnevük túlélte őket. Nevükhöz fűződik a szabadfogású birkózás meghonosítása az arab ligában, valamint az úgynevezett arab-fogás.

Csakugyan így van, ha Allah, a magasságos is így akarja.

Megbocsátásért esdekelve, kulcsoljuk megint alázatos imára félelemtől reszkető, hites-hitetlen kezünket, s aztán csakugyan jő a VÉG:

A reggeli órákra,

És az éjszakára, amikor csendes!

Nem hagyott el téged az Urad és nincs benne gyűlölség.

Bizony, a túlvilág jobb neked, mint az evilág,

És bizonyosan adni fog néked az Urad, hogy elégedett leszel.

Nem talált-e téged árvának és adott menedéket,

És nem lelt-e tévelygőnek és vezetett az igaz útra,

És nem talált-e szűkölködőnek és tett gazdaggá téged?

Az árvát ezért ne nyomorgasd,

És a koldusra rá ne förmedj!

De beszéld el a te Urad kegyét!

(93. Szúra I-II.)

Szóval, tényleg itt a vég.