Eső - irodalmi lap impresszum

„Fogadj fiadnak, Istenem”

Szívszorítóan bizarr kérés ez - „Horger Antal úr” lehetséges olvasatát is figyelembe véve - egy hírhedt „istentagadótól”, aki húszéves korában úgy kiáltotta világgá nincstelenségét, árvaságát, egzisztenciális kiszolgáltatottságát, hogy apja, anyja, hazája mellett a lelkek nyugalmáért felelős égi gondviselő nevét is személyes hiánylistája fő tételei között emlegette, méghozzá „tiszta szívvel”, hetyke öntudattal.

József Attila élete utolsó évében írt, Nem emel föl című versének apakereső istenfohásza még megindítóbb, ha azt is emlékezetünkbe idézzük, hogy a kamasz poéta - ha úgy tetszik - ateistaként alapozta meg mindennél jobban áhított költői hírnevét. Amikor Lázadó Krisztus című verséért 1924 januárjában az ügyészség istenkáromlási pert indított ellene, a tárgyaláson a 18 éves költő azzal védekezett, hogy a verscím jelzős összetételét „a mindig előretörő ember metaforájaként” alkalmazta - ennek ellenére a királyi törvényszék elítélte, az ország közvéleménye pedig a perről szóló sajtóbeszámolókból értesült József Attila létezéséről.

Pedig az elhíresült „istenkáromló” már 17 éves korától egyoldalú beszélő viszonyt tartott fenn költőként a mennyek jelképes urával, hol Fohászkodó éneket és Csöndes estéli zsoltárt, hol Keserű nekifohászkodást címezve a mindenhatónak. Ám - a tárgyaláson elhangzott védőbeszéd logikájából kiindulva - Istent ugyanolyan, sűrített jelentésű metaforaként kell értelmeznünk verseiben, mint az Úr lázadó „fiának”, Krisztusnak az alakját. S noha meglepően emlékeztetnek egymásra a pályakezdő és a halálra készülő költő Istent szólongató monológjainak motívumai, a metafora jellege alaposan megváltozik az életmű keletkezésének tizenöt esztendeje alatt. Pontosabban: az eszmélkedő József Attila személyes viszonya módosul a világ teremtőjének antropomorfizált szimbólumához.

Beney Zsuzsa a költő két késői versének (Bukj föl az árból; Nem emel föl) Isten-képét elemezve óv attól a feltételezéstől, hogy csupán a hiányzó apa-anyafigura univerzális kivetítését lássuk József Attila „transzcendens istenében”. Úgy véli, ezek a versek Istenhez, de nem Istenről szólnak, és alapvetően Isten létének a vágya ihlette őket, függetlenül attól, hogy a költő hitt-e vagy sem a létezésében. Szerinte az „odafordulás érzelmi intenzitása” teremtette meg a lírikus számára a megszólítható - s így a szavak, valamint a belőle áradó lelki szükséglet által létezővé tett - Istent. Beney Zsuzsa periodizálása alapján „1922-1925-ig József Attilának legalább 25 versében szerepel valamilyen módon Isten. 1928-ig rohamosan csökken ez a szám, és 1929-1930 körül teljesen eltűnik. Csak 1935-ben bukkan fel újra, ekkor azonban mind több s mind többértelmű megfogalmazásban, s mind fontosabb a költészetteremtő funkciója”.

Mielőtt összehasonlítanánk, miként „imádkozott” a nagybetűs Életet meghódítani készülő 17-20 éves, illetve a 30-32 esztendős „meglett” költő, érdemes azt is kideríteni, hogyan rögzült József Attila motívum-rendszerében Isten mint univerzális tekintélyimágó, melynek közvetítésével az apakereső lírikus - ha csak virtuálisan is, de folyamatosan - megélhette mindazt amit igazi gondviselő híján nem tapasztalhatott meg a valóságban. S ha a metafora genezisét is nyomon követjük, a költő istenkereső/teremtő gesztusának lelki motivációját - Beney Zsuzsa vélekedésével ellentétben - mégiscsak az univerzálissá tágított apa-anyahiányban fedezetjük fel.

