Hány arcát ismerni a nagyalföldnek!

Hány múltbéli ábrázatát dúsan tenyésző legelőkkel, a viharos fellegek árnyában elenyésző sarjerdőkkel, a vágtató ménesek nyomában terjengő porral, sistergő záporokkal, délibábbal, rossz álmokkal, boszorkányos, balga ábrándokkal?... Véráztatta történelmi vonásait, fájdalmas, torz grimaszba ránduló hajlatait Ecsertől Gyuláig, s azon túl Segesvárig, mikor mekkora területen engedett gyarapodni, szenvedni és vezekelni a teremtő; hódítani és hősi halált halni, azaz szemtől szembe vagy menekülve fölbukni, elesni, lelket kilehelni, és eszmékben, indulatokban, sokadszori reményekben föltámadni?

S hány képét engedelmes zsellérekkel, jobb sorsra érdemes jobbágyokkal, valamint berzenkedőkkel, zsiványokkal meg betyárokkal, a zsarnokság ellen lázadókkal és kövérkés, vérbő csaplárosnékkal, azok közül is odaadókkal, forrón ölelőkkel, selymákkal és ledérekkel, pénzéhesekkel és hitszegőkkel, valamint csendbiztosokkal, karvalytekintetű, taplólelkű fogdmegekkel, sivár bitófákkal... Éltes, kiszáradt lelkekkel, kizsigerelt, elkínzott kubikosokkal, pásztorokkal, bojtárokkal, jószágok garmadáját vigyázókkal, folyóknak arrábbot parancsolókkal, ám bárki emberfiának kalapot emelőkkel...

Tikkasztó, aszályos nyarakkal, kiégett sziken bóklászó nyájakkal, majd a szűk esztendőket feledtető, kalászérlelő időkkel, mélán és kövéren delelő gulyákkal, gémeskutak lomha bólogatásával, a bogrács alján rottyanó lebbencs illatával, a csupán csizmalábbal járható szittyós, kákás lápok vadvilágával, sirályok rikoltozásával, a gázlómadarak esetlen szárnycsapkodásával, a folyóvizek lusta locsogásával, hordalékot forgató fecsegésével, a Tisza virágzásával, csillagfénnyel és a tarlók nyirkos illatával, az est hűvösével, szúnyogzümmögéssel, valamint a borostás ábrázatú, befont hajú pákászok és dohányszagú padmalyozók duruzsolásával az erek partján. Száraz nyárágak zsarátnoka fölött fényesedő arcokkal, halat irdaló, keresetlen mozdulatokkal, húsba akaszkodó, csorba fogakkal...

S hány képét zord telekkel, a pusztán végigsüvítő, pusztító hóförgetegekkel, befagyott vályúkkal, a karámban, akolban egymás melegét kereső jószágokkal; a templomba, istentiszteletre igyekvő emberek beszédével, harangzúgással és zsoltárénekléssel, aztán a hetivásárban megnőtt reményekkel: civódással és tipródással a kofaasszonyok lármájában, fakupák koppanásában, pecsenyék szállongó illatában, bekecsek, szőttesek, fejkendők forgatagában, ibrikek, csepreszek mustrájában gyermeki sóvárgással, cselédlányi ácsingózással; fizetéskor garasra váltott kedvvel, koldusreszketéssel, fináncgyanakvással, pandúrkomiszsággal, majd megenyhült parolával, kedélyes áldomással; a sátras soron gazdasszonyi mindenvágyással, ténsasszonyi rátartisággal, valamint a kaszapróbálás, kaszavásárlás férfiáhítatával... Hiszen sarjad, hó alatt lélegzik az őszi búza, s ahogy apad a hombár, úgy ébredezik az elgémberedett végtagokban a parancs; számtalan emberöltő óta a kaszafogás vágya és tárgya egyazon egy: maga az élet.

Mondahősök, szemfényvesztők, bűbájosok és más fura szerzetek által sűrűn lakott tájak metszéspontjában áll az a közel kétszáz esztendős kőhíd a Karcagot Nádudvarral összekötő, nyáron poros és hepehupás, ősztől sáros és dágványos földút mentén, amely ikertestvére lehetne vagy még inkább tulajdon szülőatyja annak a bizonyos „kilenc lyukra állított” hortobágyi hídnak... Hortobágy, Kunság, Sárrét; varázslatos tájak, ahol a sokszor oly keserves megélhetést mondákba menekített huncutsággal, derűvel és kitartással szépített meg s szeplőtlenít talán még ma is az emberi képzelet.

