A szobám Alsó-Ausztriában

(részlet)

Egy magyar író lakott itt előttem - de ennek itt most semmi nyomát nem látom. A szoba, mint alig használt tárgy, önmaga funkcióira redukálva: kilátás is tartozik hozzá, éspedig leírandó tárgyelemként: odalent egy belső udvar, mely részben parkoló, részben átjáró az egyik utcából a másikig, és a parkolót (amelyben számozott parkolóhelyek találhatók) három ház (három különböző ház) fogja körül, az átjáróudvar közepén egy öreg gesztenyefa és egy vén, megmetszett koronájú platán állnak, a régi ágakból friss vesszők csokrai törnek elő; balra, ha az ember kellően kihajol az ablakon, mintegy belehajol a kilátásba, a keskeny utcán és a villák kertjein túl, a házak között és fölött gyengéden elkanyarodó vasúti sín, amelyen olykor figyelmeztetés nélkül szalad át a vonat, a helyi járat, éjjel a fénye a gesztenyefa ágait a házam agyagvörös falára vetíti, s ahogy elkanyarodik, az árnykép lesuhan a falról; piciny vasúti híd vezet a két egyesített kisvárost összekötő hajdani Steiner Landstrasse, azaz a Steini országút fölött, a város neve Stein/Krems, itt van a szobám, ebben a két, egymásra szimbiotikusan féltékeny középkori ikervárosban („itt járt Mátyás király”, Steint elfoglalta, Kremset nem tudta bevenni), sőt mondhatnánk három városban, mert a két várost összekötő részt stílusosan „Und”-nak, „És”-nek nevezik, tehát a vonat a Steini országút és az „Und utca” találkozási pontja fölött szalad el, Stein és Krems között, majdnem pontosan félúton; és Und a két város közötti üres rész beépítése révén keletkezett, az itteni kolostorból ma Borakadémia lett); de a szobából látható kilátás legmarkánsabb eleme mégis a Duna innenső és túlsó partja, főleg a túlpartja (lágy dombok, megművelt földek, erdők, gazdasági épületek, vasútállomás, egy hatalmas apátság az egyik hegytetőn, két falu elszórt épületei, lejtőbe vágott utak egymás fölött, ez főleg éjjel érdekes látvány, amikor fénypontok vándorolnak az utakon, a kanyarokban gépkocsik fényszórói bukkannak föl, felfoghatatlanul különböző sebességgel: mert az utakat a valóságban kilométerek választják el egymástól, ám a perspektíva és a távolság egy síkba olvasztja őket, s így meglepően gyorsan, szinte ufóként suhannak a fénypontok a domb alján, és meglepően lassan haladnak a domb tetejéhez közel, szinte vánszorognak; látható még egy hosszú, klasszikus vasúti híd (zöld, mint egy terepasztal tartozéka): a szerkezet ferdén szalad bele a túlpartba, s így aztán hosszan követni lehet az érkező és távozó vonatok útját a két part között és a túlparton, a villogó fülkeablakok sorát éjjel, ahogy átzakatolva a hídon, előbb párhuzamosan fut a Dunával, el-eltűnedezik a fák mögött, megáll a szemközti falu játékvasút-állomásán, majd végleg eltűnik a fák sűrű lombja között). Megjegyzendő, hogy ez itt a Duna női szakasza (itteni nevén: Donau), azaz Frau Donau itt határozottan szelíd és álmatag, szemben az általam ismert, férfiasan szertelen és nagyképű Herr Dunával. Frau Donau Kremsben kialvatlan háziasszonyra hasonlít: most ébredt, még nem nézett tükörbe, de már készíti a reggelit gyermekeinek. Ám ne feszítsük túl ezt a metaforát. A pillantás túlnéz a Donaun, a Donau többnyire csak keskeny szürke lap két dombos part között, bár olykor meglepően költőien éles fények szaggatják hullámait, és nem mindig olyan, mint egy maszatos matt asztallap, parányi alakok futnak végig (olykor kutyával) a túlparti úton, és megjegyzendő még, hogy éjjel-nappal nagy itt a teherhajó-forgalom, a nedves, ködpárás sötétben zöld farlámpák siklanak a hosszú és sötét hajótestek után, árral szemben. Február van, ilyenkor nem jár sétahajó. A szoba ettől a kilátástól szoba: szemhez hasonlít, mely nem látja önmagát.

