Halott vajdaságiakat olvasva

Már nem tudom, miben és kiben bízzak.
Szarnak a versre, válságban a líra.
Végigvonult rajtunk a század
összes raja és alegysége.
Voltak divatos nyavalyák,
fekélyek, allergiák, infarktusok,
kankók, náthák és vírusok.
Mérges virágok, bitangnóták.
Fekete volt a majális.
Szakadék és fénysorompó.
Egy-két pohár irodalom a díványon.
Szétrobbant akciókoncentrátum. Dunamenti
Hollywood. Sokkal jobban is érezhettük volna egymást.
Félszavakból.

Késő van már mindenre.
Nézem a kietlen virágzást.
Nézem a nagy lélekvándorlást.
Ácsingózik a hónunk alatt
hurcolt sok lidérc.
Már azt sem tudom, minek
nevezzelek benneteket.
Halott délvidékiek.
Mártír negyvennégyesek.
Még hideg a Duna Szerémség messzi partjainál.
Hinni kellene valamiben. Nagyon.
Vagy meghalni ifjan, vagy egy kicsit később.
Alig használtan.
Mint Csáth és Sziveri.
Ma már tudom, ki akartam
hagyni az egészet.
Csend van felétek.
Vajon mely kősziklának barlangjában
találom eltűnt árnyékitok?
Jó lenne hinni nektek. Bízni bennetek.
Régebben valami elkápráztatott.
Talán boldogság.

Új barázdát szánt a lézer.
Verseitekkel kelek és fekszem.
Összemosódó képek, bizonytalan, gazdátlan hangok,
egy-egy borostás arcél.
Lerombolom önmagam,
hogy általatok létezzem.
Ránk férne egy kis boldogság, Csuka Zoltán!
Ránk férne a régi versek halk üteme.
Turkálom a bennem felgyűlt kacatot,
a halványuló tegnapot.
Feltűnik egy-egy karéj belőletek.

Halott költők verseit maszatolom.
Maszatolom az éjnek csillagait,
a világirodalom legszebb közhelyeit.
Tuba mirum. Tankol a rekviem.
Égbe mennek az irodalmi szekértáborok.
Jönnek az egyek. Dobra a basszus.
Halott költőket hajszolok.
Rám hagytátok a becsületben megöregedett aggokat,
a beteg szláv dudát, a vak szerencsét,
a rossz szomszédot, a szaros verseket.
Az évszakokat. A telet, az aláhulló hópelyheket.
A hideget, a tavaszt. A nyarat melegével.
Az Üllői úti fákat és a nyiszlett embereket.
A tünedező lenge, félbemaradt éveket.
Bevezettetek az irodalomba,
én meg kivezetlek benneteket.
A válságból, a lírából.
A szponzorokat úgysem érdekli
az új érzékenység és a nokedli.
A világraszóló nagy maszatolósdi közepette
szarnak a versre.

Itt jártatok.
Nem vagytok már - eljött értetek
Vajdaságba a halál.
Mikes Flóris, Szenteleky,
György Mátyás, Tanács István,
Thurzó Lajos, Dóró Sándor,
Tóth Feri, Podolszki,
Sziveri, Fehér Feri.
Hinni akarok nektek.
Hogy megérte.
Szellemet kellene idézni.
Irodalmat torpedózni.
Versben kotorászni, vidáman improvizálni.
Szavakat vezérelni. Szavakat tölteni értelemmel.
Majszolni valaki zsíros kenyerét.

Bácskai éjjel az Olümposz alatt.
Szenteleky sziváci biciklije.
Fényük hunyt házak.
Néptelen falvak. Hálóban alvó pókok.
Jöttment eső agyunk latin negyedében.
Huszonkét sor világlíra.
Oda-vissza írás. Vers-klip.
Nagydoboz, kisdoboz, zenedoboz.
Öt évig rádió. Felrobbant éden.
Fekete majális.
Az álom teljes zűrzavara.
Új, vidéki miniatűrök valahonnan
túl minden határidőn.
Rongyszőttesek között Kanada, Amerika.
Utunk csomóra kötve.
Arany helyett homokpart.
Versbe szakadt gyíkfarok.
Pukkadozunk.
Mintha fájna a hasam.
Értelmetlen volna az egész herce-hurca?
Posztmodernül őszülünk.
Nyaljátok ki a szívem.

