A mintha tárca

Nem az, hogy így, hanem, hogy miért így is. Persze azért, na igen. Annyi mégis megengedhető - és ha az, akkor engedtessen is meg -, hogy azért Is. Ám akkor ez nem hozzávetőleg van mondva, nem ennek vagy amannak a függvényében, és nem voltaképpen. Ez az Is a Vagy közelebbi rokona, és a Talán unokatestvére! Mégse a rokonság megléte a perdöntő, hanem hogy ezzel az Is szócskával talán a legmesszebbre, ráadásul akárhogyan. Nem azt mondom, hogy a legboldogabban, ezt kijelenteni nincs bátorságom, hiányzik belőlem, úgymond, ama jó értelemben vett kivagyiság, ami a pokolban és a mennyországban is afféle jellemvonási hozadék lehetne, ha, szóval, ha lenne pokol és mennyország. Eddig eljutottunk. Nem mondom, hogy sok ez, hogy teljesítmény, még azt sem, hogy eredmény. De azt se dadogom, hogy kevés. Alakulhatott volna másképpen. Elegánsabban, finomabb szellemmel és erősebb szívvel, és talán bátrabban is lehetett volna. Az ember és az ő nagy Talán-ja! Megengedem, némelyeknek ez máris sok. Több, de minél is. Viszont mindenképpen elég is lehet. Vagy ha kevés is, akkor unalmas, színtelen és szagtalan, mint egy nő, akit nem tanított meg sírni a párja. Kérdőjelek kicsi hullái egy tragédia fenekén. Akárha az összes mármost, talán, hozzávetőleg, máskülönben és voltaképpen ama két drága betű, az I és a S betűk közé, mint egy világnagy zsákba belegyűlne, s e zsákot valaki könnyedén a szívedre vetné, na, te gyatra mondathordár cipeljed e terhet a dobogó, püfögő, vért prüsszögő piros állatkáddal. Hajrá! Örülj, hogy ezt csinálhatod! Ereszkedj térdre, támaszd az ég rettentő falának a homlokod. Örülj, hogy vagy, és ha dideregsz a világvégéről idecsattogó szélben, a Talán felöltőjét mindig magadra húzhatod. Ő meg - azaz tehát én, én, én - csinálja, tulajdonképpen ezt. Ezt csinálja. Nem azokat a - úgymond - nagy és terhes fogalmakat úsztatja maga körül, bálnaidomár módjára. Hanem ennyi vaggyal, ugyannal, miérttel és perszével megrakottan inkább. Jó ez neki, vajon? Vagyis nekem, hát persze. Miért lenne az?! Vagyis ha jó, akkor az a jó, hogy egyáltalán nem jó. Nem bizony! De viszont lehetne az. Nahát, ez jó. Annyira szeretném, ha ezt értenétek. Olyan ez, mintha kérdőjelgyermekek közül fölállna egy, hunyorogna kicsit, sápadt homlokát megtörölné, s kibotladozna a világ harsogó, kiáltozó, megnyilatkozó mondatai közé, választana egyet, s csendesen mögé állna.

