Kedves M.!

Már megint útra keltem. Tudom, most ráncolod a homlokod, ellenkezel, hogy nem útra keltem, csak (mint mindig) elszöktem az út elől, amin menni kellene, hogy csak úgy teszek, mintha... és így tovább.

Már megint igazad van, és még sincs igazad... mert valóban az út elől szököm, de a valósághoz tartozik, hogy épp az utat építem, a sajátomat, ami a tiéddel találkozhat, hogy mehessünk együtt, ha akarod, ha akarom, és ez az út valahol itt kezdődik, itt a távolban, ahol te nem vagy, legalábbis nem megérinthetően vagy jelen.

[...]

Már megint Bologna. A piazza Maggiorén ülök, kellemes hűvös a dóm lépcsőfoka, nézem a népeket, ahogy jönnek-mennek, a galambokat hajkurászó gyerekeket, a rövidléptű siető signorékat nyakukban csilingelő aranyláncaikkal, gondosan kivasalt egyformaságukkal, a combjaikat kivillantó hangos szavú lánykákat, a kivillanó combokat mohón figyelő fiúkat és öltönyös signorékat, az utcai énekest, a kerékpáros diákokat, ahogy felzavarják a gyerekektől megmenekült galambokat, és ha becsukom a szemem, az egész piazzai lét kakofón zenévé szelídül.

Már megint Bologna. De miért épp ez a város, és mindig ez itt, miért nem más, kérdezheted. Ezt kérdeztem én is tegnap, ahogy a hajnali érkezés után gyalog mentem végig a via Indipendenzán. Minden üres volt és kietlen, aludt a város, alig moccant valami, és én az úttest közepén gyalogoltam. Az idő miatt jöttem ide újból, jöttem rá ott az úttest közepén, az idő miatt, ami itt furcsa időtlenségben van jelen. Mert nincs idő, legalábbis abban az értelemben nincs, ahogy mi éljük meg, de ezt most, utazásom második napján nem tudom pontosan leírni neked, hiszen épp azért jöttem, hogy érthessek, pontosan megértsem ezt a sejtést az időről, és benne magamról, magunkról, és ...

A via Indipendenza csendjében tegnap láttam azt, amit nappal a nyüzsgő tömegben, az izgága dolgunk-után-rohanásban, a tevésben-vevésben nem lehet megpillantani, mert a mindennapok gondjai hártyát vonnak szemünkre, hogy hártyásan, félvakon tapogatózzunk valamiben, ami nem az, aminek látjuk, hanem ... Látod, még nincs szó, nincs szavam, amivel elmondhatnám, de te biztosan érted, kívánom, hogy értsd dadogásomat, mint ahogy egykor együtt értettük (értettük?) Dante Paradicsomát, vagy legalábbis megéreztük a kimondhatatlan fenségességét, borzalmát és a vágyat, ami az elakadó nyelvet még inkább bénítja.

Lassan lépdeltem az utcán, és bármerre néztem, mindenütt minden egyszerre volt jelen. Mintha itt megállt volna az idő, pontosabban mintha a rohanó idő magába olvasztotta volna az apró részidőket, hogy egyszerre tegye jelenvalóvá mind. (Tudom, már megint ráncolsz, és arra kérsz, ne keverjem ide a jelenvalót, a létet és hasonló filozofikus dolgokat, de ... de hiszen erről, épp a létről van szó ... Még mindig dadogok). Barokk, reneszánsz, gótika, román, klasszicista egymás mellett...; a színek: skarlát, kármin, terra di Siena, sanguigna (ez a vérző szín! mennyi van belőle itt!) és okkerek; a híres portici, az egész várost behálózó árkádsorok, alattuk a most csillogása, a fényes kirakatok. Milyen jól megvan egymás mellett az anyag és a műanyag, az akkor és a most, és a bennük rejtező történetek!

Igen, talán a történetek... Ahogy az ember az időbe, ebbe a képlékeny, megfoghatatlan masszába vési önmagát egyetlen pillanatra, hogy aztán elsüppedjen, eltűnjön mások történetei mögött és alatt. Persze vannak, akiknek története végleg (végleg? van-e végleg és mindörökre?) belevésődik az időbe. Itt van például Re Renzo története, akinek palotát emeltek börtönül, benne élt évekig, mindent megkapott, amit csak akart, és közben mindent elvettek tőle, mert a világ, időstül-történetestül parányi lehet egyetlen hatalmas palotában. De vajon a történelemkönyvekben őrzött történet Renzóról valóban Renzóról szól-e? Nem hiszem.

