Képzelt-valódi utazások József Attilával

„Kilencszázharminchárom nyarán az IGE, pontos nevén Írók Gazdasági Egyesülete, íróhetet tartott Miskolcon. Sok író vett részt ezen az íróhéten, köztük József Attila is. Előadásokat tartottunk Miskolcon, onnan átrándultunk Lillafüredre. Miskolcról helyiérdekű vonattal utaztunk. Gyönyörű tájon vonul ez a vonat, hegyek és dús erdők között. Egy kupéban ültem Attilával, én arccal menetirányban, ő velem szemben. Elragadtatva néztem a szép fákat. Váltakoztak a sokféle fák, fenyők, bükkök, tölgyek és hársak és platánok. Az út egyik szakaszán gyertyánfák közt haladtunk. Gyertyánfaerdőt akkor láttam először. Szinte áhítattal bámultam ezt az erdőt, a sok-sok gyertyánfát, melyek vékony és egyenes törzsűek, és a magasba merednek. Attila könyvet olvasott és egy tekintetre se méltatta az erdőt. Csodálkoztam rajta. Azon csodálkoztam, hogy ő, a költő, akinek a versei tele vannak pompás természetleírásokkal, most, amikor élvezhetné a természetet, ennyire közönyös. De nemcsak hogy nem nézett ki, hanem így szólt hozzám: ‘Hallgass csak ide! Milyen remek ez.’ És elkezdett felolvasni a Toldi szerelméből.”

Így emlékezett József Attila különös utazási szokásaira Nagy Lajos, a sivár társadalmi hétköznapokat ábrázoló szociográfia mestere, aki - mint az idézett szöveg bizonyítja - a természet káprázatos valósága mellett sem tudott közömbösen elmenni. A költőnek azonban nem volt szüksége konkrét környezeti modellekre ahhoz, hogy belső világát érzékletes természeti képekbe öltöztetesse.

A poéta különös, virtuális táj- és időészleléséről Vágó Márta tudósított utólag József Attila című könyvében. Egy 1928-as, ürömhegyi családi kirándulás emlékét fölidézve azt írta, hogy amikor a Sok gondom közt kezdetű vers „első sorait felolvasta, Irma néni megjegyezte, hogy a bóbiskós szántón milyen tömör, jó kép. Tényleg olyan meleg van lent a mélyedésben, a szántóföldeken, hogy elbóbiskolhat az ember - mondta. - Én nem úgy gondoltam - felelte Attila csodálkozva és kicsit nevetett -, hanem mikor mentem itt lefelé a bevetett árokban, szemben, az emelkedő lejtő mezsgyéit bóbiskoló parasztoknak láttam, az egyik behúzta a nyakát, a kalapja az orráig csúszott előre, és pipa lógott a szájából... - Látta, Attila? - kérdezte Irma néni, és kissé megcsuklott a hangja. - Azért tudtam, hogy szántóföldek - nevetett Attila vigasztalóan, és hízelegve kuporodott Irma néni lábaihoz. - Nagy bajnak tartja ezt, Irma néném? - kérdezte kissé aggodalmas hangon. - Költőnél nem nagyon nagy baj - mondta Irma néni -, de azért én a maga helyében beszélnék erről orvossal, beszélt már? - Attila most a hátán hevert, és egy fűszálat csavargatott az ujjai között. - Azt mondják, ha meg tudja írni az ember, ha fel tudja használni, nem is baj - dünnyögte.”

