Az Irályrul, úti

 Egy elmaradt dolgozat helyett

Az lovakrul esett volna írnom, de írandóig nem jutottam. Most ez ki tudja miért állt be mégis. Az lovakrul azt írtam volna: sikerült testi-valós alakjában is megint egy módját megszereznem annak, ami a kibeszélhetetlen. (Régi pszichológiai fogalom.) S ezek a lovak. Medvék, verebek, egyebek után - az, hogy

l. valamit becsületszóra kellene leírnom, elhitetnem,

2. fokoznom ezzel cefet érzéseimet, hogy „tessék, megint valami csődbe megy, s ráadásul magam forcélozom”,

3. terhére vagyok másoknak, mert hiába ugyan, hogy némi jó érzést kelt bennük az én hülye mivoltom meggyőződéses látása (megint!), azért csak boldogabbak volnának, ha szívesen összeborulásuk történhetett volna a révemen.

Tehát a tárggyal volna a baj? Nem hinném. Az Irályrul mondom én itt végre (ki), hogy baj van szegény Irállyal, igen, hogy például nekem van ez az Irályom, tehát ahogy (és amirül) írok, de nincsen néki irálysága. Koronája etc., már vagy 44 éve (amióta az iskolai önképzőkörből kikerültem, sőt több). Mert sem nem adatott nekem, hogy a Köz nagy témáiban a Köz itteni állapotja szerint szólanom lehessen (belülről nem adatott!), így például a „túlélés”-sel is bajom volt örökké, lévén hogy én élni szerettem volna, ám ennek nem volt evidenciája, nem tartoztam még a becsületük őrzésével is támogatott/támogatható kortársaim közé, nem volt „olyan” élményem a háború (csak elvesztettük mindenünket, ám szürke középosztályi családként bombázódtunk és rablódtunk ki az ostrom és a „felszabadulás” következtében, ily rossz szóviccek járták soká, ám például az „Elviszem. Pont.”, valamint a szintén küluralomra - s benti kiszolgálóira - alkalmazható „Hazudnak rendületlenül”, ugye, aligha veszti könnyen érvényét, ahogy visszanézünk), nem voltam szép, nem készültem színésznek, nem voltam bulizós, ergo hogy a magán- és társaséletben tomboljam ki magam, vagy hát tombolgattam épp, csak ennek terepét odábbra helyeztem ki, s célom minden társasággal, sic, két s, ugyancsak az volt, hogy magányba vonulhassak vissza, mégpedig azzal a jó érzéssel, hogy nem vagyok „kripli”, tudok idegenvezetősködni, vitorlázni, jópofáskodni... csavargó életet élni, kocsmázni... és így tovább, e tulajdonságok egyre fogyatkoznak a normális embernél, ám hagyjuk is ezt. Nem voltam politikus alkat, hamarosan kiderült - a magam számára -, hogy konfliktuskerülő alkat is vagyok, bár túlheveny kitöréseim (épp mert túl nagynak éreztem a megzavarodást, s túl hamar? alacsony tűrésfok?), hát azok azért voltak, s gyakorta fordultam árokba. Nem autóztam épp efféléktől félve, nem utaztam (adriai őszölésektől eltekintve) déli vidékekre, Itáliából is Genova és Torino (csak filmeken láttam ezeket!) a kedvenc helyem, ám például filmeket csak mérsékelt számban tudok már gyönyörűséggel nézni. Mára már mindent csak igen mérsékelt számban tudok gyönyörűséggel, vágyni (főleg ébren) végképp nem vágyom rá. E dolgokból a jéghegy felső kilencede az, hogy nem repülök többé sehova, valamint hogy Bécsbe se járok már, mert ott is a Szép Ernő-féle szétélendő élet, a széthullás vár csak (magam részirül), és hamar vissza is kanyarodunk témánkhoz.

Témánk nem az, hogy akkor hát az lovakrul azért nem írtam, mert hogy reménytelennek tartottam. Úgysem értik. (Az én lóversenyvilágomat, az angliait, írországit etc., ergo Nem-Kerepesit.) Árnyalatos ügyek. Az itthon mindenek ellenére játszott Koala Bajnokság. Árnyalatos ügy „ezek a lovak”, ahogy árnyalatos egy veréb tollazata, lélektana... és sok minden. Tragikusak a kapcsolatok... és itt már közelítünk az Irály kérdéseihez.