A szombati helyzet

Az alapvető elhatározásom az volt, hogy ezen a tágas szombati napon elmondom nektek, mi a helyzet. Mégsem mondom el. Majd elmondja az anyukátok, a szomszéd, a sarki rendőr. Én sajnos nem tehetem, csak egy példa, például. Elmondom, mi a helyzet, szerintem, másnak meg egészen más a helyzet, és ezért dühbe jön, csalódást érez, lemondja az újságot, öngyilkos lesz, izé. Én ezt nem akarom. Ezért csak azokról a dolgokról ejtek néhány visszafogott, ámde mégsem bátortalan szót, amelyek révén lehet következtetni arra nézvést, mi a helyzet. Újszeged egyik leggazdagabb kukatársasága a Pinty utca kisboltja oldalánál található. Ez például egy komoly helyzet. Vagy. Éjszaka fölriadsz, nézed a másikat, már ha van neked másik, egy másik ember, és bámulod az arcát, hogyan alszik, a keze megremeg, mozdul egy pihe az ajka tövében, szusszan, talán szól is, fordul, visszafordul, te még mindig nézed, hát ez is a helyzet. Meghaltak a madarak a Somogyi könyvtárnál, úgyis mondhatnám, helyzetben haltak meg, nekiszálltak a vakító üvegfalnak. A hó. A jég. A belvíz. A vízben úszó temetők. Hogy fúj a szél, mintha soha nem akarná abbahagyni. Úgy fúj, hogy a testedben is löki, löködi a szívedet, jól van, értitek ugye, ez is egy helyzet. Pénteken kitöltöttük a lottót, mert helyzet volt. Némelyek szerint a helyzet reménytelen, de nem komoly. Hülyeség. A helyzet mindig komoly, legfeljebb, csakhogy pihentessük a lelket, néha nem vesszük komolyan. Úgy nevet, hogy közben jajgat is. Az is egy helyzet, hogy Baka Pistának nem itt van a sírja. Meg hogy Pataki Ferenc festőművész már látta az angyal talpát, legalábbis ezt mondja, és én hiszek neki. Vajon hányas lába lehet egy angyalnak. Százas? Kétszázas? Tizenkettes? És mennyi, istenem, mennyi helyzet van egy női ölben, a vér, a méz, küretkanál! Nem mondom el, mi a helyzet, mert a helyzet az, hogy mindenki helyzetben van. Ez a helyzet. És akkor ez éppen csak annyit jelent, hogy néha gyönyörű, néha meg elviselhetetlen. Szombat van. Vegyétek meg a sört, a kefirt, és az Úr legújabb szólólemezét, bányadalok az égből.

Milyen lesz a mennyország?

A mennyországban nem lesz ismerős, ott csak jók, rendesek és becsületesek lesznek. Csupa igazlelkű, megbízható ember. Erényes hölgyek és odaadó férfiak, kik mentesek a káros élvezetektől, a hiú gondolatoktól, a bűntől. Milyen az, például, ha a mennyországban két nő találkozik?

- Olyan rosszul nézel ki, Erzsikém - így az egyik.

- Te meg vadul hízol, Marikám!

- Hogy ráncosodik a homlokod, Erzsikém!

- Mennyire nem illik ez a frizura, Marikám! - és egymásba karolva ringnak tova a mennyországi sétálóutcán, hol a kirakatokban ugyanazon ruha pompázik ugyanazon méretekben. A magyar mennyországban a legkiválóbb villányi és tokaji borokat palackozzák. Ha férfiak találkoznak, boldogan kezet ráznak, és nyomban beülnek egy mennyországi vendéglőbe. Elkortyolnak egy pohárka ötputtonyos aszút, majd kancsós málnaszörppel folytatják. A mennyországban nincsen pacal, pörkölt, egészben sütött ökör, disznósajt és tepertő, viszont van zöldségreggeli, pirítós, főtt krumpli, banán. Az ostobák tudják magukról, hogy ostobák, a bölcsek szerények maradnak. A mennyországban van labdarúgó-bajnokság. De nincs bíró, mert senki sem szabálytalankodik, vagy ha mégis, hát rögvest önként jelzi. Súlyosabb vétség esetén a játékos magát állítja ki. A játék színvonalas, nincs lazsálás, egyetlen játékos se csalja a játékot. Minden meccs döntetlenre végződik. A mennyországban nincs szerető, a feleség szerelmes a férjébe, és viszont, a szex iszonyatosan jó, úgy két-három, de inkább négyévente egyszer. A mennyországban nincs gyóntatófülke, végkielégítés, örömlány, vadászles, gyógyszertár, ellenőr, másnaposság, kritikus, védelmi fegyver, bank, hálapénz, temető, baleset, szúnyog, áradás, miniszterelnök. Az óvodákban nincs gondolkodószék, és minden kicsinek saját homokozója van. Az újságok mindennap ugyanazokkal a hírekkel jelennek meg, és minden hír igaz. A folyóiratok minden hónapban ugyanazokat a gyönyörű verseket és novellákat közlik, a festők egyetlen festményt festenek, amit minden évben kiállítanak, és díjra érdemesítenek egyszer. A mennyországban minden megvan, ami jó, szép, erényes, bölcs és helyénvaló. A mennyországban viszont egyvalami biztosan nincsen. Arról beszélek, aki az egészet megalkotta egy unalmas kozmikumi vasárnap délután. Nincsen ott az Isten. Roppant egyszerű, miért. Semmi szükség nincsen rá.