Isten létét - és imádásának napi kötelességét - a családi gondviselő, József Áron tudatosította gyermekeiben. A majdani költőt a görögkeleti templomban keresztelték meg, apja vallása alapján, míg nővérei - anyjuk után - reformátusok lettek. József Jolán 1940-ben közreadott életrajzi könyvéből tudjuk, hogy a hirtelen haragú, lobbanékony családfő gyakran járt templomba és istenfélőnek nevelte a három testvért. „Ha úrvacsorát vett magához, nekünk is hozott egy-egy kockát a szentelt kenyérből. (...) Ha a papa is jókedvű volt, sokáig hancúroztunk az ágyban, míg ránk nem szólt. Akkor egyszeribe elcsendesedtünk, s egymás mellett felülve az ágyban, imádkoztunk. A papa - aki elhagyott bennünket - nem tűrte, hogy imádkozás nélkül aludjunk el.”

Hároméves volt az apja szeme fényeként dédelgetett kisfiú, amikor Isten „földi helytartója” - a gyerek képzeletében az Úr szimbolikus megtestesítője - örökre eltűnt az életükből. Hová lett? Miért hagyta magára a családját? Mit követtek el, hogy így bünteti őket? Isten - akinek a létezésében még minden bizonnyal hitt a vallásos szellemben nevelt kis Attila - nem válaszolt a gyerek esti imáiban elsuttogott kérdéseire. A szorongató titokra nem derülhetett fény, mert a Mama sem tudta okát adni a történteknek, mi több, őt magát is megközelíthetetlenné - depresszióssá, kommunikáció-képtelenné - tette a családi trauma. S bár egy ízben fölbukkant még az életükben a hűtlen apa - megszólította lányát az utcán -, de aztán újra nyoma veszett s többé nem adott hírt magáról.

Az óvodáskorú Attila, aki egyik pillanatról a másikra elvesztette apja és anyja szeretetét, zűrzavaros érzelmekkel élhette meg az új helyzetet. Valószínűleg ekkor vert benne gyökeret a tárgytalan bűntudat, mely élete végén, a pszichoanalitikus terápia aktivizáló hatására ismét fölerősödött, és válaszokat követelt. Ám a felnőtt költő éppúgy nem kapott feleletet kérdéseire, mint annak idején a félig elárvult elbizonytalanodott kisfiú, aki hiába hívogatta magában eltűnt - a családi legenda szerint Amerikába kivándorolt - apját majd öcsödi számkivetettségében anyját.

Passzív csodavárás helyett föltehetően a szómágiával is megpróbálkozott, hogy maga szabjon irányt sorsának. Az előírt imák helyett - mint minden gyerek - föltehetően egyéni szövegezésű kérésekkel is ostromolta az egek mindenhatónak hitt urát. Személyes hangú fohászaiban minden bizonnyal a szavakkal való szuggerálás „módszerét” alkalmazta. Ennek műhelytitkait testvéreivel közösen egy vajákos asszonytól leste el, aki nem sokkal apjuk eltűnése után szállást adott nekik, és hűtlen szeretők visszabájolásával foglalkozott titkos szertartásain. De hiába ismételgették - a rituálé előírásait buzgón követve - József Áron nevét, az elmormolt varázsigék sem segítettek: a családfő nem tért vissza hozzájuk. Örökös hiánya, testetlen létezése ugyanakkor konkrétan elképzelhetővé tette az imák címzettjének alakját és létformáját. A megközelíthetetlennek mutatkozó Isten így vált virtuálisan valóságos kommunikációs partnerré a költőjelölt számára.

Az írásbeliség fölfedezésével új korszak kezdődött az apjával együtt mindinkább vallásos hitét is elvesztett költőjelölt életében. Tudniillik míg a néma vagy félhangos imák égi címzettje sohasem adott jelet magáról, abban a pillanatban testet öltött, amint a betűvetés tudományát elsajátító fiú leírta a mindaddig hiába szájára vett nevet. Az öt különböző betűvel láthatóvá tett, azonosítható szótestbe költözött szellemi szubsztanciát azontúl közvetlenül szemlélhette, papíron bármikor megidézhette, és - ha egyoldalúan is - beszélő viszonyt kezdeményezhetett vele. Ő lett a mindenkor megszólítható „másik”, a vágyott, egyszersmind megtagadható „tekintélyszemélyiség”, a költő által filozófiai fogalomként is hangoztatott „világhiány” megtestesítője, akire rávetíthette legbensőbb érzéseit, indulatait. Anyag és szellem így találkozott és vált eggyé a költőnél az írás folyamatában.