A híd pediglen a Zádor-ér fölött átszökő, szekerek alatt zörgő, léptek alatt nyöszörgő fahíd kiváltására emeltetett a kun városok összefogásával. Bedekovics Lőrinc mérnök tervei alapján bizonyos Magurányi József egri kőművesmester kivitelezésében 1806-1809 között klasszicista stílusban. Három dolgos, fagyszabadságoktól és árterelő munkálatoktól hézagos esztendő szükségeltetett a fundamentum, majd a hetvenhat méteres hídtest megalkotásához, miközben kőfaragók, pallérok és állványozók, az egri bányákban szolgáló kőfejtőlegények, valamint a napszítta, cseresbőrű tiszai révészek élvezték a gondtalanabb közlekedésre vágyó kun polgárok által biztosított nem csekély jövedelmet.

A környékbeli zajos és pompázatos vízivilág gazdagságának az érzékeltetéséhez álljon itt csak annyi okulásul; a temérdek mészkő oltásához mind-mind madártojáshéj használtatott, hogy a környékbeli gazdák révén esztendőről esztendőre a disznókkal föletetett, silányabb halfajták métermázsáiról, valamint a telente csordába verődő, a falvakba is be-bemerészkedő nádi ordasokról és más négylábú, kellemetlen és veszedelmes férgekről már szó se essék.

A Zádor-híd az egykori, gyakran javított faszerkezettel ellentétben két évtizedig szinte sértetlenül bírta a viharok, árhullámok és zavaros tajtékok szüntelen ostromát, ám 1830-ban, a tavaszi áradás mindkét oldalát elsöpörte,... semmiből a semmibe... Ahogy a későbbiek során foganatosított folyószabályozásokkal, vízlecsapolásokkal és ármentesítésekkel a táplálékuktól és fészekrakó helyüktől megfosztott víziszárnyasok milliói is hontalanná lettek a következő század elejére, közepére. Talán maguk a nemes urak is azért kerültek történelmi süllyesztőbe, s velük együtt egy könnyed, ficsúros küllem, mert az egyre szaporodó lakosság föld- és kenyéréhsége folytán nem akadt többé kócsagtoll és darutoll a kalpagokra, fövegekre...

Lélekben kiféle-miféle szerzetet mintáz e hasztalanságra kárhoztatott, morózus kőteremtmény?... A régiek közül minden bizonnyal a rideg pásztort, a törvényen kívül rekedt duhajt, ágrólszakadt nincstelent, aki esztendőn s azon túl is a réteken, lápokon szolgál, miközben fehérszemélyt, terített asztalt és vetett ágyat se a pillantásával, se kérges fekete markával nem illet. Vágyait ösztönös igyekezettel sípba, göcsörtös botba, tilinkóba faragja... S a maiak közül?... Természettudóst a vizeket, mezőket szennyező, kedvünket mételyező szerzetekkel szemben érvekkel, fenyegető kimutatásokkal birokra kelőt? Történészt? Néprajzost? Az elanyagiasodott, vesztébe rohanó emberiség sorsa fölött tépődő, szerepvesztése folytán szánalmassá lett írót, számkivetett, bút-bajt rikoltót?!... Vagy mindannyiunk számára magamagát? Sorsunk esetlegességét, kiszámíthatatlanságát?

Mielőtt elmerülnénk önnön gyalázatunkban, az emberi háládatlanság vég nélküli taglalásában, vessünk egy pillantást a hajlatainál megtört, ósdi térképen a léptékre, s tegyünk meg negyednapnyi szekérutat a kun-Karcagon áthaladva, északnyugati irányba - és emberkéz alkotta paradicsomba érkezünk. Berekfürdő, a hévízforráshoz rendeződő ezeregyszáz lelkes település, mondjuk így egyszerűen: a szebbik orcánk. Mert ellentmondásos természetünk tettereje nyer itt bizonyítást, ahogy a fölprédált nádi éden helyére árnyas, gyepes, anyaöl-meghittségű ligetet teremtett a kalandos módon fakasztott csodakút köré.