Milyen lesz a pokol?

A pokolhoz tartozó legnagyobb tévhitek egyike, hogy az elkárhozott lelkeknek eme örökszabású büntetőtelepén dugig telt üstök rotyognak, bennük fürtökben szenvednek a bűnösök, káromlók, paráznák, becstelenek és. hitehagyottak. Hát nem! A pokolban kék az ég, és ragyog a Nap, zöld a fű, és tavasz van a lányok lába között. A kárhozat színe kék, a szenvedés színe kék. A pokolban, persze, lesz Isten is. Sőt nem csak egy isten lesz, főistenek és alistenek, egy kicsit mindenki istennek hiszi majd magát. Ha sétálsz a fényes és virágládákkal telerakott pokoli utcákon, csak boldog és elégedett embert látsz.

- Hé, csak egy boldogtalant akarok látni! - kiáltod, de nincs válasz. Kacagva siet el melletted egy úr. Mindjárt fölmászik a hídra, s megfogadva a boldog autósok tanácsát, boldogan veti magát az égkék Tiszába. A pokolban minden tökéletes lesz. Az a vezető áll a város élén, aki a legboldogabb, tehát a legrátermettebb. A közigazgatás perfekt lesz, a polgárok is elégedettek lesznek, a buszok nem késnek, és a lila hajnalokon vidám dudorászással szökdécselnek munkába az emberek. Boldogan lapogatják egymást, az álmaikról és a terveikről lelkendeznek a hajnali villamosokon. Lesz labdarúgó-bajnokság, és csodálatos lesz, mert feltalálták az olyan meccseket, amelyen mind a két csapat győz. Nem lesz kihagyott helyzet, elpattanó labda, ügyetlenkedés. A pokoli iskolákban nem lesz bukás, minden gyermek jeles értesítővel ugrándozik haza. A tanárnők is boldogok lesznek, és a hónap végén meghatottan veszik át a fizetésüket. Ne feledjük a kórházakat! Boldog orvosok boldog betegeknek jelentik be a rosszindulatú daganat tényét. A pszichiátria fékeveszett röhögéstől lesz hangos. Az elfekvőben elfelejtett öregek haldoklanak elégedetten. A pokoli televízióban boldog hajléktalanok, búzatermesztők, vasmunkások és bankárok nyilatkoznak. Templom is lesz, természetesen, annál boldogabb helyet a pokolban nem is találni. Esetleg talán a börtönök. A szociális otthonok. A kocsmák és a kijózanítók. Mert azok is nagyon boldog helyek lesznek. A pokolban csak esténként támad átmeneti zavar, miután a polgárok ágyba mentek, s boldogan teljesítették házastársi kötelességeiket. Mert mielőtt lehunynák a szemüket, még maguk elé, a sötétbe merednek. Atyavilág! Csak nem könny csillog abban a tekintetben?!

- Csak még egyszer hibázhassak az életben!

- Hadd rontsak el valami, drága Istenem! - mormogják maguk elé, hogy aztán másnap folytatódjék a boldog és tökéletes, pokoli életük.

Amit megírtak már

Mondjuk, egyszer csak hozzád lép a barátod, ki épp most érkezett Párizsból vagy Hamburgból, és azt bizonygatja, látott téged egy francia utcán, egy altonai gyárvendéglő bejáratánál. Meglepetten bizonygatod, ez lehetetlen, ki se tetted a lábad az országból, de az ismerősöd csak mosolyog, mint egy ledoktorált filozófus. Az a kócos alak az Eiffel-torony tövében, a strassbourgi dóm előtt vagy a Vencel téren bámészkodva te voltál, kár tagadni.