„Irma néni” - a Vágó család baráti köréhez tartozó dr. Polacsek Károly ügyvéd felesége - arra célozhatott, hogy a téves eszméktől „vezérelt” szkizofrén betegek tünetei kísértetiesen hasonlítanak a költői ihlet működéséhez. Hallucinációs vágyteljesítés, képzeletben felépített realitás, mágikus gondolkodásmód és gyermeki mindenhatóság-érzés jellemezi ezt az észjárást. Míg azonban a pszichotikus betegek képtelenek magasrendű szellemi teljesítménnyé transzformálni ösztönös késztetéseiket, József Attila élénk képzelete konkrét formát öltött látomásaiból építette ki metafora-rendszerét. Lírai fantáziautazásairól, akárcsak a távoli földrészek fölfedezői, topográfiailag hiteles - erős vizuális és valódi földrajzi hatást keltő - térképeket rajzolt verses „úti leveleiben”.

Már tizennyolc éves korában írt, első nagy formátumú mesterművében, A Kozmosz éneke című szonettkoszorú első sorában elárulta, hogyan működik szómágián alapuló ihlete: „Külön világot alkotok magam”. S az ő világa - hiába emlékeztetett kísértetiesen a valóságosra - nem a meglevő utánzata volt, hanem egy öntörvényű alkotó álmaiból, vízióiból teremtett mikrokozmosz. Belső utazásainak tájélményei így váltak mások képzelete számára is érzékelhetővé, már-már valóságosan bebarangolható vidékké.

Magánemberként ritkán írt József Attila par excellence úti beszámolót, pedig örök otthontalanságában sokfelé megfordult, és élményeiről rendre beszámolt családjának, ismerőseinek. Biográfiáját akár térképen is ábrázolhatnánk: a ferencvárosi születésű költő számára Öcsöd, Abbázia, Szabadszállás, Monor, Terézváros, Nyergesújfalu, Makó, Mezőhegyes, Kiszombor, Szeged, Bécs, Hatvan, Párizs, Cagnes sur mer, Ürömhegy, Hódmezővásárhely, Lillafüred vagy Balatonszárszó szubjektív értelemben fontos földrajzi helyek és életállomások voltak, de a legtöbb helységnevet csak önvallomásaiban s emlékébresztő, versihlető élményforrásként tartotta számon.

Hogy miért, arról egy Vágó Mártának írt levelében számolt be 1928. október 20-án: „Mily sok gazdagságot is kaptál a világtól, hogy annyira szereted, annyira hálás vagy neki, mindig őt nézed, a gyereket a kutyával, a mókust a fán, a kis vitorlás hajócskákat a gyepmedencében. Látod, nékem mindig magamba kell nyúlnom, hogy néked olyan amilyen tájakat mutathassak. Az örömöt és a szépet én csak lélekben élem át, míg te a valóságban. Te tapinthatóan én meg csak mesélhetően.” Vágó Márta a valóságos élmények hiányát szellemileg kompenzáló költő munkamódszerét is megfigyelte: „Folyton motívumokat gyűjtött, kérdezgetett, hol engem, hol másokat. Egy-egy elejtett szó nyomán elbeszéltetett magának történeteket. Bármit emlegettek jelenlétében, rögtön a célzások mögötti históriák végére akart járni.” Úgy „gyűjtögette a versanyagot, mint egy méh a virágport”.

Amikor valóságos úti élményeiről írt leveleiben, ritkán töltötte el a rácsodálkozás öröme. Reális élménybeszámoló helyett szívesebben emelkedett metafizikai magaslatokba, mert a vizionált lelki táj plasztikusabban kifejezte kedélyállapotát, mint valódi környezete. Így írt például 1926 elején, Bécsben kelt levelei egyikében nővérének: „minthogy a transzdimenzió elsülyedt (sic!) a Szaturnusz gyürüi (sic!) mögött, itt lógok most az ég roppant kifeszített ejtőernyőjén, mely helyzetben a fentiekből következően normálisabb vagyok a reggeli szélnél...”