[...]

Látod, ez az érdekes. Ahogy az ember benne hagyja magát az időben. A Neptun kút alkotója például: szinte látom huncut mosolyát, ahogy vágyainak engedve először vetette papírra a nimfák alakját. Ezek a buja; telt asszonyok, akiknek mellbimbóiból víz fakad! Ezek az éltető, tápláló, gyönyört árasztó asszonyok - az ember szinte látja, amint Giambologna beléjük rajzolja az összes vágyát, gyönyör-emlékét, minden asszonyát, aki táplálta és ölelte. Ebben a szoborcsoportban nem is maga a szobor érdekes, az ikonológiai program, az allegória, hanem az a huncut mosoly, gyönyör-emlék, amiből megszületett.

[...]

Tegnap az első utam a Santo Stefanóba vezetett. Mindig eljövök ide, ha Bolognában járok, néha egyedül, máskor valamelyik barátommal. Most Stefano kísért el (stílusosan: a Santo Stefanóba), a fiatal költő, akiről már sokat meséltem neked. A két torony alatt találkoztunk, aztán kávét ittunk Beppe bárjában, végigsétáltunk a piacon, a halas kofával alkudoztunk, néztük a vaskos marhahúsokat, a hatalmas sajtkerekeket, a zöldség és gyümölcshegyeket, magunkba szívtuk a fanyar, édes, szúrós, buja szagokat, végül egy-egy almával a kezünkben indultunk a templom felé.

Ez a hely elmondhatatlan. Sűrűbb a csendje, mint más templomoké. Hét apró kápolnából, templomból és monostorból építették egybe, egyik a másikba olvad: szent labirintus. Kicsi és sűrű, megérinthető és távoli. A tér, ahol a falak emelkednek, különös erőt áraszt: talán ezért választották kultikus helyül már a pogányok is.

Kezünkben almáinkkal végigjártuk a templomokat, aztán leültünk a kakas alatti kőpadra. Aszklépiosz kakasa ez, kőbe vésve az egyik belső udvar falán; lefittyenő tarajú sovány kakas, ami éberré tesz, ha enged az ember a csendbemerítkezés csábításának. Kezünkben alma, hátunk mögött a falon a kakas: csábítások mélységes ellentéte ez, amit az ember a húsában és azon belül érez.

Rád gondoltam ott. Arra, hogy most jó lenne veled ülni a padon és együtt merülni le ebbe az egyszerre nyugodt és fortyogó megnevezhetetlen sűrűségbe, amit nem tudok elmondani, mert minden szó pontatlan és csalárd, a szavakon túli kellene hozzá, de lehet, hogy egyetlen tüdőnyi levegő is megfelel, ahogy zajosan távozik az orrlyukon keresztül, hogy helyébe másik légtömeg áramoljon be: ez a folytonos ki-be, és újra ki és újra be, és mindig másik, mégis ugyanaz, ez a benne-lét az időben, ami egyszerre múlt és jelen és jövő, amit a csendben vagy a felfokozott örömben (húsban, vérben, alma gömbölyében, hal szagában) tapasztal meg az ember, vagy... Már megint dadogok.

[…]

De mindez nem érdekes. A Santo Stefanóról akartam írni neked, ahová egyszer elmegyünk együtt, almával vagy anélkül, de elmegyünk. Tegnap épp erre gondoltam, amikor beleharaptam az almába, és mellettem Stefano foga alatt is harsant a gyümölcshús, egyszerre martak a fogak az anyagba, és mi hangos nevetésbe törtünk ki, potyogott a könnyünk is. Tudom (bár másként, más miatt), te is épp akkor haraptál volna, engedvén az alma piros csábításának, de az a harapás inkább Giambologna ceruzájának nyomát idézte volna, mintsem az íróemberek testvériségét. Persze, mindez csak fikció, de micsoda lehetőség...

[...]

Kedves M., nem folytatom. Még mindig nem tudok semmit az időről, benne magunkról és ... vagy egyre inkább a semmit tudom.

Hosszú az út, mielőtt újra útra kelek, útra kelhetek, elébb oda, ahol te vagy valódi valóddal (valódi? mi az?) jelen, aztán vissza ide, veled, mint egy tüdőnyi levegő az orrlyukon keresztül. Akkor már tudni fogok (vagy inkább érteni) kicsit. Talán...

Kedves, addig is vigyázd magad nekem, én is azt teszem: Katád