Vajon hány példányban létezünk?

Arra gondolok, hogy ezt a semmi kis tárcát is megírták már, ezt itt, melynek sorait éppen silabizálod, olvasó. Nem tartalmilag, hangulatilag és hasonlóan, hanem szóról szóra és mondatról mondatra megegyezőleg, úgy ám, hogy ezt a tárcát, ezt itt, éppen így, amiként most is helyezgetem egymás után a szavakat, szóra szó, szóra szó, így, látod, megírta már egy portugál író, akinek a dolgozószobája éppen szembe néz az óceánnal, vagy megírta egy féllábú tallini gyakorló újságíró, egy bolgár főszerkesztő, jól van, végül is mindegy. Hogy ez a tárca volt már a világban, és én minden mondatát és mozdulatát akaratlanul is felidézem egy beláthatatlan tudás mélyéből, és a nevemet adom a volthoz, a megtörténthez, mintha a történelem világnagy falához gurítanám azt a szürke kis üveggolyót, a sorsomat, és persze, nem csak erről van szó, mert ahogy te, olvasó, ezt a Lisszabonban, Brémában vagy Kerkirán megírt és a lisszaboniak, a németek, a korfuiak által elolvasott tárcát most olvasod, te, aki üldögélsz otthon a konyhában, egy hőségtől imbolygó buszon utazol, állsz a gazzal fölvert őszi kertben, állsz az ég alatt, fáj a lelked, boldog vagy, véletlenül nyertél, becsaptak, és ebben a hosszú, kacskaringós mondatban látod is ezt, látod, hogy jól tetted ezt meg azt, tegnap viszont hibáztál, elvétetted, és látod Istent, vagy csak hiányzik, szóval, hogy ebben a tárcában, amit megírtak már, mégis látod az életed. Van a tárcának is köze, mint cseppnek a tengerhez, a történelemhez. És a történelem éppen az, hogy én, én, én most írtam meg először, és te, te, te, olvasó, hasonképp először olvastad.

Az angyalvadászok

Minden héten jönnek. Ilyenkor egy kocsmai beszélgetés közben fölborul a félig telt borospohár. Az abroszon angyalalakú folt sötétlik, és menekülne, és szállna, ha nem húzná vissza önnön kétes sötétsége. Magától kondul a közeli kisharang. Copfos gyereklány sétál az utcán az anyja kezét szorítva, míg nem torpan, s mint aki szakadék szélére érkezett, sírdogálni kezd hangtalan. A nyár végi megégett gesztenyelombok között elhallgatnak a verebek. A mondat, melyet éppen papírra karistolsz, megremeg, s akár egy fáradt, szomorú állat, aznapra már mozdulatlan marad. Csönd lesz a városban is egy pillanatra, s e mérhetetlen teljességből kihallik a világvégi rettentő suhogás, hogy ím megjöttek, újra itt vannak az angyalvadászok. Messzebb lesz az ég is, és a föld sem azt mutatja, merre kell menned, hanem hogy hová kell végleg lefeküdnöd majd. A vadászok bejárják a várost, ahol az életünk telik. Megismerjük őket, ám ha az arcukba pillantunk, nyomban felejtjük is a vonásaikat, részvétlen tekintetüket, mohó szájukat. Szigony a kezükben, jégsapka a szívük fölött, hó a zsákjaikban. Oly csöndesen teszik a dolgukat, mint idő a ruhásszekrényben. Menekülnek vajon az angyalok? Összegyűlnek-e egy pillanatra a tér platánjai fölött, a piac hurkaszagában vagy a könyvtár fényáztatta előcsarnokában? Üzennek-e egymásnak, hogy igen, jaj, igen, újra megérkeztek a vadászok, s egyiküket újra kihalásszák szárnyalás, álmélkodás vagy játék közben! Nem tudom, szól-e az öregebb angyal a fiatalabbnak, hogy ne időzzön túl soká egy gyerekszívnél, ne meséljen önfeledten neki, ne dúdoljon dalocskákat a lüktető húsnak, ne nézzen részeget, szerelmest, és ne ingerelje egy haldokló félig elszabadult lelkét, mert most még embernek is veszélyes lenni, nemhogy angyalnak. Azt sem tudom, védekeznek-e tűzzel, lélekkel vagy jósággal. Azt nem tudom, gondolnak-e arra, hogy lázadni kellene, harcolni. Csak azt tudom, alkonyatra mindig deresre hűl egy angyal homloka, s a kertjeink alatt fölcsap a tűzrakás lángja. A rőt alkonyati fényben angyalsteaket sütnek parázson a mosolygó angyalvadászok. S mire szétszóródnak odafent a csillagok, már csak a leszopogatott csontok világlanak a karmaik között, az apró angyalbordácskák. De mielőtt visszatérnének világvégi házaikba, hústól és vértől jóllakottan, mielőtt fölhangzana még a rettentő suhogás, a vadászok a csontokat az éjszakai égbe, akár egy kútba, mind beledobálják.

