Kedvesem, hát elérkezett.

Én nem ismertem a nagyapámat. Azt mondják, furcsa szerzet volt, egész nap ült a kaptafái között, és cipőket készített. Ha nem akadt megrendelés, meg nem született unokáinak csinált kiscsizmákat. A fiúknak feketét, a lányoknak pirosat. Mikor meghalt, tucatnyi apró csizmapár várta, hogy gazdája megszülessen.

A feje fölötti polcon folyton szólt a rádió, és ha fáradságtól elcsigázottan ledőlt pihenni ebéd után, még álmában is hallgatta az éteri zajokat. Pohárból nem ivott, nagyanyám hatalmas kancsóban vitte neki a kútvizet, egyetlen szuszra felhajtotta mind. Szeretett inni, de csak vizet ivott. Mint a lovak, tiszta vizet.

Önként ment el, nem várt meg engem sem, pedig tudta, hogy érkezem. Azt mondják, nem bírta nézni a ládafiában sorjázó kiscsizmákat, félt az apró lábaktól, a kiscsizmák kopogásától, a gyerekszótól. Vagy ki tudja.

Mielőtt meghalt, bezárkózott a tisztaszobába, nagyanyám vitte neki a kancsó vizet, és ő, ott bent, egyedül, búcsúzkodott, aztán apámra bízta örökségemet, az első és legnagyobb unoka jussát, a kulcsot, amit mindig az első és legnagyobb kapott. Nagyapáról gyerekunokára szállt a kulcs, apámnak, nagyapám legnagyobb fiának is volt ilyen, amit ő kapott az ő nagyapjától, és amit halála előtt saját legidősebb fiúunokájának kellett örökül hagynia. Két kulcs volt. Egyformák, aprók, az idő rozsdájától barnák.

Mindenki azt hitte, fiú leszek, én pedig nem tudtam semmit akkor még, aztán mondták, hogy lány vagyok, szoknyába bújtattak, a szoknyaszél alatt látszottak véznagörbe lábaim, amíg apám meg nem engedte anyámnak, hogy nadrággal leplezze ezt a hibát.

A kulcsot, mondta apám, sokáig magánál tartotta, remélve, hogy előbb-utóbb megszületik a várt fiú is, de nem jött, csak a lányok sorjáztak egymás után, mindig csak lányok. Mikor a hetedik gyerek sem volt gyerek, csak lány, apám letett a próbálkozásról. Lyányból, mondta megtörten, ez is sok, haszontalan fehérnép, minek szaporítani. Szeretett minket, de nem tudta, mit tegyen. A ládafiából elfogytak a piros kiscsizmák, és nem volt kinek a nyakába akasztani a kulcsot.

Minden évben március végén születtek húgaim, mint én magam. Már előre tudtam, hogy születésem napja táján jön édeshez a szomszédból a néne, hirtelen eltűnik anyám hatalmas hasa, és egy ordítozó csecsemő költözik a házba, akit én ringatok majd, ölemben az utolsó előttivel, míg anyám a dolga után néz.

Apám, bosszúból, hogy megtréfálja a sorsot, kényeztetni kezdte húgaim, masnikkal, csipkealjakkal, gyönggyel, karkötővel, mindenféle haszontalansággal halmozta el őket. Csak engem nem kényeztetett. Engem nadrágba öltöztetett, leplezendő görbe lábaim, és hordtam azt a mellényt is, amit még ő használt hétévesen. Gyereknek szólított, egyedül engem, a többieket lyánynak mondta. Gyere ide, te gyerek, mit csinálsz, te gyerek, hol az a gyerek, kiabálta, amikor megelégelte terheit, de én tudtam, hogy nem haragszik, mert mikor lehajtott fejjel elébe álltam, megropogtatta csontjaim, megszorongatta vállaim, beletúrt rövidre nyírt fakó hajamba, és mosolygott a szeme, mikor belenézett az enyémbe.

Amikor megszületett a hetedik, minden megváltozott, más lett az egész világ, mondta apám később. Elvitték a tehenet, bezárták a műhelyt, és apám hét lány terhével a nyakán messzire ment. Mikor indult, rám bízta a lányokat. Vigyázz rájuk, te gyerek, amikor nem vagyok a háznál, szólt, és én bólintottam.

Én nem értettem semmit az egészből, a vigyázásból, a változásból, csak azt a folytott suttogást hallgattam éjszaka, ami anyám sóhajtozását, halk sikolyait váltotta fel a nyikorgó ágyban, mikor apám hazatért. Régen mindig erre aludtam el, erre a fülledt-édes zajra, és megnyugtatott anyám elégedett sóhaja, de most valami komoly dolgokról vitáztak, feledvén az ölelkezést.