„Top 22” van a kulcsomra írva, az ajtómra is (toppon vagyok): egy volt szőnyeggyár (az „Eybl”) legfelső, harmadik emeletén lakom, van itt még öt vendéglakás, a harmadikra teherlift visz föl, kulcsot a lifthez nem kapok, gyalog járok, kivéve beköltözéskor és kiköltözéskor: amikor másodszor érkezem haza, hosszú ideig állok az el nem induló teherliftben, mint a tárgyiasult feledékenység és helyzet-föl-nem-ismerés. Hogy milyen örömet tud szerezni a feledékenység, a világ látszólagos meghibásodása, illetve saját hülyeségünk! Átérezzük az egész létezést ilyenkor: inkább, mint a siker pillanataiban. A siker magának követel és megváltoztat minket, a saját képére gyúr, üressé teszi, tárggyá teszi a személyiséget, a kudarc meghagy magunknak, ilyenkor saját terünkben létezünk, igaz, többnyire boldogtalanul (ha közben folyton siker után áhítozunk). Az üres teherlift fölöslegesen nagynak tűnt akkor éjjel, túl tágasnak. Nyitogattam és csukogattam az ajtókat, az elfordítható kallantyúval szórakoztam, rugdostam az ajtószárnyakat, gombokat nyomogattam, amíg észre nem vettem a kis rést, a kulcslyukat a liftgomb alatt, és föl nem nevettem. (Még próbálkoztam a szemre is túl nagy szobakulccsal is, de ezt már csupán az ostobaságom kiélvezése kedvéért.)

A szükségképpen szűk és meredek volt gyári lépcsők gyorsan visznek fölfelé - okos térkihasználás, nagy belmagasság: nem lépcsőház ez voltaképpen, hanem a magas lépcsőfokok csupán a különböző szinteket összekötő „létrák”: mintha az ember folyton a padlásra menne föl, oda is megyek, Alsó-Ausztria Független Irodalmi Házának vendéglakása legfelül van, a tető alatt. Hogy a következő szintre eljussak, ahhoz tágas előcsarnokokon kell átsétálnom a következő menetig, s e visszhangzó csarnokokból minden szinten nagy vasajtók nyílnak, s a kötelezően osztrákszürkére festett (nem csukaszürkére, és nem is berlinszürkére, és nem is hatvanasévekszürkére festett) ajtók mögött hatalmas műtárgy-tárak és építészeti archívumok találhatók; a szürke vasajtók napközben olykor résnyire nyitva vannak, rockzene visszhangzik a termekből, s a falakon nagy vörös festmények lógnak, s a második emeleten, egy asztalhoz s a betonoszlophoz láncolva egy makulátlan, még működőképes Continental-írógép mint örök kiállítási tárgy vagy gyerekes tréfa. Látom minden este és minden reggel, ha elmegyek vagy visszatérek, és minden alkalommal „rásvenkelek” a szememmel, egyetlen alkalmat sem hagyok ki, míg elhaladok mellette: csinos kis tárgy és kellően értelmetlen az ottléte.