Milkó Izidór (1855-1932)

- fenékig keserű -

Csapó. Kamera indul:
Egy nagy, terebélyes gesztenyefa.
Alattunk a Holdfény-szonáta szitál.
Egy vak színész halkan mormol valamit.
Nincs hangkártya, nincs elég fény.
Nincs keservesebb öröm.
Nincs keservesebb,
mint látni a hajdani nagy fát,
Milkó Izidór bőlombú, hatalmas gesztenyéjét
Szabadkán, mely alatt megszületett az első
jugoszláviai magyar gondolat.
Az első gombóc, az első gölődin.
Nincs keservesebb,
mint a témánál maradni.
Maradni vagy menni.
Lenni itt-ott, mindenütt és sehol.
Nincs keservesebb öröm,
mint látni azt a hajdani fát,
alatta Milkó Izidórt,
az első magyar causeur-t,
kinek Baedeker volt az álneve.

*

A jó öreg gesztenye.
Egyszer Mikszáth is megjelent ottan,
és virzsíniával a fogai közt adomázott.
Hiador és Ábrányi együtt szidta
az akadémiát és Gyulai Pált.
Vajda János pedig magával akarta
vinnit Pestre, az Aranykéz utcába.
A híres öreg gesztenyét.
De aztán hirtelen elfogyott a kedve,
a türelme, és inkább kiszáradt.
Ki tudja, hogyan végezte?
Bútor lett belőle, torony vagy tűzifa?
Füstbe ment gesztenye.
Szegényszagú valóság,
egy alkony és egy hosszú,
hosszú pipaszár.

*

Most jövök a falvédőről.
Most vagy haza. Egy hét Berlin.
Öt nap Párizs, kilenc Róma.
Hiú ábrándok hajdanvolt szőkékről,
barnákról, akik tovatűntek az élet
ragyás országútján, s lettek feleség
tokás, izzadó tenyerű férjek oldalán.
Mind-mind elfeledtek azok minket,
mind a barnák, a szőkék.
Mind kurvára elfeledtek.

*

Ezekilencszázhúsz.
A majom éve.
Egy gombóc eper, kettő csokoládé.
Azt mondta volt Petőfi:
Sokan megesküvék akkor,
hogy a magyart kiirtják.

*

Rewind. Vissza, vissza.
Pergetni visszafelé.
Felvétel indul, másolat készül:
Dóri bácsi Palics felé tekint,
hogy jön-e már a villamos.
Maga elé sercint egy dohánymorzsát,
majd meglátogat egy özvegyet,
akinek egerek vannak a hajában.
Ajándékba virágot visz.
Gesztenyepürével és diólikőrrel
kínálja a cselédlány.
Spekuláné estefelé egy hatalmas
dán doggal lép a szobába.
Hőkölni hátra, az időt tekerni vissza.
Aki nem hiszi, járjon utána.

*

Oda-vissza. Ugrálni előre-hátra.
Betérni az Aranykéz utcába.
Dőlni jobbra-balra. Párkánynak, falnak.
Szembejön egy Cholnoky, a Viktor.
Az időt közben őrülten kaszabolni,
ne tudjon rajtunk fogást találni,
ne tudjon megállni.
Vendelin majd behozza a madarat.
Színbád tétován lakmározik.
A sarokban Trivulzió löki a szöveget.
Kacsacomb, libamáj,
fekete és piros kaviár.
Boldogan halad az anyag a belek alagútjain,
buzgón fakad a salak a vesék forró kútjain.
Színek és évek. Boldog idők
az irodalom és a publicisztika határán.

*

Írásbeli, szóbeli.
Továbbírandó maradék, felhőhulladék.
Mezsgye, periféria.
Máshova tenni a hangsúlyt.
Máshova a habot a tortán.
Már menekülnek a vajdák.
Csináljuk meg a hármas figurát!