Az én imám

Bocsásd meg, hogy némely kézenfekvő alkalmakkor nem ittam eleget. Pedig megtehettem volna. Norvég tequila, albán whisky, izsáki borok, a maga illatától lángra kapó berzevici csalánpálinka! Bocsásd meg, hogy inkább hazaimbolyogtam, s a hajnali ég lila botrányára hagytam kőarcú és kőmozdulatú barátaimat. Bocsásd meg, hogy volt erőm megmondani egy ismerősnek, hogy rosszul csinálja az életét. Bocsásd meg, hogy ritka esetekben türelmesebb vagyok gyönge nőhöz, gyerekhez, baráthoz és ismeretlenhez, mint egyébként szükséges lenne. Azt is bocsásd meg, hogy félidős életemben háromszor - te aztán tudod, hogy többször nem - olyan jó voltam, akár egy másnapos pápa. Bocsásd meg, hogy a számtalan káromlás után néhányszor bocsánatot kértem Tőled. Bocsásd meg, hogy vágy fűtött a javulásra, a jobb magatartás égi osztályzatára. Bocsásd meg, hogy emberszarban állva is véltem egyszarvút látni. Bocsásd meg, hogy ha elutazom, hát magammal viszem a Könyvedet és ájulás előtt beleolvasok, és bólogatok, mert érezni akarok valami távoli, másvilági meleget. Bocsásd meg nekem azt a három lányt, akivel nem. Bocsásd meg, hogy úgy maradtak, dobogó szívvel és bizsergéssel a pihés combok hajlatában, holott minden: ésszerűség, ösztön, logika, vágy, bölcselet, érzelem, idő, testnedvek együtt voltak, arra nézvést, hogy. Bocsásd meg azt a nőt is, akivel viszont igen. Bocsásd meg nekem, hogy néha annyit keresek, amennyit megérdemlek. Bocsásd meg, hogy olykor váratlanul nem félek, nem szorongok, és seggbe rúgom a mélabú ebét, mert tudom, hogy jól van, ami van, és hogy, az íróval szólva, minden megvan. Bocsásd meg nekem ezt. Bocsásd meg, hogy helyesen gondolom a gondolhatót, hogy jól teszem, hogy igazam van, hogy nem mindig vagyok hülye, hogy mosogatok, ágyalok, bevásárlok, helyesen szavazok, megértő vagyok, véletlenül jót mondok. Bocsásd meg az önzetlenséget, a mértéket, a pontost, bocsásd meg nekem az igazat. Bocsásd meg, hogy szeretek. Bocsásd meg nekem, Istenem, hogy gyönge pillanataimban azt gondolom, jó vagy. S ha semmi mást, csak ezt bocsássad meg nekem. Ámen.