Mivel a gyermeki logika szükségszerűen saját érzéki tapasztalatai alapján választ fogalmi modelleket, okkal föltételezhető, hogy József Attila istenfogalmának materiális ősmintája a kiismerhetetlenül sokarcú, kifürkészhetetlen akaratú, láthatatlanná vált igazi apa lehetett. Az emberiség teremtőjének alakja - akit az imákban is „Pater Noster”, „Mi Atyánk” néven szólítanak meg hívei - így mosódhatott össze tudat alatt a költő személyes apaképével. S ettől az összefonódástól lett olyan ambivalens és változó a költő Istenhez való viszonya, amikor jellegzetes szülő-gyermek aspektusból fogalmazta meg az Úrnak címzett üzeneteit. Az egyidejű szeretet és gyűlölet lelki tapasztalatát - melyet eredendően a szülői feladata elől megfutamodott, erkölcsileg súlyosan elítélendő József Áronnak „köszönhetett” - óhatatlanul rávetítette az apját helyettesítő, rá emlékeztető, személyessé tett Isten-fogalomra.

Szellemi kapaszkodót és elrugaszkodási pontot jelentett az otthontalanságtól és szeretethiánytól szenvedő makói gimnazista számára a mindenütt láthatatlanul jelenlevő morális törvényalkotó képzete. 1922-23 tájt írt verseiben a kétarcúnak vélt - kegyetlen és jóságos, félelmetes és szeretni való - képzelt „apaimágót” hol Lázadozva, hol alázatos-vallomásos hangon szólongatta. Keserű nekifohászkodását például az Isten létének bizonyosságára hiába váró, a vágyakozásba belefáradt düh fűtötte: „Gyere Uristen, nézd meg, itt vagyok, / Tudom előtted el nem sáppadok. // Azt amit adtál - megvan épen - vedd el / Sz csak hitegettem magam a Neveddel. // Te oly erős vagy, gondolsz egyet s van, / De nékem kínos a bizonytalan. // Vagy nemis adtál én véltem bolondul, / Hogy számon élet-szöllő mustja csordul. // Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek, / De nyakamban száz kétséget viszek. // Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt, / Mint Nap havat, amit magába olvaszt. // Vagy üss agyon hát, csak törődj velem / S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem. // Odaadom a vérem is, ha kéred. /- Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred. // Te jól tudsz engem, sorsom is tudod, / De vedd el tőlem a talentumod. // Ó szörnyű Isten, látogass meg engem! / Jóságod ugyis mindhiába lestem. // Tudom, előtted el nem sáppadok, / Gyere Uristen, nézz meg, itt vagyok.”

Az Istentől kapott költői talentumára büszke kamasz ezt a kétségbeesett fohászát 1922 júliusában - tizenhét éves korában -, első öngyilkossági kísérlete után írta. Valójában „apát hívott elesetten”, mert szerelmi bánat búsította, s felnőtt életére készülődve követhető vagy megtagadható magatartásmintára, határozott identitás- és jövőképre volt sürgető szüksége. A nők között nevelkedett fiú közelében nem volt olyan férfi, akihez szívesen hasonlított volna, ezért fordult, a keserű kifakadást követően, naiv-együgyű fohásszal a Csöndes estéli zsoltár hangján Istenhez: „Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.”

Az önmegvalósítási vágyához mintát, irányt és harci terepet kereső fiatalember ekkor már azzal is tisztában lehetett, hogy - a vér szerinti apa által ráhagyományozott örökség híján - a tökéletes ideáltól kapott tehetségével, saját magának kell felépítenie-megformálnia egyéniségét. A hiány virtuális megtestesítőjére, az emberiség közös, jelképes apjára, Istenre kívánt tehát hasonlítani, abban reménykedve, hogy a morálisan vállalható „apamodell” a fiút is makulátlanul tisztává, ideális minta-személyiséggé teheti.

Fölfedezve magában és a világban az isteni alkotórészt, ha nem is egyenrangú, de mindenképpen egyivású félként fogalmazta meg Istent szólongató fohászait: „- Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság! / Ne légy más, mint az Igazságos Úr. / Több kalászt adj, de azért el ne vedd a / Rózsát” - szólította meg a Lázadó Krisztus eretnek hangján égi „felettesét”, s pogány öntudattal ki is oktatta az igazságról: „Tanulhatnál még tőlem is, Uram” - sőt kettejük összehasonlításától sem riadt vissza: „munkámban, Uram, érek annyit, mint Te / Nagy passziódban”. Az istenkáromlási per vádlottja láthatóan önmagáról mintázta „a mindig előretörő ember metaforáját”.