*

Dóri bácsit,
Kosztolányi is kedvelte, aki
- mint feleségének visszaemlékezéseiből
tudjuk - arról ábrándozott, hogy
fegyveresen vesz részt szülővárosának,
Szabadkának a felszabadításában.

*

Valamit suttognak a fák.
A jó öreg gesztenyék.
Elég volt!
Fenékig keserű.
Zuhan a test,
rántja magával az abroszt.
Vajon meddig lesz
kedvünk és türelmünk?

Milkó Izidór (1855-1932). Szabadkán született író, publicista. Családja anyagi helyzetének köszönhetően egész életét az irodalomnak szentelhette. Budapesti és helyi újságokba írt tárcákat, útirajzokat és novellákat Baedeker név alatt.

Debreczeni József (1905-1978)

- a szögesdróton túl -

Hideg volt a krematórium.
Hideg az ágy, hideg a szemed fénye.
Hideg a shalom, a kaddis.
Vagonba gyűjtött a történelem.
A kezed is jéghideg.
Nincs kihez beszélni:
halálos fejseb a múlt.
Szárba szöktek mind a sóhajok,
az ismeretlen virágok,
a Brunnerek, a Fischerek.
Szárba szöktek mind
egy elvarázsolt kertben.
Nincs kihez beszélni.
Hidegek a belgrádi éjszakák.

*

Hideg futkos.
Hideg futkos a Terazijén.
Szomorúságot tankol a költészet.
Beteg, borús, bús, lomha Bácskát.
Mennyi elpazarolt érzelem,
mennyi szándék, akarat.
Mikor lesz itt kibontakozás?
Hideg futkos a hátunkon.

*

Egy feltételes megálló
Auschwitz után.
Nándorfehérvár bevéve.
Burekot majszol Dorcol,
Karaburma és Tasmajdan.
Szívünkre hosszú tél szakad,
hó nyomja a törékeny ágakat.
Fogytán a teánk, még talán
van egy kis dohány.
Szót nem váltottunk, a szél csak
becsapta az ajtót mögöttünk.

*

Egykedvűn, viaskodva.
Csak mérünk testhőt, hideget, meleget.
Ágyunkra lomhán leterít bennünket
a délután. Nem dikciózunk,
semmit se akarunk, semmit se
kérdünk már a tébolyult időtől.
Csak egykedvűn tántorgunk,
árnyakkal viaskodunk.
Egyetlen jajba préseljük életünk.
Lehettünk volna csupán villanat,
esetleg barnaszén, érc, bogár
vagy egy maláj indián.

*

Látom a szemedben a fényt, a holdat.
A konclágert, s ahogy az ajtót
és az ablakot magadra szegeled.
Látom Jehovád, a tétova időket,
amikor sokan meghaltak valamiért.
Látom a vihart egy pohár narancsszörpben,
a Terazijén a sikongó cédákat,
amint a tarajló vizeket átkozzák,
miközben Nándornak fehér vára
jóízűt kortyol az esőből.
S azt is tudom, valahol
a parnasszus környékén
egy bazsalikom-ág ontja mohón illatát.

*

Etűdök hajnali négykor: hideg futkos
- koldus jajok, tagolatlan sirámok -
egy levágott fülű városban.
Egy, két, három, négy gesztenyefa,
jobbra templomnak oltalma.
Valaki kopog az ablakon.
DJ.
Veled sok minden megesett.
Esett eső, esett balta,
megjártad a krematórium küszöbét.
Egy munkaakción túl közel
mentél egy lóhoz.
DJ.
Zilált hajótörött, dúlt évek
rongy Robinsona,
váltsunk át filter nélküli Drinára!
A java még úgyis hátravan,
folytatás ez után következik.

Debreczeni József (1905-1978). Budapesten született költő, prózaíró, műfordító. Polgári neve: Brunner József. Szabadkán és Budapesten hírlapíró. 1944-ben Lengyelországba deportálják. 1945-től Belgrádban élt. Hideg krematórium címmel naplóregényt írt a lágerban töltött időszakról.