Tudni vagy nem tudni

Péntek van, és a kedves olvasó nyilván ma is tudni szeretne valami fontosat. Jogos igény. Ám ez most nem lehetséges. Megértem az olvasót, pártját fogom, drukkolok neki teljes szívemből, mégis ki kell ábrándítanom, mert tőlem ma semmit se tud meg. Nem azért, mert nem akarom tájékoztatni vagy fölvilágosítani. Minden vágyam ez, sőt a kötelességem is lenne, mégis azt mondom, stop, stop, kedves olvasó, nincs tudás, nincs ismeret, csak van valami, valami van, ahogy az orosz bohóc mondta.

A százhúsz kilós alsóvárosi olvasó üldögél a karosszékében, harmatos üvegű, keserű sört kortyolgat, és azt szeretné tudni, miért neki van a világon a leghülyébb anyósa. Ha tudnánk, se árulnánk el. Egy másik hűséges olvasónk, úgymond váratlan szőke, alig húszéves teremtés, éppen talpas Symponiát tüdőz a panelkonyhában. Ez utóbbi huszonnégy óra alatt három tetszetős hímtagot ismert meg, egyre elkeseredettebben. Hát nem! Mi aztán nem fogjuk elmondani, mi a nemi öröm titka, és még azt se fogjuk elárulni, hogy a nemi öröm jó vagy rossz dolog, illetve hogy a három kiváló, gazdag és okos hímből miért egy negyediket kellene választani. Volt egy rekedt hangú olvasó, azt szerette volna tudni, mit álmodott a múlt pénteken a polgármester. Erről sem beszélünk, honnan is tudhatnánk a polgármester úr álmairól. Egy újság nem Freud Zsigmond, kérem szépen. Egy másik olvasó azt kérdezte váratlanul, mi a boldogság. Wauv! Kuncogott is az egész szerkesztőség. Némelyek szerint a boldogság olyan, mint Alaszkában az aranylelőhely. Valaki kikotyogja, mire rohan a nép, mint a vadbarom. Ha a szerkesztőségünknek birtokába jutna a boldogság lelőhelye, hétpecsétes lakat alatt őriznénk. Az egyik olvasónknak az a boldogság, hogy alig huszonöt éves barátnője van. A másik olvasónknak meg az, hogy már nagyon régen nem húszéves a társa. A sportrovatunk minden hétfőn kap egy levelezőlapot, egy közismert kapus adja fel, az van a lapra írva, van-e Isten. Mit lehet erre mondani? Kezdőrúgásnál igen, szabadrúgásnál talán, tizenegyesnél öt százalék. Tehát. Kedves olvasó! Ugye, azt hiszi, azért írunk, hogy ön bölcsebb, tájékozottabb, hozzáértőbb és tapasztaltabb legyen? Ez épületes marhaság. Az újságot olyan emberek fogalmazzák napról napra, akik az élet alapvetéseiről hozzávetőlegesen annyit tudnak, mint amennyit önök. Akik írják az újságot, azok se tudnak. Írni tudnak, esetleg, de az nem tudás, csak írni tudás. Ha egy hírlapíró tudna, nyomban nem lenne hírlapíró, hanem fizikus lenne, polgármester vagy húszéves, fitymabolond leányzó. Néha egy fűszál, egy göndörödő férfiszőr, egy duzzadó mellbimbó, a világ legfontosabb könyvének valamelyik mondata többet ér a mi egész újságunknál. Mese nincs. Ma kell előfizetni.

Találj egy derűs embert!

Délután volt, mint egy orosz filmben. Arra gondoltam, vannak szavak, amelyek úgy vannak, hogy nincsenek is valójában. Tündökölnek, mint angyal egy fagyott, zúzmarás kert fölött, s nem akad földi dolog egy sem, mire könnyű szárnynak odakötözhetném őket. Akkor jelöl a szó, ha van jelölni való dolog. A kőre azt mondom, kő, a fűre, hogy fű, a bűnre, hogy bűn, ilyenek, ez tiszta, problémátlan ügy, mint egy kollégista kisfiú visszatérő álma a szakács néni bal kebléről. Van boldogság is, tudjuk, mert megmondták minekünk. Másfél mázsa, hempereg a sárban, és néha kiröfög az ólból, hol a moslék, hol van, te lusta gazda. Aztán a boldogságot levágják, hurka lesz belőle, tepertő, meg az ól előtt egy barna, lassan elszivárgó folt.