Nem sokat ámuldozott ugyanezen a nyáron a főúri pompát kínáló hatvani kastély vendégeként sem; inkább csak regisztrálta, hogy újabb, elérhetetlennek vélt világtájat ismerhetett meg közelről. Nővérének írt dicsekvő levelében - nyilván titkos rivalizálási szándéktól indíttatva - mindössze két mondatot szentelt kiváltságos luxuskörülményeinek: „Itt talán még szebb mint volt a bécsi Lainzban, gyönyörű park, szobám olyan, amilyen még nem is volt, saját külön íróasztallal. Egyelőre csak úszni lovagolni és kocsizni lehet, a vadászat - míg a tilalom tart - csupán különböző heves udvarlásokat jelent.”

1926 őszén, „anarchista korszakában” pedig ilyen polgár- és nővérpukkasztó jelentést küldött a „fény városából” a franciaországi utazásról álmodozó Jolánnak: „Párizsról le kell beszéljelek, azt hiszem, ha most kijönnél, még jobban csalódnál abban a buta összezavart Mah-Jong partiban, amelyet a Baedeckerek Paris néven neveznek. Hogy Ady, ez az iszákos hülye mit látott a pálinkában, az más lapra tartozik. Itt egyáltalában nem lehet ámulni, hacsak azon nem, hogy miként lehet annyi utolsó piszkos krejzleráj egyrakáson (sic!) mint itt. Legszívesebben fölrobbantanám: állandóan és hiába keresem benne mindazt, amit beléképzeltem.” (Kiemelés tőlem: V. A.) Csalódott elszólásából mindenesetre kiderül, hogy a képzelet a valóságos tapasztalatszerzés előtt és után is nélkülözhetetlen alkotóeleme volt a sokat utazó József Attila világszemléletének.

Vidéken és külföldön rendszerint vonattal közlekedett - éppen ezért nagy várakozással ülhetett be 1929 nyarán egykori gyámapja-sógora autójába, barátjával, Déry Tiborral együtt, akit meghívott a Makai familia új otthonába, Hódmezővásárhelyre. Az író így örökítette meg emlékiratában a közös utazás mulatságos epizódjait:

„Családi körülményei felől teljes tájékozatlanságban másnap beszálltam a kocsiba; elöl ült a sofőr és a sógor, dr. Makai Ödön (...), hátul mi ketten Attilával. Nővéreit sem ismertem még, csak névről - egy verséből az egyiket, Lidit, akit Jolánnak hívtak, de Lucie-nek kellett majd szólítanom -, Attila verseit azonban már annál alaposabban, tulajdonképpen azokhoz szálltam be a kocsiba. Pesten a sofőr vezetett, a város határába érve a sógor vette át a kormányt. Az első öt percben elgázolt egy tyúkot, utána idegességében nekiment egy fának.

- Tegnap tette le a sofőrvizsgát - mondta Attila.

Én sérthetetlenségem tudatában nevettem, Attila azonban reszketett a mosolya alatt, holtfehér volt. - Nincs neked dolgod Kecskeméten? - kérdezte egy idő múlva.

- Dehogynincs - mondtam. - Annyi, mint Vásárhelyen.”

A testi épségüket féltő íróvendégek tehát sürgősen kiszálltak, s miután aznap már nem indult vonat Vásárhelyre, Kecskeméten töltötték az éjszakát.

Bányai László, a költő másik sógora is beszámolt néhány közös autózásról. 1930 tavaszán-nyarán többször is átrándultak Hódmezővásárhelyről Makóra a bank kocsijával - de akkor már a környék egyetlen úrvezetőnőjeként számon tartott Jolán (Lucie) ült a volán mögött. A szépasszony körül legyeskedő, majdani sógor emlékei szerint „késő éjjel hazatérőben tele tüdővel zsoltárokat énekeltünk az autóban egészen hazáig.” Figyelemre méltó, hogy még ezeken az önfeledt kirándulásokon is „Attila hóna alatt elmaradhatatlanul ott szorongott a Kalevala vaskos kötete, amiből - alkalommal, vagy alkalomszerűtlenül (sic!), - fel-felolvasgatott egy-egy részletet”.