A megszólított - s verseiben megidézett - Isten neve mellett mind gyakrabban jelenítette meg saját nevével önmagát. „József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól / örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott” - hódolt saját magának, mintegy Isten érdemes „örökösének” József Attila című - a kassáki konstruktivista formajegyeket viselő - költeményében 1924 novemberében. Négy évvel későbbi „sírversében” már úgy jellemezte magát mint aki „egyben másban / istenhez is hasonlított”, s aki a „görög-keleti vallásban / nyugalmat nem lelt csak papot”. Mindkét esetben úgy tűnik, mintha a személyiségét „megkonstruáló” költő önmagához szóló „imáját” olvasnánk. Istentől ugyanis kezdettől fogva a teremtés művészetét igyekezett ellesni: gondolt egyet, leírta, s ettől az ige - a képzet - „testté vált”: vizuálisan szemlélhető gondolat formájában megvalósult.

A költő élete végéig szómágusként utánozta, majd helyettesítette Istent: a „szép szó”, a „testet öltött érv” fegyverével próbálta megváltoztatni a világot. Igényes apaválasztásával maximalista ideát kovácsolt az ideálból. Szebb és jobb világra vágyott, mint amilyenben élt, ezért kezdettől fogva nemcsak dicsőítette, hanem „bírálta” is az Alkotót. „Nagyon utálkozhatott az Isten, / Hogy ilyen csúnya planétát köpött” - fakadt ki a 18 éves költő a Világ megokolt utálata című versében. Szerinte „Nincs itt semmi szép, mert nincs igazság”. Ő olyan szép új világot szeretett volna létrehozni a megidéző erejű szavak segítségével, amelyik rá hasonlít. Ezért ápolta magában következetesen a jóságot, a lelki szépséget és a morális tisztaságot.

„Alkotni vagyunk, nem dicsérni” - szólt az Imádság megfáradtaknak. S miközben a költő az értelmes célhoz szükséges erőért fohászkodott az Atyához, azt is megvallotta: „a te gyerekeid vagyunk”. Mégis, a benne élő, célratörő szómágus Ámen helyett így zárta az Úrnak címzett imáját: „Szabadíts meg a gonosztól. // Akarom.”

Amint jellegzetes „ima-átirataiból” is látható: profán szakralitás jellemezte ebben az időszakban Istenhez való viszonyát. Az úrvacsora - az Isten testén való osztozás - gyerekkori élményét mélyen átélve az 1923 karácsonyára megjelent Megfáradt ember zárósoraiban már a világgal testileg és lelkileg azonosuló, a kozmikus szférákban is otthonos eleven istenként érzékelte és láttatta önmagát: „A békességet szétosztja az este, / meleg kenyérből egy karaj vagyok, / pihen most az ég is, a nyugodt Marosra / s homlokomra kiülnek a csillagok”.

Kiválasztottsága tudatában saját költői világának határait is mind távolabbra helyezte az univerzumban. „Űlünk, űlünk a mindenség szélén, / Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?” (Magyarok). Az Úr szemével körbetekintő ifjú költő már nem imádkozott, hanem tanított és prédikált, mint a mennyei Atya fölkent papja: „Ti jók vagytok mindannyian, / Miért csinálnátok hát rosszat?” - „Isten országát hirdetem néktek / Aki eljön hozzánk: a földre”. (Tanítások). „Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk, / Nyisson ajtót nekünk a reménység!” (Magyarok). A teremtés kezdetén a „többsejtű ember” eljövetelét jövendölte, „Aki belőlünk vetül majd elő, /Aki mi leszünk, A nagy Továbbcsináló, / Akiért most beteg a világ”, s akit úgy képzelt el, hogy „Alakja Istenhez hasonlóbb legyen” (Most a teremtés kezdetén vagyunk).

József Attila megszólított istene sokáig arctalan volt. A személytelen szimbólumot emberi vonásokkal kellett hát felruháznia. Gyerekes bájjal antropomorfizált Isten-figurája nem távoli-félelmetes szellemlény, hanem testközelben bármikor felbukkanható, jóságos gondviselő, aki álruhában kószál az emberek között: „Hogyha golyóznak a gyerekek, / az isten köztük ott ténfereg. / S ha egy a szemét nagyra nyitja, / golyóját ő a lyukba gurítja. (...) Most már tudom őt mindenképpen, / minden dolgában tetten értem. / S tudom is, miért szeret engem - / tetten értem az én szívemben” (Isten).