Olyan szót találtam, aminél szebb talán nincsen is.

Derű.

Hol van egy derűs ember? És milyen a derű voltaképpen, milyen az állaga, hogyan látszik, és miként érezhető? Nem tudom. Talán a derűben nincsen fájdalom. Vagy ha van, mégiscsak, hát az is fényes, mint a gyerekek nyálas ínye, amikor nevetnek az egymásra mászó katonabogarakon. A derűben nem figyelmeztet és nem büntet a fájdalom, ahogy egyébként azt teszi. A derű biztosan nehéz is. Annak kell lennie, mert nem űzhető el, nem cipelhető, és ellopni, kicsalni sem lehet. És megvenni sem lehet. Velünk születik? Adomány? Kegyelem? Vajon bölcs-e a derű? Tudja-e a világ irgalmatlan súlyát, borzasztó nehézkedését, fáradalmas kényelmetlenségét, s ha ezt netán nem tudja, akkor viszont mit tud? Jól van, hiszen a derű is emberből van. Akkor meg tudja az embert, az ember szagát, törvényeit, tudja a pénztárcáját, a pelenkát, a lassan oldalra dőlő boros üveget. És mégis van?! Mégis lenne, így, létezne e nyűgös tudással?! Ezt írom most, istenem. Minden mindennel összefügg, egymásba ér, a vonatkozások tékozló, kusza sokasága az életünk, de a derű, az hol van, hát hol?! Vagy nem is emberből van, hanem annál is lényegibb elemből. A lélekből talán? Mert a lélek több, mint az ember. De csak azzal több, hogy azt hihetjük, mindig van, és elér az égig. Akkor meg a derű is lenne mindig? Hány éves a derű? Tanítható, amiként a hit, például, mert megtanulom lassan, hogy nagyon van isten, és nagyon van magány, és van büntetés, mert aki tanít, mint isten, azt tanulni kell, ha nem is lehet megtanulni igazán sose. De hogy tanuljak derűt, amikor a derű nem szentség.

Kerestem azon a délután az emlékezetemben egy derűs embert. És nem találtam. Nem hullt a hó, csak hideg volt. Nem csikorogtak a felhők, csak vonszolták lomhán a szürke súlyukat az irdatlan kékben. Kerestem egy derűs embert azon a délután. De csak szavakat találtam.

Mi a hősiesség?

Kérdezték tőlem, mi a hősiesség. Magyarázzam meg, hősiesen és bátran miképpen kell viselkedni manapság. Dadogtam valamit, s közben bámultam ki a félhomályos ablakon. Hősiesen tavasz akart lenni. Jó szagú gyerekkorunkban azt tanultuk, hogy hős volt Búvár Kund, Dugovics Titusz, Bem apó, és az lett végül a halállázas kis Nemecsek is. Holle anyóról senki se mondta soha, hogy hős. Pedig novembertől márciusig emelgetni azokat az irdatlan dunyhákat, hogy hulljon, pelyhezzen a hó, szerencsétlen öregasszony, hat hónapon keresztül rázni, párnázni és dunyházni, miközben társadalmi elismerés annyi se, mint egér lábán a köröm, persze hogy megsértődik és abbahagyja. Itt állunk a tavaszra nyíló, nagyon kék ég alatt, és ingatjuk a fejünket. Már megint úgy bandukolt el a tél, hogy nem volt hó, nem tudott szánkózni a gyerek, nem nyomtuk az asszony arcát a hóba, nem vesztünk össze a szomszéddal, ki lapátoljon el a ház sarkáig. A drága jó Holle anyóra nem gondol senki. Énnekem különben hős minden ember. Hős az, aki élhet. Közvetlenül a szomszédomban is egy hős lakik, bár nem fognak róla tanulni az iskolában. Ő például egy édesanya, és minden délelőtt úgy megy el otthonról, hogy másféléves gyermekkel, valamint három különböző méretű, de telepakolt kosárral, továbbá egy dögnehéz táskával ereszkedik le az emeletről, egyszer én is megpróbáltam ezt a mutatványt, legyen elég annyi, hogy megroskadtam az első lépcsőfordulóban. Na és aztán hős egy hetvenöt éves bácsika is. Ilyenkor egy férfinak már nem illik élni, hatvan körül statisztikailag illik elmenni, trombózist, májzsugort vagy szívrohamot kapni. Úgyhogy egy hetvenöt éves bácsika egy kissé illetlen is, amiből az is következne, hogy a hősök illetlenek is. Hős az, aki reggel hatra jár dolgozni, miközben persze az is hős, aki egyáltalán dolgozik, holott persze szeretne, csak hát nincsen munkahely, volt, megszűnt, eladták. A kedvenc kocsmámban is csupa hős ül, komoly és meglett férfiak, reggel tíztől este nyolcig halálos harcban lenni felesekkel és pikolókkal, és végül győztesen hazatakarodni. És persze az asszony is hős, otthon, az összekönnyezett föltörlőrongyot ölelve. Mert nem a hősök a legnagyobb hősök, hanem azok, akik a hősöket elviselik.