A könyv állandó útitársa és ihletője volt, bármerre járt-kelt. Másokhoz képest sokkal intenzívebben - és egyszerre több dimenzióban - érzékelte a létet, leghétköznapibb pillanataiban is. Gyakran iktatott filozófiai fejtegetéseket, geometriai ábrákat és matematikai levezetéseket a viszontválasz reményében íródott, praktikus ügyeit tárgyaló magánleveleibe - maradandó emléket állítva heves szellem-működésének.

Műalkotás közben azonban másféle „bédekker” alapján szemlélődött. Amíg nem járt pszichoanalitikus kezelésre, szellemi teremtőerejét a vágy, az álom és a tudatában rögzült emlékképek anyagán érvényesítette - így alkotva a maga és virtuális útitársai (olvasói) számára külön világot. Amint azonban a külső és a belső valóság rejtett dimenzióit, a „fecsegő felszín” alatt hallgató „mély” rejtelmes szféráját is kutatni kezdte, a tudatalatti homályba vesző titkaihoz az egyetlen megismerhetőnek vélt, hiteles matérián: önnön személyiségén keresztül próbált közel férkőzni.

Tájverseinek szemléletes metaforáit a harmincas évektől már nem szertelen fantáziája látomásaiból teremtette meg. Egyre inkább a racionális megismerés elől elrejtőző, mélytudatából kibányászott emléknyomok alapján próbálta megrajzolni személyes univerzuma térképét - a makrovilág működési modelljének kicsinyített mását. A Téli éjszaka „szép embertelensége”, a hideg űrön átrepülő holló, az „összekoccanó molekulák” és a „kihűlt csönd” képei ugyanannak a „tündöklő gondolatnak” termékei, mint a harmincas évek elején írt, lelki és topográfiai freskónak beillő, az otthonkeresés és az idegenségérzés élményét kifejező versek: a Holt vidék, a Mondd, mit érlel..., a Határ, a Külvárosi éj, a Reménytelenül, A város peremén, az Elégia, az Óda vagy az Eszmélet.

Élete utolsó évében József Attila megvallotta Vágó Mártának, egykori szerelmének és bizalmasának: „a nagy versei sohasem jöttek volna létre, ha az analízisben nem értette volna meg a gyerekkori dolgok összefüggését a későbbiekkel. Ott oldódtak fel az elfojtott mondanivalók. [...] Akkor is, amikor már gyűlölte Gyömrőit, mindig újra elmondta, hogy a nagy verseit, hiába, neki köszönheti, illetve az analízisnek, egy-egy sorra vonatkozólag is. Például A Dunánál egy soráról: »S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét«: - Ha anyám nem lett volna mosónő, ez a sor így, nem juthatott volna eszembe, de hogy eszembe jutott - magyarázta -, versírás közben, az már csak azért volt, mert akkor már feltámadtak a konkrét emlékek az analízisben. - Addig nem voltak konkrét emlékeid? - kérdeztem csodálkozva. - Nem, talán utáltam is sok mindenre visszagondolni, azért... - Nagyot sóhajtott. - Eleinte sokat sírtam az analízisben, mikor lassan jöttek az emlékek... Akkor a részletek elmosódottak voltak - mondta elgondolkozva -, nem voltak képeim - megrázta a fejét, szemét kimeresztette: - Nem is tudom, hogy írtam volna tovább, mi lett volna akkor?”

A fantáziaműködést a múltba fordító emlékezés költői technikájáról az 1936 májusában írt Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című önvallomásában is beszámolt, fölidézve egy 1932-ben írt verse előtörténetét: „egy álmomban visszalapoztam egy albumban az ‘első nőhöz’ - az album női / fejeket, illetve tájakat ábrázolt - írtam erről egy verset: / ritkás erdő alatt a langy tó / ez volt az első nő”. A Mama képét is „lágy őszi tájból és sok kedves nőből” próbálta összeállítani magában, a Kései sirató írásakor - és ez a motívumpárhuzam József Attila költői ihletének legfontosabb jellegzetességét tükrözi: a belső és a külső tájak, a tárgyak és az érzelmek egyetlen kifejező képben sűrűsödő azonosságát.