Oldás és kötés változataiként szemlélhetjük az Istenhez - mint szimbolikus apához - mind öntudatosabb gyermekként viszonyuló költő verseit. Forró fiúi vallomást és már-már cinikusan elutasító kinyilatkoztatást vegyesen találunk 1924-25 körül írt istenes költeményeiben. „Nekem mindegy: van isten, vagy nincsen / S bizonyisten hinnék benne, / De még annyi szabadidőm sincsen” - írja polgárpukkasztó nyegleséggel a Népszava 1924. december 25-i számában megjelent versében (Nekem mindegy...). Fél évvel később keletkezett Isten című vallomásait mintha nem ugyanaz a fiatalember írta volna: „Istenem, én nagyon szeretlek, / Én szíve lennék a szívednek. / Ha rikkancs volna mesterséged, / Segítnék kiabálni néked. // Hogyha meg szántóvető lennél, / Segítenék akkor is mindennél. / A lovaidat is szeretném, / Szépen, okosan vezetném. // (...) Ha nevetnél, én is örülnék, / Vacsora után melléd ülnék. / Te az én szívemet elkérnéd / S én hosszan, sok szépet mesélnék.”

A nyomasztó szellemi fölényt nehezen viselő költőnek a tekintélyszemélyiségek irántiambivalenciája előlegeződik meg József Attila e korai verseiben. A földi „istenekkel”, mindenekelőtt a Nyugatot szerkesztő Babits Mihállyal szemben ugyanazt a harcmodort követte önmegvalósítási törekvései - költői elismertetéséért folytatott küzdelme - során, mint az eszmélkedését serkentő, elképzelt, majd gondolatban megalkotott, megszemélyesített apa-fogalommal. Ezért olyan szembeszökő a tárgyi kritikai tanulmányával megsebzett Babits kiengesztelésére írt Magad emésztő... című versének az imént idézett Istenre rímelő, ideális apa-fiú kapcsolatot megidézd befejezése: „hiszen lehetnénk / jó barátok, együtt mehetnénk / a kávéházba s teát kavarva, / szépet, jót, igazat akarva / beszélgethetnénk irodalomról, / vagy más ily fontos emberi lomról / és telt szavadra, / mit óvatosan vetnél a latra, / utalván a tapasztalatra, / indulatom messze ragadna, / te - hozzátéve: - „Szívedre ne vedd” - /leintenél, mint az öregebb, / mint az apám / s én bosszankodnék, de nem mondanám.” (A vágyott kibékülést megidéző vers Stoll Béla textológiai kutatásai szerint 1933 őszén-telén keletkezhetett, de a tegező formában, közvetlenül megszólított „címzett” - akárcsak az egyoldalú kommunikációban Isten - füléhez nem jutott el az üzenet: Babits csak József Attila posztumusz verseskötetében olvashatta a tékozló fiú megtérését idéző költői vallomást.)

Amint Beney Zsuzsa már utalt rá, a költő egészen 1935-ig nem írt olyan verset, amelyben újra megszólította volna Istent, a metaforikus apát, akiről pszichológiai értelemben mindinkább „levált”. 1928 utáni, radikalizálódó korszakában - testetlen, elképzelt ideál helyett - valódi költőforradalmároktól, mindenekelőtt Petőfi Sándortól és Ady Endrétől kölcsönzött testére szabható társadalmi szerepmintát. 1929-30 körül már a világ újjáteremtésének általános eszménye lebegett a szeme előtt. Nem akart többé szavakból „külön világot” alkotni - mint 1923-ban, A Kozmosz éneke című mesteri szonettkoszorúval -, hanem a társadalom valódi átalakításának konkrét feladata izgatta. Istentől kapott teremtőerejét - költői tehetségét - az osztályharc szolgálatába állítva, mint „a való világ varázsainak mérnöke”, maga állt a „sorsukat fölcserélni” vágyó elnyomottak élére. A proletariátus világforradalmának győzelmét és az egyenlőségen alapuló szocialista világrendet kívánta elősegíteni a célokat szabatosan megfogalmazó, mozgósító erejű, cselekvésre - azaz valódi teremtésre - buzdító, forradalmi verseivel.