Csak úgy kedvtelésül, csapjuk föl a megsárgult, békeidők porát fellélegző krónikákat, beszélyeket a kútfúrás menetéről!

A húszas évek derekán a helyi sajtó szenzációhajhász (főleg hajdúsági) része már a hajdúszoboszlói strandfürdő átadása fölött hozsannáz, míg az epés és megátalkodott (kiváltképp kunsági) része még a melegvízforrás-nyerés mikéntjén rágódik, ám a fricskák eredeti címzettje, a karcagi képviselő-testület a sajtóberkekben dúló, kávéházakra és bordélyokra is kiható perpatvarral mit sem törődve, a maholnap pépes ételekre szoruló, ám a közügyek egyengetésében igencsak járatos Csontos Imre felbujtására, féltékenységtől és tennivágyástól fölpaprikázva, máris deputációt küld a pénzügyminiszterhez, hasonló hévízkútban reménykedve.

A központi költségvetés hajlik is a javallatra, mert földgázkutató fúrásokat tervez országszerte, és kapóra jön a lokálpatrióta buzgalom és bizodalom, ám a közös teherviselés eszméje csak nem akar megfoganni a kemény kun koponyákban, így ő, maga Bud János pénzügyminiszter kénytelen azt kijelenteni... Csöndesség támad, fényes homlokok hajolnak össze, szívgyöngeségre valló szuszogás és személyeskedésbe torkolló tanakodás neszét szívja föl a vastag, párnázott ajtó, majd penna szántja serényen a merített papírt, és pecsétnyomó hintázik a mélykék párnatesten. Sóhaj hallik innen is, onnan is, elfogult torokköszörülés, majd óvatos, atyafias kedélyeskedés.

A hazavezető hosszú út azonban sokat ront a kedven, noha derekasan fogy a kupéban a „fütyülős”, csakúgy az asztalkendőből kigöngyölt házitepertő. Az oly lázas hévízkút-vonzalom, ne legyünk rest kimondani, amolyan se veled, se nélküled romantikává lohad a székesfővárostól Karcagig... Csontos Imre, parasztpárti mentor egyenest letargiába essék, avagy szunnyadóra vont szemhéja mögül szenátor társait fürkészi orozva, miközben vére vágtat s agyában érvek párbaja dúl?

A lámpavilágos pályaudvaron (hej, mégiscsak a mi hársfákkal körbeültetett állomásunk a legtakarosabb a szárnyvonalon) salak csikorog a rohamra induló firkászok talpa alatt, és porzik vörösen. A máskor lúdhájas bedörzsöléssel felérő érdeklődés mord szavakat, kurta elutasításokat csal a tepertőzsíros ajkakra. Nem így az újabb honi fricska: a kisújszállási testület (zárt ajtók mögött!) hasonló terven kérődzik napok óta!... A lármává fokozódó hírt megtárgyalván, Karcag város büszke elöljárósága legott megszavazza az 1500 milliárd koronára rúgó külföldi kölcsön felvételét.

A kor kitűnő geológusa és gondolkodója, a székely értelmiségi családból származó Pávai Vajna Ferenc útmutatása alapján megkezdődik a lóvasút kiépítése a karcagi Berek felé, mely által a fúróalkalmatosságok, gépmonstrumok majdan a rendeltetési helyükre kerülnek. Pávai rámutat: „Pénzbefektetésnek, munkaalkalomnak sem rossz a kútfúrás; van olyan jó, mint a bonettás (értékjegyes) búzatermelés, éppen ott, ahol az gyengén fizet, ahol szalmával, trágyával tüzelnek, ahol az ember már kubikosnak sem kell...” A fúrótorony összeszerelt állapotban húsz méter magas, tetejéről tiszta időben a Hortobágyig és a szeszélyesen kanyargó Tiszáig látni. A felvonulási épületek, barakkok kisebb települést alkotnak a sáros dűlőutakon nyüzsgő napszámosokkal, műszakiakkat. 1927. augusztus 22-én veri föl először a környék csendjét a gőzgép zaja, mely fertelmes étvágyával napi fél vagon szenet emészt föl a kormos, csatakos arcú fűtők és gépészek nem kis megpróbáltatására.