Persze, a fentebb vázoltakból kiderül ez út rajza és az, hogy aki e sorokat rója, teljesen értelmetlennek tartja, hogy embertársaival bármit is közöljön. A közlés jogához azért ragaszkodik csak jól-rosszul, mert mit mondana le oly jogárul, ami neki csak kijár szintén, s hátha híján rosszabbul érezné magát. Ugye. De még az Emmá-Nyóc (Nekem Ez Már Mindegy, Bánja A Fene) állapot is vígaszosabb volt, mert akkor volt MICSODA mindegy, hogy ilyen legyen azért, volt. Mivel a kibeszélhetetlennek az ő tartományához érkeztünk, hallgassunk is el.

Ha elhallgatunk ekképpen, oly hallgatás legyen ez (és Az Hallgatásrul címmel ne bocsátkozzunk traktátba), oly, hogy elhallgatva (rútul eltitkolva) semmi vele ne légyen. Ám mind e fejtegetések nem vezettek semmire. Mondom, becsületszóra kell elhitetnem, hogy szerintem „van azért úgy” az, amit elmondok; és hogy tudom, fölösen forcérolom; és hogy terhére vagyok másoknak, akik alkalmasint nem is sokat kérnek belőlem.

Mondani pedig az Irályrul a következőket szerettem volna csupán: kialakult egy mintegy Fősodrú Irály, mely édeske humor, bölcs összekacsintás, támogatóink jó érzésének fokozása, hogy tudniillik mely kiválóak is ők, mert engem (akit naggyá tettek) értenek, és mert ki ne vágyna a harmatos, kékvirágos rétre ahelyett például, hogy megannyiszor a holtak birodalmábul jön vissza, azzal kerül akármi örömén (az örömök ürömén) keresztül megint össze, és hogy azért ette meg a fene az egészet, mert mégis ész elvén kell valahogy meglennie ebben a földi létben, és mert hogy meghalni sem lesz éppen éltető gyönyör. Irályom nem illett hát a Főirályba. Mást erről más se.

Utazás Plusz

Leszállok a repülőgépről, beomlok a busz alá a meghatottságtól. Leeds múzeumában sámlira állok, hogy lefényképezhessem a... mit bánom és mit számít, ha... a simlis. Vén simlis, akkor, ahogy a Vauxhall rakparton a kocsiban a fiatal simlis követ. A Courtauld Múzeumban Virginia Wollf ballonkabátos mása száll rám, az ügyesen leromlott lift jegyében. Várakoznunk kell.

Mesélek neki, e hölgynek, Virginiáról, Sylviáról, de Stalről, öngyilkosok. Angolul mintha így mondanám: öyglinjkokxok, jögnyimkloksok, kiejtésem nem tiszta, de igyekvő. Írók, festők jegyében élek. 1988 az év. Nekem már reszdrenvlátásts. A rendszrevlátslátra! A viszomlátás, reszmervlátsád, nagysád! 1996: már a reptéri angol belügyes zihálás nélkül, simán kérdi: „És... Liverpoolban, Aintree-ben, uram? Mi lesz? Darmota Yee? Krakunga No? Fehilly Fuerden?

Befürden, mondanám neki, ha tudnék angolul így tréfálni a nyelveléssel. De az utazások kifújnak.

Szívélyesség, gyanakvás, szegénység vagy viszonylagos gazdagság - a szíved számít, a gyanod, a szeged, a viszod. Iszod, nem iszod, eldohányzod, kockáztatod, megúszod, elunatkozod, elérdekesezed, gyakorlod vagy ellógod, mindegy, kezes-lábas létedben a lábad a lábad, a kezed a kezed, a kezed a lábad, a lábad a kezed, nem vagy rab, míg a májad a lábad, a tüdőd az ütőd, a csuklód a csiklód, a füled az ülep, a forgód a korgód, nem vagy rab, csak akkor vagy az, ha a szád a szád, a bütyköd a lúd, a porcod a korcod, az utad az utad, a repted a repted, szabad vagy, ha az égre nézve csak a hasad ereszked meg - meg - meg - meg. Ha elveted, ha magadtól mindened, mi nem tied, elveted. Az utazás sosem volt helyed.