Mozgalmi csalódásai idején sem az illúziók világát jelképező égben kereste az igazságot - vagy ha úgy tetszik: Istent -, hanem önmagában. Új nézőpontot jelentett számára a rejtett összefüggések tudománya, a pszichoanalízis, melyet nemcsak az egyén, hanem az emberek által alakított történelem és a társadalom tanulmányozására is alkalmas strukturális mintának tekintett. A „jövő mérnöke” a harmincas évek elejétől már a múlt tanulságai alapján próbálta kiismerni a jelent, feltárni az ösztönök titkos birodalmát, megfogalmazni a „vas világ” működési törvényeit, és valószínűsíteni a jövőt. Kételyeit gyötrő kérdéseit - amelyeket korábbi verseiben a kompetensnek tételezett Istennel osztott meg - most önmegszólító versek formájában, saját magának címezte (Mondd, mit érlel..., Invokáció, Haszon, Vigasz). Ekkortájt írt költeményei többségében azonban maga próbálta föltérképezni „birtokát”: a sivár, hideg, reménytelen, Isten nélküli világot (Külvárosi éj, Téli éjszaka, Reménytelenül, A város peremén, Elégia, Számvetés).

Vallásos utalást legfeljebb kritikai éllel tesz ekkori verseiben. „Ezeken nem segít ima / Gondolkodva ülnek im a / sötétben” - jellemzi például a helyzetükkel elégedetlen parasztokat 1932-ben, a Holt vidék című versében, frappáns módon kiemelve az „ima - im a” tiszta rímpárját - a későbbi „taní- / tani” formulára emlékeztető módon -, saját személyére vonatkozó jelentést bontva ki a játékosan kettéválasztott s ezáltal megduplázott szóból.

A gondolkodást mint a világteremtő szellem megnyilvánulási formáját, az önmegváltás eszközének tekinti. 1934 tavaszán az Eszmélet költője már a lelki függő viszonyaitól megszabadulni igyekvő, önmagára utalt „meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja” és „ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek”. Első pillantásra ezek ugyanazok a tagadó állítások, amelyekkel a Tiszta szívvel húszéves költője még szinte dicsekedett. Ha azonban szemügyre vesszük az istenre vonatkozó sorokat, megdöbbentően új elemet fedezhetünk föl: a felnőtt, szuverén férfi immár nemcsak érzelmi függéseit, hanem önnön „istenségét” és világteremtő ambícióit is felszámolja.

Mindinkább elhatalmasodik benne a tehetetlenség bénító érzése, pedig nem is olyan régen, a mozgósítható, harcba küldhető szavak uraként még mindenhatónak érezte magát. „Hol csúszott hiba a számításba?” - ezt kutatja Hitler (a jelképes Antikrisztus) hatalomra jutása óta, mióta a jövő tervrajza pontatlannak, tévesnek bizonyult. Új törvényszerűségek után kutat, hogy megismerje a világalakító embert mozgató ösztönöket is „odabenn”, amelyek ismeretében egyszer majd, a távoli jövőben, emberarcot ölthet az univerzum. S bár tagadja Isten létét, önmaga tanulmányozásával mégiscsak a benne rejlő isteni természet titkait próbálja megfejteni, felszínre hozni, megfogalmazni. A létrehozandó, „egészséges” világot a teljességre törekvő ember képére kell formálni: „...muszáj egy bizonyos külvilághoz ragaszkodni? Méri én idomuljak a külvilághoz, idomuljon hozzám a külvilág! Az ember, amikor cselekszik, ebben az irányban dolgozik, így szelídíti meg az állatokat és szántja föl a földet” - írja 1934 tavaszán orvosának, dr. Rapaport Samunak Hódmezővásárhelyről, az Eszmélet végső változatának megfogalmazása idején.

Önnön élveboncolásával, az ösztönkésztetések tudatosításával és szublimálásával szeretné meggyógyítani magát és az őt körülvevő beteg társadalmat. Célravezető terápiának tűnik a rejtett összefüggéseket feltáró pszichoanalízis, melynek segítségével kileshető mindaz a titkos, lényegi tudás, melynek alapján Isten az embert megteremtette. Gyömrői Edit pácienseként József Attila ezért száll alá szenvedélyes kíváncsisággal önnön pokla bugyraiba, drámai módon szembesülve élettörténetével, gyermeki hányattatásaival, szenvedéseivel.

