(Hazátlan szavak)

Levélféle Bognár Antalnak

Nem szeretek levelet (és egyáltalán:) írni, mi tagadás, a nekem címzett küldeményekre is többnyire csak illendőségből és jókora késéssel válaszolok, amire persze nem vagyok különösebben büszke, röstellem a dolgot nagyon, ugyanakkor a kötelezőnek érzett mentegetőzés is fáraszt („ne haragudj, hogy ilyen késén”, „bokros teendőim miatt” stb.), amitől eltekintenem nagy bunkóság lenne, mert, ugye, az esetek többségében a megkeresés baráti indíttatású, meglehet, a(z újbóli) kapcsolatfelvétel szándéka magyarázza, és különben is, kinek képzelem én magam, hogy. Jogosan berzenkedik az önérzet a felrúgott illemszabályok miatt, engem pedig ott egyen a fene a rossz közérzetemmel, bűntudatommal, kit érdekel, hogy napokon, sőt heteken mást sem csinálok, minthogy gondolatban fogalmazom az éppen aktuális válaszlevél mondatait, csupán az kellene, hogy végre erőt vegyek magamon, s egy kezem ügyébe eső üres papírlapra (jelen esetben egy fénymásolt tanmenet utolsó lapjának üres oldalára) akkurátusan leírjam a kezdő formulát, azt a felkiáltójellel is nyomatékosított néhány szót, amelyek után aztán nincs megállás:

Kedves Tóni!

Legutóbbi leveledre, amelyben a (régi) Polisz számára kértél tőlem kéziratot, már-már megbocsáthatatlanul későn (ha jól emlékszem, fél év után) válaszoltam, ráadásul még a kérésed sem teljesítve; igazából semmivel sem indokolhatóan, egyszerűen (mondanám, ha nem sérteném meg ezzel az enyéimet: székelyes lassúsággal) fogalmazom a leveleimet, amelyeket azután gyakorta elmulasztok postára adni.