Jártál Liverpoolban nem elsietve, Manchesterben, akár ha amott, a Mersey-parton, Leeds-ben a kis folyót keresve sóhajtón, és a fotós hapsi elől, vén krapek, nem lógtál ki az oldalajtón, Britannia száz évnyije látványként kellett neked, évről évre egy-egy mű. Fotózzon, maradtál, bármi legyen is a cél. Norwich dombján, Bristol és Bath jó kis hajlatain esély - mire? Fürdők, rómaiak; Southampton - két pályaudvart összecserélsz, de a Tandori Luckynak végre cégérét látod, megtalálod irányod. S Birmingham és Coventry: feladatok teljesítését jelenti. Newcastle: a múzeúm zárva, nem láthatod Schwittrs árva-egy-maradt tornyát, talán bont vitorlát, Norvégián át, mint a művész menekült, visszatér, idekerült Fertzun-Wagren múzeumába, de már nem mész utána. És Edinburgh és Glasgow, York és Ascot, Cheltenham, ezek már mind lovakkal, Plumpon, Exeter, Lingfield - ászi ködbe fingsz tőkesúlyt, vékony kílt. (Bót, kílbót, régen vót.) Wolwerhakpton esőben, meglehet estig felőlem. Hazatérek Londonba, fúj a szél, de goromba. És hét francia pálya, kedved örök árapálya. Vincennes, Maisons-Laffitte, annyit érnek, mint a szentség s mint a fitty. Longchamp, Ascot, St. Cloud, Every - nem kell többé leteperni. Maradhatsz itthon Krieaubói, Freudeauból. Au, de jó volt, jaj de szar volt, És Milánó, két esős futam, aztán - hülye hős - járod a város sáros márvány-tömbjeit, a villamos sínjei között narancs-kövek, senki se követ, csak árnyad. Nekidőlsz a dóm falának, de mintha dőltöd falának dómnál, még két hülye nap vár. Itthon jobb a tévé, mint Milánóban, mégis a kínt érdemes volt elviselned, elvonultál, mint egy felleg, már Genova, hol fellengzned lehet úti film alapján, kész csoda, Torinó elmarad a sírba. Misztikusan sülsz a zsírba, ha nem soványan hamvasztanak.

Jársz, meglelkestett (sic!) agyag, a Paradicsomkerten túl: minden utazás. Vérfartőzés volt eteredünk, erdteünk, redentetünk? Ádám-Éva: rettentetünk. Mit voltatok (ilyenek)? Ülhetnék Longchamp, Ascot, Auteuil, Vincennes helyett, múzeumok örökhelye-helyett örökké nem létező seggemen? Ó, sok elődöm, ki mert felhatalmazni, hogy helyettem ily elő-döntéssel járjatok rontásom célján? Így gyűlölködjem s méltán? Menjetek a francba! Legyen rajtatok ez a Történelem

egy-hellyé rontó

hatalma,

mint a Vadalma,

mely

Terméketlen

Röhej,

ne lennék feltalálva,

se itthonmaradásra,

se

utazásra! (S ez még a Plusz,

mi lehet hát a Mínusz???)

Utazás Mínusz

Nem „Rimbaud”! Nem semmi se!

Nem utazol - mert át akarod élni végre, hogy utaztál.

Időd végességét érzed - nem is érzed, csak tudod. Már nem vágsz neki semminek.

Éjten, ha felébredsz, de ha alszol is, nyilván, már semmit sem akarsz. Leírni egy szót se, átúszni egy tót se, megtenni egy lót se.

A nád a tón. „A tóvan” - a tavon. Kosztolányi - csónakos medvéid. (Te. Nem ugyanaz?)

Eztán csak helyben. Csak helyből ítélhető. Meg. Vagy ami.

A biztos pont jelenti csak a távolodást. Különben: közeledés is lehetne az. Ha az eredetpont elmozgatható.

Csak a biztos maradóponton utazhatsz. Nem onnét, nem arról. Csak ott.