Az önmegismerés katartikus élményei örvényként ragadják magukkal. De a költő nem pusztán önmagára, egyedi személyiségfejlődésére kíváncsi, hanem ontológiai érvényű törvények után kutat, miközben újraéli gyermekkorát és saját sorsát tanulmányozza. A mélylélektan rabja megkíséreli összeházasítani az új felismerésekkel kecsegtető freudizmust a hatástalannak bizonyult „varázstudománnyal”, a marxizmussal. De a lélek mélységeinek örvényei elragadják: eltéved önmagában, rögeszmék kínozzák. „Zord bűnösnek” érzi magát, amolyan kafkai per fővádlottjának, aki nem is sejti, mi a bűne. „Világot hamvasztottam el szivemben / és nincs jó szó, mely megrikasson engem, / kuporogva csak várom a csodát // hogy jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben.” (Mint gyermek...)

Ugyanaz a tárgytalan lelkifurdalás kínozza, mint apró gyermekkorában, amikor sorsára hagyták a szülei - és az analitikus órákon újra átélt szorongás ellen most is képtelen védekezni. Filozofikus érvényű léthelyzet-jelentéseiben ezért jelenik meg újra a világhiány örökös jelképe. Újrateremti magában a nemlétezőnek tartott Istent, de most már nem hozzá, hanem róla, pontosabban nemléte bizonyosságáról beszél saját magának. „Boldog hazug, kinek van istene, / ki rettenetes, de maga a jóság; kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakítja a tilalmas rózsát. (...) Én nem leltem szivemben, sem az égben / s e halott fényü istentelenségben / szivdobogással ringatom magam, // kit más-gyötörte anyám, azért vert meg, / mert sápadt kézzel loptam én, a gyermek, / jól tudva már, hogy minden odavan.” (Boldog hazug...)

A pokoljáró az önkínzó emlékezés révén az ártatlanság bűnében talál rá meggyónható vétkére: „Én istent nem hiszek s ha van, / ne fáradjon velem. / Majd én föloldozom magam. / A bűn kétségtelen.” (A bűn [I.]) Vétkesek közt a bűntelen a bűnös, aki kilóg a sorból, s aki nem remélhet másoktól bocsánatot - így működik József Attila paradox logikája.

Beney Zsuzsa szerint az „értékrendjében elbizonytalanodott ember metafizikus borzongását” Isten-hiánya váltja ki, akinek a költő „Istenné tágult pszichéjével a helyébe lépett”. Ám a gyermekkori lelki sérülést kompenzáló szerepátvétel, az „ártatlanság hübrisze” maga is bűn, melyért a legfőbb rosszal, büntetéssel kell vezekelnie. Csak éppen az ítélkező bírót és büntetés-végrehajtót sodorta el a „bensejéből vezérelt” költőből áradó tagadás szelleme. Beney Zsuzsa úgy véli, hogy „az Isten nélküli világ félelmesebb a haragvó Istennél” - ezért a költőnek mégiscsak be kell töltenie azt az űrt, amelyet maga teremtett, amikor Isten helyére lépett. Bár szerinte „az Isten-képzetnek s az <én>-nek egymásra vetülése József Attilánál kétségtelenül kóros indítékú; olyan istenképet teremt melynek alapvető lényege, hogy logikailag definiálhatatlan. A költő azonban képes arra - különösen legérettebb, késői verseinek idején -, hogy az irracionálisat a tiszta ráció, a logika eszközeivel, s ezzel összhangban a legtisztább és legegyszerűbb forma nyelvén érzékeltesse. Ez az egyik legnagyobb titka költészetének.”