Akárcsak Te, döbbentem rá, új könyvedet (Levélnehezék, Masszi Kiadó, Bp., 2001) olvasgatván, amelyet Jenei Gyula barátommal, (azóta) egykori szerkesztőségbeli kollégáddal küldtél el nekem Szolnokra, ajánlás nélkül, csupán azzal az előszóbeli megjegyzéssel, hogy én úgyis tudni fogom, miért illet meg épp engem ez a könyv. Elég volt föllapoznom, a Lassan járó levelek (1980-2001) című fejezetben azonmód rátaláltam a személyesen nekem címzett „leveledre”, amelyben teljes terjedelmében idézed a Rólad tíz éve, a Magyarországra való végleges áttelepülésed utáni napokban írt portrém (innen a „Kölcsönvett portré” cím), megfejelve egy eligazító-magyarázó jegyzettel. Ez utóbbiból a magyarországi, a vajdasági magyar irodalomban nem vagy kevésbé jártas olvasó megtudhatja, hogy 1991-ig az újvidéki Forum Könyvkiadóban együtt dolgoztunk (jómagam 1987-től 1993 őszéig) és hogy én, úgymond, „a szolnoki tanárkodásért” odahagytam „felnevelő honunkat”. Nem állom meg, kedves Tóni, hogy ne reflektáljak erre a finom - meglehet, nem is szándékos - csúsztatásra. (Bocs a kissé hosszas, de elkerülhetetlen kitérő miatt.) „Természetesen” (mert lehetett-e az adott helyzetben bármilyen egzisztenciális érdekeltségű döntést magától értetődőnek, „természetes”-nek tekinteni?) nem a „szolnoki tanárkodás” lehetősége csábított át az anyaországba. A könyvedben megjelentetett interjúdban magad mondod: „A hadkötetezettség - a háború miatt - ezt a korosztályt is fenyegette, és az élet egyébként is elviselhetetlenné vált odaát.” Számomra, a Nálad fiatalabb korosztály tagja számára - talán nem sértelek meg azzal, ha ezt állítom - még fokozottabban. És nem is csupán generációs oka volt ennek: a lakás, amelyben tíz éve laktunk, és amelynek a főbérlője a feleségem nagymamája volt, a vukovári szerb szabadcsapatok parancsnokának, L. Z. öccsének a tulajdonába került, akik aztán mindent megtettek (a fizikai bántalmazástól, megfélemlítéstől sem riadva vissza, nem kímélve az akkor épp az első gyermekünkkel terhes feleségemet sem - de ezt inkább nem részletezném), hogy elűzzenek bennünket. Erről sem akkor, sem később nem beszéltem - nevezzük emberi gyarlóságnak, de akár félelemnek is, vállalom. (Egy akkoriban írt versemben örökítettem meg azt a „kávé melletti” „meghitt beszélgetést”, amikor nem is annyira burkoltan megfenyegettek: „A golyó én vagyok, mondod, a lassan hűlő / kávé fölött elmerengve, s te még mindig / élsz.” „A golyó én vagyok... / S én vagyok, akit eltalál, kilő innen / a dördülés, múltam és jövőm lezárja, / árnyéka tünékeny éltem eltakarja.” - Nem tekinthetem a sors igazságszolgáltatásának, sem elégtételnek, amikor 1995-ben értesültem az itteni sajtóból: L.-t Belgrádban a Terazijén fényes nappal lelőtték, szó szerint kivégezték a bandatagok.) És - kell-e ezt épp Neked bizonygatnom? - abban a bizonytalan közrendben nem volt jogorvoslási lehetőség. (Az ügyvédünk máról holnapra, fölöttébb gyanús gyorsasággal leadta az ügyünket - föltehetőleg őt is megfenyegették.) Cinikusan szemberöhögtek: menjek csak a VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) elnökéhez, Ágostonhoz, tőle kérjünk védelmet, de jobban tesszük, ha azonnal szedjük a sátorfánkat, és irány a magyar határ! Huszonnégy órát adtak, hogy kiköltözzünk (szerencsénkre a Forum teherszállítója olcsón, feketén elszállította a bútorainkat). M. Márta fogadott be bennünket telepi pirinyó szobakonyhás lakásába néhány hónapra... A többi ismerős lehet: behívó, bujdosás, az ablakok elsötétítése, a menekülő útvonalak módszeres eltervezése, alvászavarok, a gyomorfekély első jelei stb. Aztán 1993 tavaszán a jó hír: elnyertem az az évi Móricz-ösztöndíjat, januárig visszamenőleg kifizetik. Végül ebből a pénzből települtünk át s jöttünk Szolnokra, amelynek egyik gimnáziumában tanított Cs., a szabadkai barátom felesége, ő ajánlott be az igazgatónak.

Talán nem véletlen, kedves Tóni, hogy nem sokkal az áttelepülésünk után máris felkerestelek Benneteket. Ekkorra persze már olvastad a Magyar Szóban megjelentetett portrémat, amelyet - minek is tagadnám - tényleg tüskeszúrásnak szántam. Úgy emlékszem, erről akkor nem esett több szó közöttünk, amit most, utótag sajnálok, mert ki kellett volna mondanom, amit már akkor is gondoltam erről: az a tüskeszúrás nekem is fáj. Mert az a portré egyszersmind önportré is. Mert én voltam az, aki Újvidéken, az egyetemi éveim alatt, az értelmem rugalmasságát próbálgatva éreztem igazán - és talán először - otthon magam. Igen, szellemem a rendszeres tornáktól megizmosodva itt vált képessé olyan feladatok végzésére, amelyekre néhány évvel azelőtt, falusi magányomban, a látókört szűkítő környezetben gondolni sem mertem. (Gondolom, Te is így voltál ezzel.) Személyesen itt ismerkedtem meg azokkal az írókkal, akiket az ideig egyáltalán nem vagy csak névről ismertem, könyveiket olvasva távolról csodáltam (köztük valakit, akit Bognár Antalnak hívtak, és akit barátai Tóninak neveztek). És (föltehetőleg Hozzád hasonlóan) elsősorban a félszeg természetemet okoltam, amiért nem voltam képes teljesen föloldódni a körükben.