A kitörések, rétegomlások és a nem ritkán kétszáz méter magasságig szökő, már-már katasztrófaszámba menő iszap-, gáz és kavicslövellésektől zaklatott fúrási munkák rendületlenül folynak. A sajtó legyűrhetetlen akadályokat és megvásárolhatatlan informátorokat nem ismerő munkatársai rügyfakadáskor már a gyógyvíz megleléséről, azaz gőzös felszínre töréséről cikkeznek. A hajdani pannon tenger üledékéből felszökő áldás, közlik a szalagcímek; brómot és vasat tartalmaznak olyan bőségben, hogy abba a hajdúszoboszlóiak bizton belesápadnak...

Tódulnak is a környékbeli nincstelenek a hévízzel telt homokgödrökhöz, hogy a munkazajra, szállongó koromra, füstre fittyet hányva, az elsők között nyerjenek gyógyírt hektikára, görvélykórra, lázlidércre és más testet gyötrő, lelket marcangoló nyavalyákra... A szedett-vedett gúnyától megvált, párában prüszkölő és nyögdécselő, lubickoló és dagonyázó csőcselék elborzasztja és félelemmel tölti el a Berekbe kíváncsiságból kirukkoló polgárokat, úrasszonyokat - hüledezik a minap még oly szemfüles tudósító. Aztán a lélektani ismereteit fitogtatva, kitér az emberi jellem furmányos voltára is, majd leszögezi: néhány tanyagazda és kádakkal rendelkező illegális, ám agilis fürdőztető máris sápot húz az idelátogatók jóhiszeműségéből... Arról, hogy használt-e a kátyúkban, teknőkben megejtett hévfürdőzés, nem tesz említést a jegyzetíró, amiért alighanem a kezdetleges kunsági propagandakultúra a felelős, melynek jóval fejlettebb fokát űzik a hajdúsági zsurnaliszták, akik egyre-másra számolnak be az egyes-egyedül a szoboszlói víznek tulajdonítható javulásokról, és mankót, botot fölöslegessé tévő, káprázatos gyógyulásokról... Annyit azért joggal feltételezhetünk, hogy a csent élvezettel elegy édesded semmittevés, ha csupán ideig-óráig is, ám mindenképpen a szegényebb néprétegek javát szolgálta.

A csodakút emléklapokra sosem fotografált előélete ezzel, pontosabban a combvastag vízsugár elapadásával véget is ért, újabb találgatásokra, várakozásra és önvizsgálatra kényszerítve a horribilis beruházás mellett kardoskodó városatyákat... Aztán 1928 októberében ismét hévíz tör a magasba, hozzávetőleg ezerkétszáz méteres mélységből!

A fúrómunkások egymás kezét szorongatják.

A városatyák föllélegeznek.

A lakosság ünnepel.

A sajtó fölhagy a fanyalgással.

Immár végérvényesen bebizonyosodik az is, hogy a bereki csodakút vize több gyógyanyagot tartalmaz a rivális szoboszlóinál. Az aranyat tojó tyúk kárálását (semmi kétség!) már hallani, ám a mindenki szívének kedves, nemes baromfi még szemérmesen rejtezik... Miképp is merészkedne elő, amikor a kincstárt képviselő, a környékhez véletlenül sem kötődő, vagyis semmiféle áldozattól vissza nem riadó bányatanácsnokok az olaj- és földgáztelepek utáni kutatás haladéktalan folytatását szorgalmazzák!

Az újabb kérvényezések és egyeztetések során a karcagi delegáció, a rossznyelvek szerint meglehetősen nyers, mondhatni vehemens hangot ütött meg a minisztériumi folyosókon, ám annál alázatosabbat a puha szőnyeges, kárpitozott fogadószobákban, ahol nem csupán újsütetű hivatalnoki garnitúra és Wekerle Sándor személyében új pénzügyminiszter találtatott, hanem a kútfúrásba beinvesztált összeg, a legfőbb kun hivatkozási alap és egyben ütőkártya is másképpen, 125 ezer pengőnek mondatott. Az érvelés érdemi részét pedig imigyen adta elő dr. Hajnal István: a befektetett pénz akkor hozna hasznot a mind siralmasabb helyzetbe kerülő városi költségvetés számára, ha mihamarabb strandfürdő létesülne. Valamint - s ennél a gondolatnál már végképp nem tudott uralkodni a felesége által olyannyit ajnározott görögös vonásainak; a szemöldöke és a szájsarka vadul rángott, a füle pedig éktelenül vöröslött -, ha a gyógyvízzel felszökő gázenergia hasznosításával (a drága salgótarjáni áramot kiváltandó), saját villanytelep és hálózat teremtődne.