Mindinkább csak hívóképnek, ürügynek, elrugaszkodási pontnak használta fel a konkrét tájélményt a rejtett lelki tartalmak, valamint „az értelemig és tovább” végiggondolt eszméi kivetítésére. Az 1935 novemberében keletkezett Levegőt! alkonyi tája ugyanúgy az idő mélyére leereszkedő gondolati utazás emlékezésgerjesztő díszlete, mint fél évvel később „a rakodópart alsó kövén” meditáló költő leírása az előtte elúszó dinnyehéjról A Dunánál kezdősoraiban. A képzeletjátékot beindító, mozgó tárgy legfontosabb funkciója, hogy az idő folyamatosságának anyagszerű bizonyosságát jelezve, utat nyisson a múltba és jövőbe áramló gondolatfolyamnak, mintegy a kollektív tudattalan működésének reális misztériumát érzékeltetve.

Jellegzetes József Attila-i versépítési technikával állunk tehát szemben - mégsem hasonlítanak egymásra a konkrét tájélmény ihletésében született költői időutazások leírásai. A fiatalkori Kozmosz éneke - a semmiből teremtett, bensőséges univerzum verse - csak jellegében hasonlít például az 1933 nyarán írt Óda grandiózus szellemi mutatványához, melyben egy ismeretlen földrész fölfedezésére és meghódítására - a másik nem titkainak föltérképezésére - vállalkozott a tündöklő gondolat fényénél tájékozódó, szerelmes költő.

Ha nem tudnánk Nagy Lajostól, hogy a lillafüredi vonatúton a költő annyira belemélyedt Arany János szerelmes-poémájának olvasásába, hogy ki se nézett az ablakon - akkor is meglepődnénk a mátrai kirándulás különleges költői termékén, mely abban különbözik az összes többi szerelmes verstől, hogy egy plátói érzelem ihlette, totális fizikai birtokbavétel leírása, mely a képzelet mindenhatóságának köszönheti létét. Nyilván a vonatúton magába szívott irodalmi élménynek is szerepe volt abban, hogy az élettársától éppen válni készülő, a földrajzi helyváltoztatást a szabadulás mámorával megélő költő - Arany Toldijának szemérmes-erotikus vágyakozásával telítődve - lelkileg mintegy felajzotta magát a szerelmi kalandra.

Az ismeretlen múzsa - a lillafüredi kiránduláson meglátott és körüludvarolt szépasszony, Szöllős Henrikné Marton Márta - ihlette, mélylélektani szemléletű költemény is egy elbűvölő tájélményt megörökítő élménybeszámolóként kezdődik. De már az első strófában kiderül, hogy a „csillámló sziklafalon” üldögélő, révületbe eső poéta nem az alatta elterülő, idilli szépségű tájat kívánja bemutatni, hanem a látványtól ihletetten, a csukott szeme mögött fölsejlő, maga alkotta világról ad aprólékos leírást, a kinti világ képeiből építkező, tündéri realizmussal.

Éber, érzékletes, múltba révedő környezetrajzzal vezeti be a látomást - „az ifju nyár / könnyű szellője, mint egy kedves / vacsora melege, száll” -, s alig észrevehető váltással kezd hozzá a különös költői szertartásához: „Szoktatom szívemet a csendhez. / Nem oly nehéz - / idesereglik, ami tovatűnt, / a fej lehajlik és lecsüng / a kéz.” A jól ismert sorok egy meditációra előkészítő relaxációs gyakorlat önszuggesztiós mondatainak tűnnek. A továbbiakban ugyanis a magasban fénylő tudat világosságánál, az értelem útmutatását követve a távolról szeretett nő mélyben rejlő, homályba vesző, titkos testi birodalmának föltérképezése következik, röntgenképszerűen azonosítva s egyszersmind átlényegítve a valóságban megismerhetetlen - a rajongó költő számára „minden lényeget kitöltő” - lény „rejtelmeit”.