Utolsó imáiban József Attila krisztusi áldozatra készülő szenvedőként szólítja meg újra az üres papírra nevének leírásával megidézett transzcendens lényt: „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba, / Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva. // Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben. // Tudod, szivem mily kisgyerek - / ne viszonozd a tagadásom; / ne vakítsd meg a lelkemet, / néha engedd, hogy mennybe lásson. (...) Intsd meg mind, kiket szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám. / Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam föláldoznám.” (Nem emel föl)

Paradox módon büntetésért könyörgő gyerek módjára követeli annak bizonyosságát, amit értelmével tagad: „Ijessz meg engem, Istenem, / szükségem van a haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra. (...) Gyulékony vagyok, s mint a nap, / oly lángot lobbantottam - vedd el! / Ordíts reám, hogy nem szabad! / Csapj a kezemre menyköveddel. // És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek! / Hisz hogy ily ártatlan legyek, / az a pokolnál jobban éget. (...) Meghalni lélekzetemet fojtom vissza, ha nem versz bottal / és úgy nézek farkasszemet / emberarcú, a hiányoddal!” (Bukj föl az árból)

Az emberarcú isten ősmodelljének képe a szenvedésektől megváltó szerelem reményében - akár egy váratlan jelenés - bukkan föl az emlékek árjából az üres telken képzelt ház helyett új világot fölfedezni készülő költőben: „Csak most értem meg az apámat, / aki a zengő tengeren / nekivágott Amerikának. (...) Elhagyta bölcsen a családját - / azért, mert keményen keres, / a csemetéi őt ne áldják, // mert megátkozzák, ha felnőnek. / Nem volt erkölcsi példatár (...) Flórám az én Amerikám. Elenyésztek a régi partok (...) ha százszor nincsen, akkor is / Istenre bízom a világot.” (Csak most ...)

Új, egyénre szabott otthon léptékű univerzumát a földi szerelem reményében igyekszik kiépíteni, de a hitét kikezdő bizalmatlanság felőrli lelkierejét. Istenről, a megváltás lehetetlenségéről élete utolsó két hónapjában már csak múlt időben képes beszélni. „Az isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot” - a lélekbe látó felettes ént megtestesítő szellemlény az analitikus szituációban a paciense háta mögött ülő, róla mindent tudó s őt folyamatos gyónásra késztető terapeuta képét is megidézi. A folytatás is a passzív hallgatásával aktivizáló tekintély-személyiség és az önmagába kapaszkodó magányos ember közti kapcsolat lehetetlenségét érzékelteti: „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. // Ugy segitett hogy nem segithetett. (...) Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra. // Gyönge a testem: óvja félelem! / De én a párom mosolyogva várom, / mert énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon” (Az isten itt állt a hátam mögött...)

Végső helyzetértékelésében mégis totális vereségről kell számot adnia: „Le vagyok győzve, (győzelem ha van) / de nincs akinek megadjam magam. / Úgy leszakadtam minden más világról, / ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.” (Le vagyok győzve...). „Nekem sikerült (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) / hogy csupán száraz kenyeret egyem / az isten testén való osztozásnál”. (Egy költőre)

Búcsúverse, melyet 1937 novemberében, élete utolsó napjaiban, Balatonszárszón írt, már egyenesen úgy hat, mint egy bukott isten rezignált kinyilatkoztatása: „Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondták; bár velük / voltam volna én boldogan. // Igy éltem s voltam én hiába, / megállapithatom magam. / Bolondot játszottak velem / s már halálom is hasztalan.” (Ime, hát megleltem hazámat...)

Az ártatlanság bűnéért önmagát elítélő és a halálos ítéletet végre is hajtó költő utolsó próféciájában azonban tévedett. Amint „eltűnt hirtelen” a földi világból, akkor vált igazán hasonlatossá „egyben-másban” az örökkévalóság dimenziójában otthonos istenhez. Láthatatlanul is jelenvaló maradt, mi több, testi halálát követően vált igazán jelenvalóvá verseiben. Ő pedig a másvilágon találta meg áhított otthonát - a „mindenséget a semmiségben” -, miután hazatért tékozló apjához és „az anyához, a nagy Űrhöz” is, helyreállítva az imáiban oly hiába áhított eredeti családi harmóniát.

 

Felhasznált szakirodalom:

Beney Zsuzsa: A gondolat metaforái (Argumentum, Bp. 1999)

József Attila összes versei 1-2. Kritikai kiadás. Közzéteszi: Stoll Béla. (Akadémiai Kiadó, Bp. 1984)

József Jolán: József Attila élete (Cserépfalvi, Bp. 1940)

„Miért fáj ma is?” Az ismeretlen József Attila. Szerkesztette: Horváth Iván és Tverdota György. (Balassi Kiadó - Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1992)

Vissza a tetejére

A PHP Error was encountered

Severity: Core Warning

Message: Module 'json' already loaded

Filename: Unknown

Line Number: 0

Backtrace: