A régi fényképet egy fehérre meszelt szobácska falán láttam: megsárgult már, de a két alak még remekül látszott rajta. Kis ház kapuja előtt álltak szorosan egymás mellett: idős férfi és a felesége. A férfi fején kalap, fekete nadrágot és kabátot, fehér inget viselt. A nadrág szárát fényesre pucolt bürgeri csizmába gyűrte be. Az asszony fején sötét kendő, a ruhája is fekete. Ünnepi öltözékükben fényképezték le őket. Tekintetük büszkeséget tükröz és szigort. Tartásuk mutatja, hogy valaki beállította őket abba a merev pózba a fényképezés kedvéért. Ez a „két apró, kemény bogár” az én dédapám és dédanyám.

Bogdándon éltek dédszüleim, egy Szatmár megyei falucskában. A falut dolgos, békeszerető emberek lakták, talán háromezren. A kertekben meszelt törzsű szilvafák, közöttük fehér házak. A falu szélén pajkos folyócska kanyargott a kövérkés kövek között. A víz felett masszív, fehér fahíd ívelt át: Bogdánd lakói büszkék voltak hídjukra, minden ünnepen ide tűzték ki a piros-fehér-zöld lobogót.

Ősszel, amikor a fák lehullott levelei aranyba borították a tájat, s a madarak elrepültek, a gazdák csűrbe hordták az összes termést, beállt az esős idő. Hideg szél süvített a csupasz ágak közt, felkavarva maga után az avart. A piciny házak ablakából azonban fény áradt. Odabenn a kályha melege felszállt, átölelte a régi tölgyfaaszalt körülülő lányokat és asszonyokat, akik ilyenkor sodorták fonallá a már tilolt, kidolgozott kendert. A fonalból később zsáknak, asztalterítőnek, lepedőnek való vásznat szőttek. Ebből állt össze a lányok kelengyéje, amit az esküvőjük napján kaptak meg. Így készült dédanyámé is.

Dédnagyapámat Sárándi Ferencnek hívták, feleségét pedig Nagy Juliannának. A Sárándi család módos parasztfamília volt, saját földekkel, erdővel, jószágokkal. Házaik messziről hirdették nevüket: a tetőkön büszkén domborodott a cserépkakas. Dédszüleim is egy fehérre meszelt, cserépkakasos házban éltek. A tornácon padok álltak, azokon üldögélt a ház népe langyos, nyári estéken. A zöld, rácsos ablakokban piros muskátlifejek bólogattak kertben pompázó virágtársaknak.

A házban a konyha volt a legfontosabb hely: ott főztek, étkeztek, s ott is aludtak. Ott terebélyesedett a nagy ebédlőasztal, az üveges konyhaszekrény s a gondosan bevetett ágy. Mellette mívesen faragott bölcső ringott. Benne szendergett egy parányi élet: Sárándi Zsuzsanna.

A konyhából még két helyiség nyílt: a kamra és a tisztaszoba. Ez utóbbit a ritka vendégeknek tartották fenn. Itt helyezkedtek el a drágább bútorok és az ágyak, utóbbiakban tulipános kendővel letakarva púpozott az ágynemű. A szekrényekben féltve őrzött, csipkékre állított porcelántárgyak díszlettek.

A Sárándiakat nemcsak a házuk, hanem a viselkedésük is jellemezte. A falu népe bürgericsizmás, büszke parasztoknak mondta őket. Úgy tartották, természetük vetekedik a székelyek konokságával.

Nagy idők jöttek. Bogdánd lakói rettegve hallgatták a híreket, mígnem egy napon bekövetkezett, amitől tartottak. A hatéves Zsuzsa éppen édesanyja mellett játszadozott. Édesapja a kertben dolgozott, amikor félelmetes, zúgó hangra lettek figyelmesek. A férfi feltekintett az égre, és elfehéredett.

- Gyorsan a pincébe! Mindenki a pincébe!