Sohasem szerettem a nagyhangú, melldöngetős, vélt vagy valós igazukért vehemensen küzdő, izgága embereket. Persze mindig is óvakodtam attól, hogy bármilyen jelét is adjam ellenszenvemnek, kerültem hát az olyan szituációkat, amelyek nyílt színvallásra kényszeríthetnének. De a portréban nem ezért nevezlek J.-nek, hisz Te az előbb leírt embertípusnak éppenhogy az ellenpólusa vagy. Irántad ellenszenvet soha nem éreztem. Sokáig meglévő averzióm nem lelki természetű volt: Sziveri János „famulusaként” (a Te kifejezésed, vállalom), egyszerűen nem tudtam megérteni, a Hatalom sugallatára (vagy parancsára?) miért fordultál szembe tegnapi „baj-társaiddal”, a meghurcolt symposionistákkal nevezetes vitairatodban („A veszett fejsze nyele”, ez volt a címe, megjelent a Magyar Szó 1983. május 22-i számában), akkor, amikor szóban forgó Hatalom (nacionalizmust és nyílt anarchiát kiáltva) épp teljesen széttrancsírozni készült a legendás hagyományokkal rendelkező Új Symposiont - nagyjából akkor, amikor anyaországi laptársával, a Mozgó Világgal az ideológiai alapon szervezkedő „dicső korifeusok” ugyanezen ügyködtek. A Sziveri János „vagabund”-alakját megidéző esszédben írod: „Számomra megbocsáthatatlan, hogy megbántottam, mi több, ledorongoltam kebelbarátait. Velük nem, de vele - érdekes mód - azon túl is szóba ereszkedhettem.” (108. o.)

A már halálosan beteg Sziveri Jánost Géber Laci barátommal együtt 1989 decemberében meglátogattuk pesti lakásán. Emlékszem, várnunk kellett rá, mert épp a Kortárs folyóirat díjátadásán (verséért díjazták) vett részt. Döbbenetes volt látni a csonttá soványodott, viaszos arcbőrű, beesett őz-szemű, egykor életvidám, mindenféle mókára bármikor kapható „vagabundot”, akinek láthatólag a szavak kimondása is nehezére esett. Amikor kezet fogtam vele, fölszisszent (pedig úgy tűnt, épp csak megérintem pille-könnyűségű tenyerét, elvékonyodott, hosszú, áttetsző ujjait). Hihetetlen, de még ekkor sem feledkezett meg a Mester-szerepről, feleségével, Erzsivel (sok-sok gyönyörű szerelmes verse Múzsájával) előkerestette a frissiben megjelent új Tandori-kötelet, ám meglehet, csupán a cím okán, örökösen mórikázó, nem hagyhatta ki a poént: „Vigyázz magadra, ne törődj velem”... Beszélgettünk a félhomályban, nehezen lehetett érteni, mit mond, hosszú pillanatokra lehunyta a szemét, talán olykor-olykor el is szunnyadt; elfogódott voltam, ügyetlen; megemlítettem néhány közös ismerősünket (köztük Téged is, Tóni), mire ő az egyikőjükről azt suttogta: „Nem bántott ő engem...” Elhallgattunk. Angyal szállt át a szobán. G. Laci törte meg a csendet: a nagyanyáméknak is ilyen apró mintás paplanhuzatuk volt, jegyezte meg, majd fölajánlotta, hogy megmasszírozza Jancsi teljesen elalélt lábát (ekkor már beültették a morfiumadagolót). A halálosan beteg embert láthatólag megnyugtatta Laci gesztusa, viselkedése. Azóta is nyomaszt, hogy én akkor és ott nem voltam képes hozzá hasonló emberi megnyilvánulásra. A barátom ösztönösen azt tette, mint Geraszim az Ivan Iljics halálában. Ivar Iljics is könnyebben érezte magát, mialatt Geraszim a lábát fogta. Igen, csak az egy Geraszim értette meg a helyzetét, csak ő sajnálta. Mert „egész viselkedésén látszott, hogy tisztában van a helyzettel, és nem látja szükségesnek, hogy ezt eltitkolja, hanem egyszerűen sajnálja a szegény legyengült, beteg urat”. Azóta is foglalkoztat: felbukkan-e az én közelemben is egy Geraszim, ha eljő az idő, vagy olyasvalami ez, amit csak kiérdemelni lehet? - Távozóban (de lehet, ezt csak hozzáképzelem, Te erre emlékszel, Laci) megcsókoltam márványhideg homlokát, ne igyál, vigyázz magadra, mormolta... Föllapozom a Tandori-kötetet, a 237. oldalon ott a címadó vers (Jékely Zoltántól vett idézet) és az utolsó versszaka: „megcsókolok csak egy vak homlokot / madaram ott hordott egy csillagot, / szám érzi a levegőt, ez jele, / hogy - vigyázzak rá, nincs más Semmije.” Aztán mementóként felkacag a Grazból nemrég hozott hófehér gerlepár, egy ottani bűvésztől vásároltuk nemrég potom ötven euróért, rápillantok az órára, te jó ég, már délután kettő, és még nem vittem ki őket az erkélyre levegőzni, megyek is - -

- - - Visszatérve az írógéphez és a(z) (ön)portréra: talán nem is olyan ritkán fordult elő, hogy anno hármasban (Te, az általam is nagyra becsült Böndör Pali és én) beültünk a Forum klubjába, néhány korsó sör mellett elbeszélgetni erről-arról, nem ritkán „konkurens” írók viselt dolgairól. Mi tagadás, ezek a beszélgetések egy bizonyos idő elteltével rendre fecsegésbe torkollottak... És tanúsíthatod: irodalmi vitákba magam sem igen bonyolódtam; ha csak tehettem, elbújtam (mégoly rövidke) szakállam mögé. - De fölösleges sorolni az analógiákat, párhuzamokat. Rövidre fogva: mindketten vajdasági, jugoszláviai vagy efféle írók voltunk, és - meglehet, in aeternum - maradunk is, legalábbis lélekben, virtuálisan (amitől ez még tényleges teher lehet). És ez most - tíz év elteltével, hiszem, mindketten tudjuk, szinte zsigerileg átérezve - egy érzelmi felhangoktól mentes, szimplán kijelentő mondat: az a Vajdaság, az a Jugoszlávia nincs többé. De facto: volt. Persze az emlékezetünkben kiteljesedhet. Csak kell(ene) egy földi pont.

Néha a szavak - kell-e ezt bizonygatnom Neked, egy lírai alkatú prózaírónak? - többet tudnak, mint a használóik. Valahogy innen és túl vannak tetteinken; gesztus- és cselekvésértékűek; hadrendbe állva komoly veszélyt jelenthetnek. És olykor nehéz, de talán fölösleges is ellenállni az attaknak. Veszett fejsze nyele... Szarkasztikus mosollyal utánaszólni a kényszerből távozónak, az (ideiglenesen) otthon maradó valójában semmivel sem indokolható fölényérzetével... „Vigyázz magadra, ne törődj velem”..:

Meglehet, szavaink, mondataink, ha nem is egyenlőek a sorsunkkal, de sorsszerűek. Tő- és bővített, egyszerű és összetett mondatok. Tövek és toldalékok. Fosztóképzők. Fordul egyet a történetem kereke, s hirtelen hazátlanabbak leszünk a szónál. Szótalanok. Ahogy Pilinszky írja: „nincs is szavunk.”

Könyved számomra izgalmas olvasmány volt. Ezúttal üzenem: a Nemzeti ágyás c. fejezetet mély együttérzéssel és (bizonyos vonatkozásban) -értéssel olvastam. Bizony, hosszú, keserves éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy látószögem a Tiédhez igazodjon, kedves Tóni, de hát nem akármilyenek: sorsfordító évek voltak ezek... Erről azonban inkább élőszóban, alkalomadtán... És ne búslakodj a „harmadik harmad” miatt! Inkább lődd be a ziccert.

A régi (és nem csupán kollégiális) barátsággal üdvözöllek!

Szolnok, 2002. október 8-9.

(Úton: szép, patetikus mondataink)

Nemzedékem legjobb elméi az egyetemeken tanítanak, szerkesztőségekben dolgoznak, komoly című könyveket írnak, épületeket, családot terveznek, és csak mértékkel isszák a sört. Nem emlékszem, hogy láttam volna őket az őrület romjaiban, egy pofa hasis után kutatva.

Miránk kora ifjúságunkban a szocializmus józansága szállt, ez ellen pedig az Újvilágból importált módszerekkel nem lehetett védekezni, jó stratégaként túlélni csak. Ez persze nem mindenkinek sikerült, de a túlélők sem túlzottan büszkék arra, hogy nekik igen. És most mi van? Akinek gusztusa van hozzá, kedvére rugdoshatja a döglött oroszlán hátsó fertályát, vagy ácsingózhat a még mindig csak hírből ismert jóléti társadalom után. Hol vagyunk még attól, hogy a jólakottságtól elnehezülten megcsömöröljünk ez utóbbitól is, és tüntetőleg kivonuljunk belőle különféle szigetekre, külvárosokba, országutakra, bárhová... (Habár ma már ebben sem vagyok annyira biztos.) Apropó: országút! Mi jut erről elsőre az ember eszébe? Természetesen a Mad Max, az Országúti Harcos. Másodjára eszébe jut(hat) az Úton, Jack Kerouac regénye 1957-ből, amely már a megjelenésének évében kultuszregénynek számított. Az amerikai első kiadás éve egybeesik a beatmozgalom születési idejével; a mozgalom programverse, Allen Ginsberg Üvöltése („Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban...”) is ekkortájt jelent meg. A könyvnek magyarul is számos kiadása látott napvilágot, én például egy ‘70-es kiadású, antikváriumban vásárolt, enyhén büdöskés romániai (Kriterion) példányt őrizgetek, Déry György fordításában. Emlékszem, úgy nyolc éve a „legkedveltebb napilapunk” egyik havi könyvszemléjében olvastam egy ismertetőt. Akkor az ismertető írójával együtt én is azt kérdeztem: Minek? Minek olvassuk el újfent? De nem kérdeztem, és a recenzenshez hasonlóan nem is fanyalogtam. Azt írta akkor a recenzens, az Úton rossz könyv, nemcsak mondani nem tud semmit, de rosszul is van megírva, nyelvileg ötlettelen, egészében humortalan. Nem osztom a véleményét.

Mai olvasatban az Úton jól megírt, izgalmas regénynek látszik. Gyanítom ugyan, hogy a napjainkban újraélesedő Woodstock-nosztalgia dobta a fölszínre, de ettől eltekintve nagyon nagy szükségünk van rá. Mert kikről is szól a beatmozgalom e látszólag anakronisztikus alapműve? Azokról, akik őrültül szeretnek élni, és őrültül szeretnek beszélni, akik sóvárognak a megváltás után, és mindent egyszerre akarnak; egyre égnek, égnek, mint a meseszép, sárga petárda, amely robbanáskor ezernyi szikrát szór az égre, és kék pont ragyog a közepén, aztán az is szétpukkan, s az emberek elragadtatva kiáltanak fel. Végső soron: egy autótúráról szól (hozzánk, megátalkodott gyalogosokhoz), azokról, akik szabadságvágyuktól indíttatva négyszer szelték át Amerikát.

Nos, ezért ajánlanám tisztelettel ezt a könyvet. Mert nemhogy élni, de már létezni is alig tudunk ebben a posztmodern korban. Ha megszólalunk; nem a saját hangunkat halljuk, másokét idézzük (mint tettem én fentebb azzal a szép, patetikus mondattal, jelöletlenül, de posztmodernül), mélységesen melankolikusak és önmagunknak is unalmasak vagyunk, töredékesek, stílustalanok, eklektikusak, szétszórtak és fenemód teoretikusak. Meglehet, már csak „elméletileg” létezünk.

(Szavak, mondatok)

Van valahol egy hosszú, mély, bonyolult, tehát lassan olvasható mondat. Ezzel az egy mondattal kezdődik, mondjuk, a vers. A vers, írja Rentz Mátyás Sajátidő c. regényének első oldalán, az egyetem valósága, a próza pedig földút kerékvágásokkal és a tikkasztó nyárban is eleven sáriszapos gödröket megkerülő nyompárokkal. Így édesgeti Szerző az Olvasót, induljon csak el ebben a nagy merevenben, mert el lehet jutni (és vissza) addig a bizonyos mondatig, mert ahol a hiányzó mondat véget ér, kezdődik egy másik. Mert minden egyes mondat újrakezdés, s ha bármily szoros kapcsolat létezik is az egymást követő mondatok között, valójában minden egyes mondat szerkezetében, stílusában, zeneiségében: az egész lüktet.

A szavak, mondatok ritmikus elrendeződése. A sorok hol rövidebbek, hol hosszabbak, hol egyáltalán nincs sor. Svenk, montázs, vágás. Hiátusok, hézagok. A rentzi szövegtextúra. És ezeken a szöveghasadékokon át olykor-olykor, akár Kafka műveiben, bevillannak a nyerseségében is költői valóság képei, váratlanul kinyílik ama egyetem rácsos ablaka, és egy hosszú pillanatra megszűnik a szimpla szépséguralom, egy villanásnyi időre megláthatjuk a kinti világot, amely mindenek ellenére mindig jelenvaló lehetőségként létezik, és az üldözött ember életébe kicsiny ezüstös visszfényt lop be. Villanófénybe kerül az örökké gyanakvó strici Dzsúlió, a nagymezé Gyurászik, a kiéhezett patikusné éppúgy, mint a körforgalomban magát felkínáló kövér asszony, hogy a többiekről ne is „beszéljünk” (azaz a Jegyzetíró és idézett k szonja).

„A magyar rögvalóság díszletei.” Vizuális teljesség. Éldöglődés. Szinte szociografikus hitelességű adalék a Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében c. könyvhöz (Osiris Kiadó, Bp., 2001.), különös tekintettel a Magyarországi kisebbségek c. fejezetre. A pergő párbeszédek, a leírásoknak az ereje megérezteti, hogy Szerző mennyire szomjazik a valóságra (beh szép!), milyen mohón szívja magába a világot (hát még ez!), keresi hozzá a szavakat (és fordítva). Egyébiránt bármikor megállhatunk, és élvezettel ízlelhetjük a mondatok szépségét. (Fölhívom a Szerző szíves figyelmét, hogy a 48. oldalon kezdődő és a 49. oldalon végződő mondata ugyan vitathatatlanul formás, de a tartalmával kapcsolatban az ombudsmannak biztosan lenne egy-két megjegyzése; a 78. oldalon „A lány fél...” kezdetű mondat túlzsúfolt, akárcsak a 85. oldal utolsó mondata; továbbá az kétségkívül érzékletes, hogy a házak „kertfart” mutatnak az útra a 42. oldalon, de ennek a képnek csökken az erotikus töltete az 55. oldalon, amikor ugyanezt teszi az udvar, annyi különbséggel csupán, hogy ő a nemzetközi főútvonal felé fordítja valagát; a „csendszennyezés” a 62. oldalon szép; beleszerettem a 100. oldalon föllelhető Hold-metaforába („nedves sajtgolyó”), alkalmasint lekoppintom.)

Szomorú ezredfordulós tapasztaltunk, hogy már nincsenek szabályos történeteink, csak tojásdad alakúak, és azok is cukorüvegként porladnak; és nincs most ideje semminek. Talán arra van időd, hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn. Rabidő, sajáthalál. Ami megírható. Mert lehet.

Ja, és azok a bizonyos allúziók, utalások, „intertextuális elemek” ... Nos, a Szerző a regényében (előfordulásuk sorrendjében, a teljesség igénye nélkül) Wordsworth, Proust, Sukenick, Cortazár, Sztravinszkij, Arany, Kosztolányi, Hajnóczy Péter, Moldova György, Petőfi, Kossuth, Móricz, Kundera, Konrád György, Bréhm Alfréd, Borghes, Esterházy Péter, Salinger, Garaczi László, Szijj Ferenc, Berkes Erzsébet, Pynchont, Sántha Ferenc, Kardos G. György, Zay Ferenc, Háy János, Térey János, Kemény István, Hazai Attila, Csehov, Krasznahorkai, Kafka, Hamvas Béla, Mészöly, Darvasi László, Haklik Norbert, Márton László, Csokonai, Kulcsár Szabó Ernő, Tersánszky, József Attila, Szondi Lipót, Lakatos, Ladányi, Tolsztoj, Szabó Dezső, Rudolf Steiner, Gombrowicz, Mrozek, Hemingway nevét említi vagy utal rájuk.

Jegyzetemben szó szerint vagy torzított formában Balázs Attila-, Bálint Péter-, Esterházy Péter-, Haklik Norbert- (szia, Norbi, okvetlenül hívj föl!), Italo Calvino-, Juhász Erzsébet-, k szonja-, Milan Kundera-, Petri György-, Rentz Mátyás-, Schein Gábor-, Sziveri János- és Thimár Attila-idézetek vannak.

(Rentz Mátyás: Sajátidő. Fiatat Írók Szövetsége, Bp., 2001.)

(Újra: olvasás, Pangloss igaza)

Nem tudom, volt-e valaha, és ma akad-e olyad olvasója a Candide-nak, aki osztozna Pangloss mester derűs optimizmusában, aki a kis Candide-hoz hasonlóan teljes jóhiszeműséggel hallgatná az orákulum bölcs leckéit az ok és okozat összefüggéséről: orrunk azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, lábunk pedig arra való, hogy nadrágot húzzunk rá... Noná, hogy nincs igaza filozófusunknak, hisz az ő gondolatmenetét követve azt is mondhatnánk, az orrunk azért van, hogy a mellettünk árnyékba boruló irigyeink időnként rákoppintsanak. Nem szólva arról, hogy e kiemelkedő porcos szervünket illetően Pangloss bizony alaposan melléfogott, ugyanis nem számolt az orvostudomány gyors fejlődésével, a nagy felfedezéssel, amely forradalmasította a szemészetet: a kontaktlencsével. A dolgok ilyetén alakulása folytán orrunk elvesztette legfontosabb funkcióját: hogy nyergére ráhelyezzük szemüvegünket. Óriási tévedés lenne, ha elbagatellizálnánk szaglószervünknek eme funkcióváltozását, mert gondoljunk csak bele: e tény minden más érvnél meggyőzőbben cáfolja Pangloss (és Leibniz) tételét, miszerint ez a világ a legjobb valamennyi lehetséges világ közül. Azoknak, akik ma, nem sokkal Voltaire születésének 300. évfordulója után, orrukat lógatva ezen keseregnek, sajnálattal nyugtázva a nagy francia fölvilágosult filozófus időszerűségét, még csak eszükbe sem jut a dolgot összefüggésbe hozni a közvetlenül a szemgolyóra, a szemhéjak alá helyezhető, nem látható szemüveggel. Kár is volna tagadni: baj van a látásunkkal. Hogy a többi megemlékezőhöz hasonlóan én is Voltaire-t idézzem: „Hm”. A Világfi című versében pedig (a Kritika tette közzé néhány éve Petri György kitűnő fordításában) azt írja, hogy e kor (azaz „az”) néki kedvére való. A természet gyerekkorában még - így ő - nem ismerték az enyém és a tiéd szót, közösen bírták semmijüket. Nos, ez a semmi sehány részre sem osztható, ebből tehát nem kér Voltaire, de a retkes nyakú Évával sem vágyik ágyba bújni (a Paradicsomban még nem ismerték a szappant), inkább a parfümös fürdő gőzében ernyedten alámerül.

Voltaire? Pangloss! Merthogy: „Ahol vagyok, ott a paradicsom.” Miért van hát az, hogy Voltaire-ről, a mondénról általában megfeledkeznek, s csak a valláskritikust, a fölvilágosult gondolkodót idézik. Azért, mert Panglossnak nincs igaza? Ma is dúl a vallási fanatizmus, lassan barbarizálódunk, s fényévnyi távolságra kerültünk attól az eszményi embertől, akinek nevében Voltaire állítólag kijelentette: „Nem értek egyet azzal, amit mond, de halálomig védelmezni fogom a jogát, hogy kimondhassa.”