Aztán eljött a kilencedik év. Már nem volt kit ringatnom, nem jött a néne sem. Apám születésem napjának estéjén jött haza, hetek óta nem láttuk, dolga volt, mondta. Húgaim aludtak már, csak én voltam ébren, anyámmal hallgattuk a rádiót. Na, mi van, gyerek, kérdezte apám, vigyáztál-e a lyányokra. Mondtam, igen, bár nem értettem pontosan, mit várt tőlem. Két év alatt megtanultam verekedni, a fiúk féltek engem, elkerülték húgaim, és Pistának szólítottak nadrágom miatt. Én pedig kiabáltam, nem, nem, Borcsa vagyok, Borcsa, és rúgtam, haraptam, ha meghallottam gúnynevem.

Apám azon az estén komolyan nézett rám. Anyámat kiküldte a konyhából, maga elé állított, és beszélt. Itt az idő, hogy megkapd örökségedet, amit nagyapád hagyott rád, szólt csendesen, aztán elővette mellénye zsebéből a kulcsot. Te lyány vagy, de a legnagyobb, és gyerek is vagy, mert azt akarom, hogy gyerek legyél, mondta, és a nyakamba akasztotta örökségemet. Spárgán lógott a kulcs, hidegen tapadt fiúsan sovány mellkasomra, ahogy becsúsztattam az ingem alá. Gyere, mondta aztán apám, megmutatom a ládát is.

Petróleumlámpát vett kezébe, és elindult a pajta felé. Beléptünk az ajtón, megcsapta orrom a tehén szaga, mit maga után hagyott a jószág, mikor elvitték tőlünk. Apám létrát vett elő, a padlásnak támasztotta, és elindult fölfelé. Mentem utána, vakon tapogatva lábammal minden egyes létrafokot. Fönt apám széthúzta kezével a szalmát, alóla két egyforma láda került elő. Egyszerű faládák voltak, kicsik, kopottak. Ez a tiéd, mutatott az egyikre, ez, amelyikbe egy kör van vésve felül. A másik, a csillagos, az enyém, aztán a legnagyobb fiú unokámé lesz, ha lesz fiú unokám. Csak akkor nyithatod ki, ha eljön az idő, és az idő, jelezni fogja érkezését.

Nem mertem kérdezni semmit, csak álltam. Tudtam, valami végleg megváltozott. Bíztam benne, hogy valóban tudni fogom az időt, észreveszem, ha eljön majd, és akkor, épp akkor nyitom ki a ládát. Aztán bementünk a házba, lefeküdtünk. Csendben sírtam, és hosszú idő után újra az édes sóhajok zajára aludtam el.

A kulcsot nem vettem le soha többé a nyakamból. Testrészemmé vált hidegével, bőrömre tapadt, és mindig tudtam, hogy ott van velem. Ez volt az egyetlen tárgy, amitől semmi kincsért nem váltam volna meg. Időről időre felmentem a pajta padlására, leültem a ládákkal szemben, néztem a fedelük, és valami jelre vártam, ami megmutatja a pillanatot.

Ám az idő csak ment tovább. Az az idő nem jött el, hiába vártam szüntelen, én pedig nőttem, egyre vadabb lettem, és egyre magányosabb. Az iskolában a lányok elhallgattak, ha közelükbe értem, a fiúk félték bátorságom és erőm. Senkihez nem tartoztam, nem voltam sem lány, sem fiú. A kulcs volt egyedüli igaz társam, ez a hideg, rozsdamarta kulcs.

Aztán az idő mégis jelezte érkezését. Tizenegyedik évemben jártam akkor. Váratlanul megváltozott a testem, csak a kulcs maradt olyan, mint volt, hidegével a bőrömön. Mellkasom már nem volt fiús, riadtan vettem észre, hogy a barna bimbók alatt feltartóztathatatlanul növekszenek dombjaim. Ágyékom domborulata is megváltozott, rajta fakószőke erős pihék nőttek, egyre többen, egyre sűrűbben. A változás szülte rémület viselkedésemre is ráragadt. Gyakran rejtőztem a padlásra, hogy sírjak, elrejtettem könnyeim, mert tudtam, ha látnák, nem félnének többé tőlem a fiúk.

És a fiúk egyre többször kötöttek belém. Hiába próbáltam elrejteni testem változását, hiába nyírattam rövidebbre hajam, ők érezték, hogy más vagyok. Verekedéskor mellbimbóimat keresték kezükkel, vagy lábaim közé nyúltak, aztán röhögtek, na, mi van, kérdezték, nem tetszik, Pista-Borcsa, én pedig haraptam és martam, egyre vadabbul.