Elvesztett irodalom

Azt írja Mészöly Miklós, van abban valami sorszerű, hogy a magyar irodalom a Halotti beszéddel kezdődik. Álmomban öregkori Petőfi-verseket olvastam. Bölcs és agg ember gondolatai népről és szabadságról, s talán új és fiatal feleségéről. Az öreg Petőfi, aki nem lesz híve a kiegyezésnek. Álmomban Radnóti Miklós kétkötetes nagyregényét olvastam, dermesztő haláltábor-regény volt, Auschwitz-regény volt, szikár és fegyelmezett, kopogtak a mondatai, mint a fagy. Álmomban József Attila második istenes korszakából vizsgáztam, és megbuktam. Álmomban az öreg Ady regényét olvastam napokig. Regény Trianonról, Kun Béláról, Prónayról.

Álmomban láttam egy költőt, a nevét nem tudtam. Ő volt az, aki élhetett volna, de nem élt, ő volt az, aki a legnagyobb költőnk lehetett volna, de egyetlen verset sem írt, ő volt az, akinek csak sorsa, élete volt, de költői életműve egy sor se, ő volt az, aki a hiányával létezett, ő a mi örökös veszteségünk és hamvába holt lehetőségünk, elvesztegetett esélyünk.

És hol vannak ők, akik ha megszülettek és daloltak is, elfeledtettek? Köd a ködben, hol vannak az első verselők, a tűzcopfos, kígyónyelvű kobzosok, a medvebundás énekesek, akik együtt zümmögtek a pengehangú északi széllel, akik mézes fakérget tettek a nyelvük alá, hogy szebb és csábítóbb legyen az énekük, akik vörösen izzó fémkupákból ittak forrón bugyogó kancatejet, akik vaddarazsat neveltek a homlokcsontuk mögött, akik látták az égig érő fát, a megsebzett csodaszarvast, akik vérmedvékkel és farkasokkal üzekedtek, akik teherbe ejtették a szelet, és értették a vérszívók zümmögését?! Versek és dalok, balladák és ráolvasások, regények és mondák, melyek elvesztek, mert meg sem születtek. Szavak, melyek úgy vannak, hogy a hiányuk által vannak, vajon más lenne-e az élet, ha meglennének? Ha ott foglalnák a helyet a közkönyvtári polcokon, az olvasószobákban? Más lenne-e a világ, másképpen gondolkodnánk? Én ezt nem tudom. Mit változtat egy elvesztett vers a világ állapotán?! Hát talán annyit, mint egy fűszál a réten. Egy fűszál. Tényleg. Mi az? Megmondom. Nem biztos, hogy megteszi, de ha úgy alakul, képes kiszúrni a szemed.