A volt Eybl-féle szőnyeggyárral szemben - különben ez az „Eybl” nagyon jól fest sírkövön, ugyanis csak ennyi, nem több áll a magas fekete márványon fényes arany betűkkel, semmi más, sem évszám, sem keresztnév, csak ennyi: EYBL, s amikor a sírkövet a temetőben fölfedeztem, még nem tudtam, hogy bizonyos értelemben lekötelezettje vagyok Herr Eyblnek, hiszen az általa emelt épületben lakom, és ablakom részben az Eybl-utcára néz, annak a sárga kerítéses villának a hosszú kertjét látom az utca túloldalán, amelyben Eybl úr lakott - szóval az Eybl-féle ex-szőnyeggyárral szemben -, ha az Eyblek nemes és puritán fekete márvány sírköve fölé emeli az ember a tekintetét, a börtön rózsaszín falát pillantja meg - a hajdani apácarendből lett igazságügyi intézmény (Justizanstalt) található, benne Ausztria legveszedelmesebb bűnözőivel, és a rikítóan rózsaszín fal mögött - a börtön négy sarkában szürke betonbuzogány: négy megfigyelőtorony, foncsorozott ablakokkal, őrt sohasem látni bennük -, tehát a meglepően vidor rózsaszín fal mögött, mely van vagy négy méter magas, s a postabusz állomása van az oldalában, ezt jól megfigyelhettem a Goldbergről, azaz az „Aranyhegy” tetejéről (valójában egy viszonylag magas teraszos szőlősdombról, amelyhez hasonlóak itt, mint a gyöngyök szétgurultanak egy korábbi vulkanikus korszakban: a szőlősdombok láncolatán a helyi káprázatos, bársonyos Zöld Veltinerek teremnek), amelyikre fölkaptattam, magamnak is váratlanul, egy hirtelen elhatározással, vagyis el nem határozással, mert nem akaródzott még visszafordulni a szobámba, egy napfényes és mégis váratlanul zivataros napon (ha sütött a nap, nehéz volt tárgyunkban, a hatablakos szobában megmaradni, hiába engedtem le a szürke reluxákat), ittlétemnek majdnem legutolsó napján, egy gyermekrajzszerűen szeszélyes, mulatságosan keskeny és meredek úton, s milyen jó volt elázni hirtelen, nyakunkba kapni a jégesőt, s elnézni messze a Duna fölé, a vonuló szürke felhőtömbökbe s a zivatarokba! - egyszóval az öt méteres rózsaszín fal mögött, mint a dombtetőről jól megfigyeltem (a dombtetőn egy oltalmazón és pancserül feketére festett, erősen repedezett fájú Krisztus van keresztre feszítve: 52-ben állították ide, egyidős velem tehát, egy ötvenéves Krisztus, lába alatt, az agyagos földön az újévkor kilőtt petárdák papírburkai és cigarettacsikkek), mert a fenti kereszt mellől nagyon jól lelátni a két város közé, „Und”-ba, de legfőképpen a hatalmas börtönudvarra, amely szinte a dombnak támaszkodik, csak keskeny autóút választja el a domb lábának támaszkodó, sugarasan ferde utakkal behálózott kicsiny temetőtől, s innen, a magasból végre sikerült a szőnyeggyárral szembeni börtön hatalmas és komplex keresztjét kiismernem, Jézus keresztje alól, Jézus izmos vádlija és hónalja alól, kissé üres tekintete alól, egy hónap után sikerült megfejtenem a börtön rejtvényét, egyszóval a rózsaszín fal mögött egy vörös salakos focipálya van, amott egy kis híd vezet a szigorított zárkák üvegtetős épületéhez, a hídon őr járkál fel s alá, még távolabb egy kör alakú gyepes udvar, ahol néhányan, a különböző nagyságú körökben sétájukat végzik, mások testedzenek -, tehát az Eybl-féle volt szőnyeggyárral szemben ott a volt kolostor makulátlanul sárgára festett épülete, benne a berácsozott ablakú templom, tornyának tetején a fémkereszt, azon fekete varjú egyensúlyozik hajnalban, amikor a váltás érkezik, hat és hét között, aktatáskás urak szállnak ki gépkocsijaikból, amelyeket leparkolnak a szögesdróttal megfejelt szürke fal előtt, és áramlanak befelé a hatalmas, gyárszerű intézménybe, melynek vaskapuján gördülnek ki sorra a fényes szürke autók, ebben a hibátlanul lefestett okkersárga templomban sohasem szól a harang, mögötte, a főkapu mögötti zárkasor rácsos ablakai mellett a középső szinten számok olvashatók, a cellaszámok, ha jól figyelek - ehhez ki kell jönnöm hajnalban a szobámból, átsétálni egy keskeny folyosón az épület túloldalára és kihajolnom az ablakon -, a nagy irodaépület különböző szobanövényekkel megrakott neonfényes szobáiban, amikor kigyullad a villany a még sötét égbolt alatt - a szőnyeggyár másik oldalán kel majd föl a nap, egy óra múlva, a Donau dombjai mögött -, láthatom a szobáikba belépni azokat, akik egymást és a kapuőrt köszöntve csak az imént léptek be a Justizanstalt főbejáratán, egy pillanatra egyedül vannak, kávéznak, beszélgetnek, fésülködnek, a rácsos cellaablakok mögött mozgolódás, valaki bevesz egy éjszakára kitett papírcsomagot, a templomtorony, melyben hajdan apácák éneke zengett, néma, tövében munkások járnak-kelnek, építik az új, hipermodern elektronikus és lézersugárral irányítható fémkaput, ahol majd a zöld rabomobilok ki- és behajtanak a börtön első udvarára, a börtönkapu előtt most megjelenik - félszeg viselkedésükből erre következtetek - három frissen szabadult rab, de nem indulnak el semerre, állnak, kissé tanácstalanul a börtönkapu előtt, talán rokonokra várnak, talán egy autóbuszra, mely elviszi őket innen, a munkába érkezők s a távozók kikerülik őket, ők sem szólnak senkihez, egymáshoz sem; most hat óra ötvenkor visszarohanok a szobámba, ahol az ablakon át már hetek óta figyelem egy barackszín függöny mögötti őrült lakó éjszakai motozását: mígnem megértem, az elutazásom előtti napon, mikor a barackszín függönyöket leveszik, amelyeken, mint egy árnyjátékot, két öregember futkosását figyeltem lankadatlan izgalommal, mert olyan volt, mintha meggyilkoltak volna valakit, s a nyomokat akarták volna eltüntetni, az éjszaka legváratlanabb pillanataiban gyúlt ki a fény, tárgyakat rakosgattak, a párkányra, s ha véletlenül elhúzva maradt egy függöny, irtózatos rendetlenség lett láthatóvá, megfejthetetlen rendetlenség, és most, az elutazásom előtt napon egyszer csak látom, hogy a lakás üres, besüt a napfény, a holdfény, két munkás hajol ki az ablakon mészfoltos munkaruhában, és cigarettázik. Most fölnéznek rám.

Ez tehát a szobám. Az egész lakás áttört gipszfalakkal három különböző helyiségre osztott funkciósor, főzésre, alvásra, mosdásra, mosásra, álldogálásra alkalmas tárgy, s én a szoba tárgyaként nézelődöm. A szoba nézelődésre használ engem. Az ágyamtól három lépés az asztalom. Most még az enyém. Valaki másé volt előttem, és valaki másé lesz utánam. Tudom: ez a szoba nem attól szoba, hogy én hogyan élek benne, hanem csakis attól, ahogyan a világban folytatódik, attól, ami körülveszi, amire nyílik: ez a szoba egy szem, amelyik nem látja önmagát.

STEIN/UND/KREMS 2002. FEBRUÁR