Felesége felkapta a megszeppent kislányt, a pinceajtóhoz futott. Remegő lábakkal mászott le a létrán, majd betakarta magát és gyermekét a már odakészített pokrócba. Ferenc még szólt a szomszédoknak, de végül megérkezett ő is. Ahogy bezárta maga mögött az ajtót, hatalmas robbanás rázta meg a házat. A létra eldőlt, a férfi a földre zuhant. Julianna kétségbeesetten rohant oda. Férje fejét csak kisebb ütés érte, komoly baja nem történt. Az asszonyból ekkor tört ki a sírás.

Több mint két hónapig a pincében bujkáltak. Mindennap fel kellett-menni a házhoz élelemért, a kútra vízért. Ferenc mellett gyakran süvítettek golyók, némelyik bomba a kertbe csapódott. Aztán csak vége lett. Már két hete nem hallatszott semmi zaj, amikor elő mertek bújni a menedékhelyükről. Szörnyű látvány tárult eléjük.

A házak falait vastagon belepte a korom. A tetők beszakadtak, a melléképületek összedőltek. A növények kipusztultak, a gyümölcsfákból csak elszenesedett csonkok maradtak. A jószágok egyik fele megdöglött, más részük elszabadult. Az emberek megdöbbenve nézték a pusztulást.

Tavasszal a halott kertek visszanyerték életkedvüket. Kizöldült a fű, itt-ott kikandikált egy-egy színes virág. Ferenc a házat javítgatta, amikor egy délelőtt orosz katonák jöttek érte. Durva egyenruhájuk ijesztővé tette őket. Tekintetükben nem volt részvét, mert az érzéseket mélyen eltemette a háború. Magukkal vitték a férfiakat Magyarországra, hadifogolyként. Bezárták őket olyan helyre, ahová nem ért el szeretteiktől semmi hír.

Asszonyaik eközben minden vasárnap ott ültek a félig lerombolt kicsiny imaházban, és könyörögtek Istennek, hogy óvja meg kedvesüket. És dolgoztak a földeken, nevelték a gyermekeket. A férfiak három év múlva tértek haza.

Egy verőfényes nyári délután a gyerekek ugrándozva mentek haza az iskolából az utolsó tanítási nap befejeztével. Csak a tízéves Zsuzsa ballagott szomorúan. Akkor járt le az utolsó éve az iskolából. A négy osztály végeztével otthon kellett segítenie.

Ő tanult legjobban az egész iskolában. Szerette volna elvégezni mind a hét osztályt. Akkoriban ez volt a legtöbb, amit a diákok végigjárhattak. Szeretett tanulni, főképpen verseket.

Amikor hazaért, édesanyja látta rajta, valami bántja. A kislány nem bírta sokáig, sírva panaszolta, mi nyomja a lelkét. Anyja mérges lett, s kijelentette, nincs semmi értelme a további tanulásnak.

- Itthon nagyobb szükség van rád. Értsd meg, a ház körül sok a tennivaló, ráadásul várandós vagyok. Kell a segítség. Nem mész többet iskolába, és kész! Erről nem is akarok hallani!

Zsuzsa nem mert vitába szállni. Szótlanul végezte a ház körüli munkáit. Este azonban, amikor nem láthatta senki, halkan pityergett.

Másnap volt a beiratkozás a felsőbb osztályokba. Zsuzsa otthon takarított, szülei a mezőre mentek dolgozni. A gyermek, leküzdve félelmét, végigfutott a főúton, egyenesen az iskola épületébe. Remegő kézzel írta be nevét a továbbtanulók névsorába.

Hazament. Tovább dolgozott, de a világ sokkal sötétebbnek tűnt, mint azelőtt. A szomszédok arca vádlón fordult felé, a fák, a madarak mind róla suttogtak, árulkodtak. Megijedt minden apró nesztől, amit máskor meg sem hallott. Délután, amikor hazatértek a szülök, a lányt kiverte a verejték. Este mindent bevallott zokogva. Szülei szótlanul néztek rá, majd aludni küldték.

Édesapja két nap múlva Magyarországra utazott. Valami hivatalos ügy kényszerítette arra, hogy magára hagyja állapotos feleségét. Zsuzsa azt képzelte, miatta ment el, mert csalódást okozott neki. Azt hitte, soha nem látja viszont. Átkozta a napot, amikor ellenszegült.

