Mosollyal vár, otthonom újra
a Berek, hozzám simul.
Mocorgok megnyíló ölében
hajnalig álmatlanul.

Gügyögnöm kéne gyermek-mód, mert
ringat s becéz, így anyám,
szerelmem, oltalmas Mindenem?
Verssort moccantó talány.

Ímhol az éden! Ujjongva fut
golyhó toll a papíron,
holott jelek sokasága int:
ez már az utószezon.

Odakint hűvös eső neszez,
hársak közt az ősz oson,
idebent borzong egy gondolat
mégis-elmúlásomon.

Kilépek a bereki őszbe,
megtorpant a Pillanat:
halálba fázva hulló fecskék
a kövön, lábam alatt.

Felszökne két öklöm az égre
bosszúra készen talán,
de lefogja felcsapó dühöm
egy ifjan is bölcs platán.

Jöjj, virradat, segíts elűzni
a rettegés árnyait.
Lenni még! Csóvás-lobogósan
égmagosra szállva itt.

Voltomnak mélyére zuhanok,
azt a Szépet keresem.
Otromba hiányok sötétje
sebzi könnyesre szemem.

Mennyi tavaszom ígéretét
havazták be zord idők!
Lett volna okom jajos szóval
csapni lármát, hajcihőt.

És tűrtem némán, megáldva mind
a fagyfényű késeket.
Élük nyomán balga egyvalóm
két egészre szétesett.

Négyszöggé záruló magányban
mi történhet még velem?
Rángat nyöszörgő idegszálat
vaskézzel a félelem.

... Imhol az éden silány mása.
Csók, fény, garas csak ámít.
Árvulok vacogva magammá
a végső számadásig.