(Sorstalanság; mondatok sorsa; Kertész; Nobel-díj)

Néhány hónapja - nyárközepén - elolvastam Kertész Imre könnyednek semmiképpen sem nevezhető regényét, a Sorstalanságot. Mondhatni, a legalkalmatlanabb időben. Akkor, emlékszem, szinte örültem az agyzsibbasztó kánikulának, amiért az ilyen, „nehéz” témájú könyvről nem enged szólnom - nem ildomos; az olvasók ilyenkor mintegy „kivonulnak” a komoly irodalomból: a vízpartra, a hegyek közé, az erdőbe, bárhová -, de most, levélhulláskor, korai fagyok idején látnom kell: fölösleges volt a mulasztásért az évszakot okolnom, beszélnem a regényről most sem könnyebb. Miként a regény témájáról sem könnyű, sőt már-már lehetetlen szólni. Minden elismerésem Kertész Imréé, aki évszázadunk legnagyobb botrányáról - a koncentrációs táborról - megkísérelt irodalmilag érvényes formában megnyilatkozni. Mert a lágerekről ma, annyi idő után sem tudunk többet, mint amit Pilinszky János végső evidenciaként megfogalmazott: „Gyűjtőtábor a körülhatárolt (bizonytalan formájú terület)”. Kertész megpróbált hitelesen - tehát stilizálatlanul - leírni egy abszurd helyzetet, még ha eleve tisztában is volt vele: vállalkozása kudarcra van ítélve. Auschwitz ugyanis nem illeszthető be a történelembe, logikai-szintaktikai képtelenség (Heller Ágnes). Ennek a képtelenségnek pedig szinte lehetetlenség szerkesztett regényformát adni. A regénybeli kisfiú - aki egyes szám első személyben mondja el szenvedéstörténetét a téglagyári munkaszolgálattól kezdve a Buchenwaldban eltöltött egy éven át a Budapestre való hazaérkezéséig - a regény végén egy felnőttet meghazudtoló éleslátással fogalmaz: „Nem lehet elképzelni... úgy látszik, ezért mondanak helyette inkább poklot.” A regény a hasonló tárgyú prózai művek sorából azzal emelkedik ki, hogy a táboréletet a maga összetettségében próbálja ábrázolni, a nyilvánvaló testi-lelki leépülés mellett a sorsukat önhibájukon kívül elvesztők önvédelmi mechanizmusának működését is láttatja, méghozzá belülről: egy serdülő korú gyermek tudatának tükrében. Meglepő és döbbenetes, hogy a város láttán, amelyet egykor elhagyott, gyűlöletet érez. A tábor után viszont honvágya van: „Egyszerre minden megelevenedett, minden itt volt és föltolult benne, mind megleptek furcsa hangulatai, megremegtettek apró emlékei. Igen, egy bizonyos értelemben ott tisztább és egyszerűbb volt az élet.” Mert nincs oly képtelenség, amit nem élnénk át természetesen, mondja. Mert „még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított.”

(Jegyzet 1994 novemberéből; megjelent egy kérészéletű szolnoki lapban. A minap akadtam rá az újságkivágásra, szertehagyott jegyzeteim, cetlijeim között kutászkodva, a mondatról - mint olyanról - írandó kisesszémhez keresve vonatkozó idézeteket. Leemeltem a könyvespolcomról a megjegyzetelt regényt és a Gályanaplót. Ez utóbbiba belelapozva aztán megtaláltam az alkalmas bekezdést: „Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?” (161. o.)

...Holnap a(z) (egyetemes) nagyvilág szinte valamennyi újságjának címoldalán olvasható lesz a hírmondat: Kertész Imre magyar író kapta az idei Nobel-díjat.

Hatalmas, öles betűkkel: A 2002. ÉVI IRODALMI NOBEL-DÍJ KERTÉSZ IMRÉÉ!

Az író sorsa.

Az olvasó sorsa.

A szavak, mondatok sorsa.

Egy irodalom sorsa.

Isten lát; tátva lát!

2002. október 10.)