Aztán eljött az a pillanat is, amit annyira vártam, bár másként képzeltem el. Egész másként. Május eleje volt, már meleg. Az iskolában furcsa és megmagyarázhatatlan fájdalom nyilallt ágyékom fölött hasamba, könnyeket csalt szemembe, próbáltam ellenállni, csak arra figyeltem, hogy ne sírjak, és vadul haraptam ajkaim. Rémületem nőttön-nőtt, nem tudtam, mi történik velem, bennem.

Az utolsó órán már elviselhetetlen volt a fájdalom. Mikor kicsöngettek, és felálltam a padból, tekintetem az ülőkére tévedt, és egy apró vörös tócsát láttam ott. Visszaültem gyorsan a padba, és mintha mi sem történt volna, pakoltam könyveim. Mikor mindenki kiment a teremből, újra felálltam, és tenyeremmel töröltem le a tócsát, néztem fehér bőrömön a vöröset, ahogy megfestette tenyerem vonalait.

Futottam haza, a pajtába, a padlásra fel, mert ez volt az a pillanat, amikor nem értettem már semmit, amikor válasz kellett, és csak a kulcs nyitotta ládában bíztam. Utam a faluszéli legelő mellett vezetett, megálltam a marhaitatónál, kezeim beledugtam a vályúba, és lemostam róla véremet.

Befordultam a kocsmánál a sarkon, már látszott a házunk, a pajta, benne a padlás és a láda, nagyapám öröke. És akkor utamat állták a fiúk. Hatan voltak, vagy tán heten, nem tudom. Hova, hova ilyen sietve, Pista-Borcsa, röhögték, én pedig összezavarodva nem tudtam felelni. Csak a ládára gondoltam, és a fájdalomra. Hagyjatok, mondtam aztán, nincs kedvem verekedni, dolgom van, de akkor már egyikük erősen megszorította a karom. Ráérsz, most fontosabb dolgod van, mondták. Lássuk, Pista vagy-e vagy Borcsa.

Berángattak a kocsma udvarára, onnan a fészerbe. Egyikük lapát kezével befogta a számat, hárman szorították karjaim, ujjaik a húsomba vágtak, arcomba csapott lehelletük. Nem a szorítás fájt, hanem a bennem ragadt kérdezés. Nem sírtam, csak vadul dobáltam magam, próbáltam menekülni, de moccanni sem bírtam. Nem kéne csinálni, mondta egyikük, na, mi van, félsz, kérdezte egy másik, én pedig megadtam magam. A földhöz szorítottak, egyikük letépte rólam az ingemet. Behúnytam a szemem, szégyelltem magam, könyörögni kezdtem valamihez, a megnevezhetetlenhez, és nem tudtam, mi fog történni velem.

Valaki lerángatta a nadrágomat. Tehetetlenül feküdtem a földön, csupaszon. És akkor váratlanul megszűnt a szorítás. Moccanni sem mertem, összeszorítottam szemem. Csend volt, furcsa csend. Felnéztem, körülöttem álltak a fiúk, rémülten nézték testemet. Aztán hátrálni kezdtek, ne haragudj, Bori, mondta az egyikük, megfordult, és elszaladt. Ne haragudj, ne haragudj, mondták a többiek, és lehajtott fejjel oldalogtak el.

Feküdtem némán, újszülött-meztelen. Nem sírtam, csak valami erősen szorította a torkomat, és néztem a fészerbe beszűrődő éles fényeket. Eljött az idő, hát eljött. Sietve öltöztem fel, kezembe vettem a kulcsot, és lassú léptekkel indultam haza. Fájdalmam megszűnt hirtelen, már nem törődtem semmivel, csak a ládára tudtam gondolni, szorítottam a kulcsot a tenyeremben, mentem a pajtába, a padlásra fel.

A zár nehezen engedett. Nyikorgott a fedél, a szívem hevesen kalapált, és remegett a kezem, ahogy a ládába nyúlt. Elsárgult papírlapokat tapogattak ki ujjaim, egy vékony bőrszíjjal kötötték össze mind. Próbáltam kibetűzni az írást az első lapon, de valami furcsa, ismeretlen nyelven írták, amit nem értettem. Aztán a második oldal következett, majd a harmadik és tovább, ismeretlen nyelveken irkával, pennával rótt rejtélyes sorok. Egyre fogytak a papírok, egyre több lett a kérdés bennem.