Tévedett. A családfő visszatért, és hozott egy iskolatáskát. Zsuzsa kisvártatva egy öcsikét is kapott ajándékba.

Teltek-múltak az évek. A piciny bimbó gyönyörű virággá, Sárándi Zsuzsanna szép ifjú leánnyá cseperedett. Karcsú, lágy vonalú teremtés volt. Arca tisztán ragyogott, ajkai cseresznyeszínűek, haját dús fonatban hordta. Barna szemében büszke, rejtelmes csillogás. Amerre járt, a legények szívében vágyat, a lányokéban irigységet ébresztett. Sok kérője akadt, de ő csak egyet szeretett: Kocsis Mihályt. Egy darabig a két fiatal csak titokban, lopva adott tekintetekkel, mosolyokkal tudatta a másikkal érzéseit.

Kocsisné azt szerette volna, ha fia a szomszédék Mariskáját veszi el. Sárándiék is kiszemeltek már a lányuk számára egy jóravaló, dolgos ifjút a szomszéd faluból. A két szerelmes mindezek ellenére továbbra is találkozgatott, dacolva a szülék akaratával. Megígérték egymásnak, hogy soha nem válnak el.

Mihályt behívták katonának. Zsuzsa magára maradt. Szülei mindennap azt hajtogatták, hogy szíve választottja egy semmirekellő, nem viszi sokra. A saját jelöltjüket meg váltig dicsérték. Mindhiába. Lányuk hajthatatlan maradt egészen addig a napig, amikor az eladósorban lévő lányokkal szövögetve Tóth Mariska, féltékenységtől hajtva, így nem szólt:

- A minap édesanyámhoz átjött a szomszédasszonyunk, Kocsisné, hogy kérjen egy kis lisztet. Akkor azt mondta, hogy a fiának jószág kell, meg föld, azért udvarol annyira Sárándiék lányának. Nem kell annak már Mariska, csak a föld meg a jószág.

Zsuzsa szeme nagyot lobbant. Lecsapta az asztalra a munkát, s felkiáltott:

- Majd megmutatom, hogy lesz olyan, akinek nem a föld meg a jószág kell, hanem én! Nagy csalódásában beleegyezett szülei akaratába. Megismerkedett azzal a jóravaló fiúval: Antal Istvánnal. Jó kedélyű, szőke, hullámos hajú, kék szemű fiatalember volt, a lányok szívesen mutatkoztak a társaságában. Szeretett mókázni, mulatni, de nem lehetett ráfogni, hogy léha, kicsapongó. Sokat dolgozott, megbízható jövendőbelinek tartotta mindenki. A rajongásig szerette Zsuzsát. Mindent megtett volna egy jó szóért, szerelmes tekintetért. A tiszteleten kívül más azonban soha nem adatott meg neki.

Bogdándon mindenki az esküvőről beszélt. A büszke család elégedetten készült a nagy napra, amely az új nyár elején fel is virradt. A szertartás után a násznép a cserépkakasos házba indult mulatni. A feldíszített ház várta a vendégeket, messzire szállt a víg zene, de kivált belőle egy szomorú hegedűhang. Olyan volt, mint a menyasszony lelke: örülni akart, de mélyen sírt benne a bánat. Amint Zsuzsa a házba lépett, elfehéredett. A zokogó hegedűn Mihály játszott. Az elhagyott kedves szemébe nézett a lánynak, majd kifutott, maga mögött hagyva az ünneplőket. A földön ott maradt az eldobott hegedű.

Sárándi Zsuzsanna és Antal István házasságából öt leánygyermek született, akiknek életét különböző utakra terelte a sors. Közülük egy ikerpár még fiatalon Magyarországra jött. Az egyik átszökött a határon, a második engedéllyel jött át akkor, amikor ez már lehetséges volt. Az előbbi az én édesanyám.

Balogh Orsolya (Felsőbánya, 1985) a szolnoki Varga Katalin Gimnázium harmadévese. Jánoshidán él.