A küldöttséget gróf Bethlen István miniszterelnök is meghallgatta, és a bölcs, élemedett korú vagy nagyon is tudatos államférfiakra jellemző, semmibe se kerülő gesztuskészséggel azonnal elismerte az eddigi jószándékot és áldozatkészséget. Majd kissé talán emeltebb hangnemben a Bhőm Ferenc tanácsos és Wekerle pénzügyminiszter úr által már ismertetett álláspontot hangoztatta, mely szerint a kút Karcag városát illeti, ám a felsőbb érdekeket szem előtt tartva, csak a rétegpróbák befejezése után. Addig meg a tisztelt küldött urak Isten és Haza nevében gyakoroljanak önmérsékletet.

Az ily felemás formán megdicsőült testület elcsöndesülve távozott... A törekvő vágya megzabolázása eltartott a következő év tavaszáig, ám akkor új, bő hozamú kútra lelvén, a véghajrához érkezett a kutatás. Megmérték, pontosították a víz- és gázhozamot, majd 1929. július 6-án az elöljáróság megszavazta a városi strand kiépítését, melyre Fellner Lajos tervei nyomán Sütő Imre ácsmester nyert megbízatást. Félszáz munkás rugaszkodott a feladatnak, és alig három hét múlva a fess, minden ízében haladó szellemet sugárzó főépület szélesre tárta kapuit. Vendéglő (cigányzenével, borral, meleg ételekkel), trafik, orvosi szoba, masszázs- és pedikűrszalon, valamint a felhőtlen szórakozáshoz mifelénk, úgy látszik, elengedhetetlenül hozzátartozó bazár várta a felüdülni vágyó lakosságot.

Magát a medencét így festi meg az utókor számára a Karcagi Napló: „A fürdőmedence nem más, mint egy hatalmas oszlopra épített óriási deszkaládába, amelyben a víz 60 cm mélységtől 150 cm-ig süllyed. A medencéből, a legmélyebb pontján, a szabad úszók részére ajtó nyílik a falban, amelyen a kétholdas tóba lehet kiúszni, ahol is csolnakok fognak a közönség rendelkezésére állani.”

Nos, a famedencét, a „szabad úszóknak” szolgáló furfangos csapóajtót és más leleményeket hiába is keresné manapság a messze földről idelátogató, ám így is áldhatja a derék kun városatyák igyekezetét az öles törzsű jegenyékből nyárfákból, fenyőkből, platánokból és vadgesztenyékből szerveződő park, az innen is, onnan is fölcsillanó, fürdőmedencék, a panziók, motelek és szállodák, valamint a csónakázó- és horgásztavak láttán.

Berekfürdő 1992-ben elszakadt az anyavárostól, s éli békés, vendégszerető életét. Ahogyan a hajdanvolt Karcagi Napló szépreményű tudósítója írná: „Itt már nem csupán fürödni érdemes a kontinens minden részéről idesereglő vendégeknek! A mozgásszervi megbetegedésben szenvedőknek kifejezetten előnyös és korlátozás nélkül javallott a hidrogénkarbonátos, jódos gyógyvíz... Nyári estéken zene szól a teraszokon, minden zugból nevetés hallik, ahogy a minap még botozó vendégek is felszabadultan ropják a táncot. Az étel- és italnemű dicsértetik, a felszolgálás úgyszintén... S bár ismert tény, jóleső érzés megismételni: a minden évszakban üzemelő kétmedencés fedett termálfürdőben igénybe vehető szauna, súlyfürdő, masszázs, elektroterápiás- és vízalatti sugármasszázs szolgálat is - hogy pukkadnának ki végre a szoboszlóiak!”