A vonat - biztonság. Ez kibírhatatlan épp. Jönnek ké leosztásban. Kalauz, határőr, vámos. Jó, kedvesek, jó, szabad ember vagy, jó ugyanazok, majdnem-olyanok, árnyalatnyiak. Mégis: sötét árny alatt az egész. Mert lesz.

Ha itthon vagy, az utazatlan eredőpontban, nem jön semmi. Többlet van, hiány van - minden elevevan. Eleve-van.                ‘

Ha ilyenkor bármi elcsúszás, át-nercfedés, csalódás: legalább nem igyekezeted közegében. Legalább abban a közegben, itthonodban, melynek - valaminek azért! - lennie kell, muszáj lennie (legalább ennyidnek), hogy ne mozdulj, hogy majd meglátjuk, mire megyünk akárhányan. Úristen, mire megyünk ketten, mire megyünk Rapucák Julival hármasban, Furtyen Elemér osztályvezetővel négyen!

Az Utazás Mínusz Úristene: aki veled, aztán Rapucák Julival és Furtyen Elemér osztályvezetővel, számlázóval, cenzorral, hazug kulturális szakemberrel, a Jó Sors Nagymesterével együtt, de nem a Gate ellenőrhölgyeivel, nem a pilótával, nem a maláj belügyi ellenőrrel Angliában, nem a ramaszutrai szállodással és a belga fogadóirodás félkarúval egyetemben. Nem az utcán a neked-botló Mister Pohennel, Miss Jones-szal, nem a Királyi Csatornában a vadludak árnyával. Bármi boldogan ücsörögtél is a Királyi Csatorna partján. Boldogtalanul ücsörögtél! És boldogtalan voltál mind a többiekkel. Legföljebb akkor még kellett Norwich ege, London ege, Vincennes fekete salakja. Ma más az alakja. Az alaktalanság az alakja. Alakod vész, azt hiheted, már meghaltál, kis vitéz, csakis az Ítész ítéletétől függ, lekaparja-e a szíved vörös leheletét, mint rúzst a tükörről, ki lehelt föl, anyád, és akkor mehetsz, galád, ne add alább, mehetsz fölébb-alább.

Kiver a veríték!

Na akkor, bár a „nem még”, a „ne még” szépen egybeesék, egybeesik, egybeesend; egybeeseng, egybeesendeng (így lehet mondani?), minden már csak a hajdani, nadrágod szárát lehet felhajtva hordani, minden csak dana-danod, nadrágod szárát felhajtva hordhatod, mint T. S. Eliot. XY tenger alatti termét láttad, nagy okkázió, hol maradt a csízió, apró szemű mandula a csízi jó. Így viccelhetsz. Nadrágodba vagy a fogadóirodai, vendéglő vécéjébe vizelhetsz. Flambírozott csirkebanánt ízlelhetsz, kit elvesztettél, rálelhetsz, de nem akarod! Elinted hajód, el vonatod, hessented repülőd. Agyő, XIX. Század, XXIII. Fülöp, menj a francba, Bodza Panka, Szép Csülkű Barbaranca-Lonca, a Kis Csatorna bele a szétrohadt vadludat kiontja a lakóhajó lötyözve.

Isten veletek, utazások, örökre, az ég lebezze a seggetek. Másoknak büdösítsetek, ne nekem. Nem büszkélkedem: „megleltem helyem, nem leltem semmit, csak egy kocsmába-lemennit is sokallok, és másképp se vagyok boldog. Csak alva. Utazások jutalma a lemondás helybenmaradása, a forró, kerületlen kása, a macska a bádoglemezen, e lemeztelenedett útiprogram, nekiesik a torkomnak a szállodák ablaksora, mint istenek ostora, csapdos a vitorla kötele, semmire el nem kötelez, a kis fanyelű fegyverek a kirakatomban: majd kirohadtomban! Hogy oda ne rohanjak, utazások, ennyi maradt az Ady-pamlag, pangjak. Pangjak? Az utazás lenne ez, a régi lemez. Az Örök Megújulás: a helybenmaradás, az ugyanannak-maradás, agyő, utazás, Mínusz. A görbe nem mindig a szinusz. Hérakleitosz reparáltatja magát.

És lelohasztja a láng lohát(1)