Pontosan azonosítható e lenyűgöző szerelmi ódában a költő verseit mindinkább átható pszichoanalitikus szemlélet. József Attila a meghódítandó nőt egyszerre láttatja a férfi, valamint a születő magzat nézőpontjából, anya és gyermeke szimbiotikus összetartozását is érzékeltetve. S mindeközben a szem számára láthatatlan belső szervek metaforikus freskóiból organikusan összefüggő, működő világmindenséget teremt, a törvény „tiszta beszédével”. A tudomány és a fantázia segítségével birtokba vehető emberi tartományba „alászállva”, univerzálissá tágított biológiai és ipari tájképként festi le a női test láthatatlan belső „lankáit”, és működés közben ábrázolja az emberi szervezet csodálatosan pontos és összehangolt működését: az isteni tökéletesség „öntudatlan örökkévalóságát”.

Olykor ellenkező irányú tudati utazás elindítói is lehetnek József Attila tájélményei. Szántó Judit számolt be visszaemlékezéseiben a dermesztő téli világot megidéző Holt vidék keletkezéséről, mely 1932 forró nyarán íródott a Japán kávéházban. „Amikor a verset írni kezdte, két szó: ‘lapos lapály’ csak ez volt meg. Előzőleg sakkozott. A második versszak második sorába került ez a két szó. Mondom újból: nyár volt. Játszott a szavakkal. Forgács Antalnak mondta el, hogy egy szókép mint hoz felszínre egy olyan verset, amely mondjuk a valóságtól távoli. Hisz a téli táj keménysége az olvadó melegben élő valóságnak látszott. Szinte fáztunk.”

Az ihlető tájélmény és a kifejező megjelenési formát kereső belső lélektáj József Attilánál azért kerülhetett szinkronba, mert a költő a külső valóságban mindig megtalálta a hangulatát hitelesen kifejező, külső kulisszákat. Halász Gábornak írt, híres műhelyvallomásában 1935 körül szemléletesen megfogalmazta költői képalkotási módszerét: „nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán ‘jóljön’ (sic!) az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állása érdekel.”

Önmagán kísérletező orvos módjára hatolt saját, mélységesen mély múltjának kútjába. Szüksége volt erre a szédítő kísérletre, mert hiába győzték meg Freud tudományának felismerései, a gyakorlatban is bebizonyosodó, igazi tudáshoz - az önmegismeréshez - csakis a lélekelemzés gyakorlata vezethette el. A homályba vesző tudattalant feltáró, módszeres emlékezésre elsősorban a „pokolra szállás” költői hozadéka miatt volt szüksége, hiszen a racionális megismeréstől elrejtőző, elfojtott traumák képszerű és dramatizált formában tárultak föl előtte a kezeléseken. Az elsüllyedt tudást - mint lelke Atlantiszát - igyekezett föltárni s kiemelni a feledés vizéből, hogy alvilági utazásain tett fölfedezéseit megoszthassa másokkal is.

Az „önnön eredetére” és elfelejtett gyermekkori sérelmeire kíváncsi költő azonban csak mazochista szenvedéllyel, fájdalmas önerőszak révén férkőzhetett közel éntudata Csipkerózsika-álmát alvó, rejtőzködő, alsó tartományához. Kínos élmény volt belesni előnyös arcát mutató szerep-énje maszkja alá, s fokról fokra szembesülni lénye illedelmesen eltagadott, ellenszenves vonásaival.