A papírkupac alján aztán megtaláltam azt a néhány oldalt, amit már értettem. Nagyapám írta, csak nekem. Elől egy levél állt, olyan, mint ez most, neked, afféle vallomás az idő eljöveteléről, arról az időről, amikor ő nyitotta ki a láda fedelét. A levelet egy másik levél követte a mindenhatónak, akit nagyapám Istennek nevezett. Először nem értettem semmit az egészből, csak néhány szófoszlány maradt meg fejemben, mert az a levél, értettem meg később, vallomás volt, könyörgés, ima, egy őrült tánc, heves dal, kiáltás. Valami felfoghatatlan, távoli hang.

Akkor, azon a napon visszazártam mindent a ládába, ingem alá csúsztattam kulcsomat, és néhány szóval, töredékkel fejemben botorkáltam le a létrán. Azok a szavak folyton ott motoszkáltak bennem, koponyám belsejében, ütemesen, mint a verssorok, más-más sorrendben, szüntelen, ahogy beléptem a konyhaajtón és tovább. - Nem tudom, ki vagyok..., vállalom sorsomat..., amit adtál és elvettél..., nem vágyom, de megteszem..., benne lenni..., benne..., lenni..., csak mindig és szüntelen... -

A konyhában levetettem fiúruhámat, anyámnak mutattam a nadrág tövén a vérnyomot, szoknyát kértem tőle, mondtam, Bori vagyok. Ő csendesen megölelt, Borikám, mondta, és arcáról két könnycsepp hullott alá.

Apám aznap este jött haza. Anyámmal ültünk egymás mellett a félhomályban, ő mesélt nekem, átölelte a vállamat, fejét fejemhez szorította, és vártuk apám. Amikor belépett, a szoknyámra nézett, aztán a szemembe. Eljött az idő, mondtam csendesen, hát eljött, mondta ő. Tudod mit tegyél, kérdezte, tudom, válaszoltam én. Hozzám lépett, beletúrt hajamba, megszorongatta vállaim, megropogtatta csontjaim, Borikám, mondta, Borikám.

A hajamat soha többé nem engedtem olló alá, és nem verekedtem senkivel. Az iskolában már nem kerültek el a lányok, és a fiúk sem kötöttek belém. Mindennap felmentem a padlásra, olvastam nagyapám örökét, és tudtam, megértem majd egyszer minden szavát. Megtanultam énekelni, táncolni, és megtanultam a nyelveket. Mind a kilencet, amit a láda rejtett, ami az örökségem része volt.

Szlovákul nagyanyám tanított, szerbül a tanító, horvátul a kocsmáros felesége, lengyelül Bogdan bácsi, a szabó, dalmátul egy öreg hajóskapitány, románul egy idős székely asszony, jiddisül a városi zsinagóga gondnoka, németül a sváb patikus, a taljánért Rómába utaztam.

Hosszú évek teltek el így. Olvastam örökségemet, aztán mást is, könyveket. Olvastam, csak olvastam éjjelente, kezemben a kulccsal. Gyűjtöttem a szavakat, aztán mondtam, sorba raktam, válogattam, papírlapokat írtam tele, sok-sok papírlapot, neked. Közben asszony lettem, mint más asszonyok, férjjel, gyerekkel, nagymosással, vasalással, szeretéssel, gyűlöléssel, sóhajtással, öleléssel.

A szavak pedig csak gyűltek, egyre több lapot írtam tele, egyre nőtt a papírkupac, neked, és én ültem a pajta padlásán képzeletben, néztelek, ahogy kezedbe veszed minden szavam, és elveszel köztük, beborítanak, rád telepszenek, megfojtanak. Akkor elkezdtem válogatni, újraírni, kidobni, elégetni mindent, ami fölösleges.

Aztán anyád mondta, hogy érkezel. Tudtam, már nincs sok időm, a kulcsot át kell adnom neked, a ládába kell zárnom örökségedet. Már csak hét hónap volt hátra érkezésedig. Akkor bezárkóztam a tisztaszobába, nagyapád kancsóban hozta a kútvizet, fejem fölött szólt a rádió, és csak ültem a papírlapok felett.

Így teltek a hónapok, egymás után. Ültem, rád gondoltam, és kerestem a szavakat, a szavaim, a szavaid egy fehér papírlap felett. Az utolsó napon, mikor anyádat beborította a fájdalom, végre megérkezett. Egy távoli hang volt, a mellkasomból feltörő kiáltás, és írni kezdtem.

Mire megszülettél, bezártam örökre a láda fedelét, és most nyakadba akasztom a kulcsodat. A tiéd, az első és legnagyobbé a lányok közül. Épp így képzeltem el.

Isten veled, veled az Isten, veled!