Legmélyebbre 1936 májusában ereszkedett lelke és sorsa labirintusába. Két nappal azután, hogy hírét vette: Olivecrona professzor Stockholmban eltávolította Karinthy Frigyes agydaganatát, utazásra indult saját koponyája belsejében. A Szabad-ötletek jegyzékének írója tükröt készített magának, hogy szembenézhessen önnön lényegével - de az automatikus írással készült jegyzék elolvasása után sem lett okosabb. „10 pengőt adok a füzet elolvasásáért akkor, ha olyasmit is látna benne, amit én nem veszek észre” - írta az ösztönök birodalmába tett „alvilági utazása” naplójába - de nem tudunk róla, hogy életében bárkinek megmutatta volna titkos följegyzéseit.

A képzelet birodalmában otthonos, a realitások talaján azonban minduntalan megbotló költő élete végén, a Siesta szanatórium betegeként, rendkívül szemléletesen és pontosan rögzítette mentális jellegzetességeit: „Éles eszűnek tudtam magamat, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel; képzelő tehetséggel megáldottnak (sokszor megvertnek gondoltam), ki képek között úgy tűnik el, mint lombos erdő zöld remegései közt a megriadt madár. De a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között. Tisztában voltam azzal, hogy egy téveszméiből rendszert építő paranoid lényhez hasonlítok, s hogy mégsem vagyok elmebeteg [...], mert ez az eszmerendszer úgy megfelelt a valóságnak, mint egy többé-kevésbé pontos térkép az ábrázolt földdarabnak.”

József Attila pszichoanalitikus írásait több évtizede orvosok, pszichológusok, irodalmárok tanulmányozzák, hogy e páratlan önelemzésekből írójuk mentális betegségére következtessenek. Pedig a költő egész élete és lénye nyitott könyv előttünk. Megírta: maga is tisztában volt azzal, hogy „egy téveszméiből rendszert építő paranoid lényhez” hasonlít, mégsem elmebeteg. El kellene végre hinnünk neki saját diagnózisát. Még akkor is, ha egyvalami még neki sem sikerülhetett - mert arra halandó nem képes -: rálátni önnön sorsára. Élete - Ancsel Éva szavaival - „ismeretlen történet” maradt számára is, hiszen neki sem lehettek emlékei léte kezdeteiről, és azt sem láthatta előre, mikor és hogyan megy ki majd a világból.

„Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, / de ágyban végzem, néha ezt remélem” - írta 1936 végi számadásversében. (Kész a leltár) S noha a halál valamikori bekövetkeztén kívül semmiben sem lehetett bizonyos, „csalás nélkül” szembe tudott nézni e kikerülhetetlen sorstényezővel. „Éltem - és ebbe más is belehalt már.” Ez a végsőkig tömörített életfilozófia a legegyetemesebb érvényű életút-jelentés, amelyet költő valaha leírt, valamennyi halandó - az egész emberiség - alapvető sorsélményét megfogalmazva.

IRODALOM:

Ancsel Éva: Az élet mint ismeretlen történet (Atlantisz, Bp., 1995)

Bányai László: Négyszemközt József Attilával (Körmendy Könyvkiadó, Bp., 1943)

Déry Tibor: Ítélet nincs (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1969)

József Attila Emlékkönyv. Szerkesztette: Szabolcsi Miklós. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1957)

József Attila Művei I. Versek, műfordítások, széppróza. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Magyar Remekírók sorozat. Bp. 1977)

József Attila Összes Versei 1-2. Kritikai kiadás. Közzéteszi Stoll Béla. (Akadémiai Kiadó, Bp., 1984)

József Attila válogatott levelezése. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Fehér Erzsébet. (Akadémiai Kiadó, Bp., 1976)

„Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila. Szerkesztette: Horváth Iván és Tverdota György. (Balassi Kiadó, Bp., 1992)

Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket készítette Murányi Gábor. Második javított és bővített kiadás. (Argumentum Kiadó, Bp., 1997)

Vágó Márta: József Attila. Sajtó alá rendezte: Takács Márta. Az utószó és a jegyzetek Fehér Erzsébet munkája. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1975)