(Péterfi András - Benedek Szabolcs: Berettás könyv. Kávé Kiadó, 2002.)

Az olvasóról

István azt mondta, írjak már egy rendes kritikát.

Nem így mondta.

Nem tudom, hogy mondta. Olvasószerkesztő-nyakatekertségű gondolatai a hidegtál- és pezsgőerdő mélyén tekeregtek valahol. Kedvenc munkatársam jászsági keresetlenségével élve, amennyiben falhoz csapkodott lófasz lennék, sem tudnám felidézni, hogy mondta.

Nyolc már elmúlt, én meg sejtettem, hova akar kilyukadni.

Minthogy esszéprózát írni könnyű. Az esszépróza főleg a nők mellékterméke; leginkább értelmiségi családanyák töltőtollpatronjából folyik, s mintegy véletlenül jön létre a premenstruációs tünetegyüttes és a vasalás közti félórában. Szappanoperáció.

Csökkent húzhatóságú perverzió, tehát a szerkesztők rémálma, tördelhetetlen műfajtalankodás, táguló és fakuló kékharisnya az iroda lomtár melletti szennyeskosárban. Félúton megrekedt tudathasadás valahol írás és olvasás között.

Micsoda.

Pedig a könyv az itt egyedül, ami szóban forog.

Forgatom.

De rendes kritikát azt nem vagyok hajlandó. Majd. Ha rendes lesz az irodalom.

Ne adja isten.

Nem is fogja.

A napról meg a lóról

A ló meg kiment a napra, és ettől szép fényesen csillog a szőre. Elolvastam a Berettás könyvet. Még aktuális, még láttam könyvesbolti polcon.

A külsőségekről. Is

Etele barátom szerint nagyon fontos a könyvek szaglószervünkre gyakorolt hatása. Ezt épp Finnországban fejtette ki, ahol az ember örült, ha a takony nem kövült bele az orrába, amíg levitte a szemetet mínusz huszonöt fok mélyre. A könyveknek pedig kifejezetten furcsa szaguk volt.

Ennek itt most normális.

De miért nem kávéillatú? (Ezt a kiadótól kérdeztem.)

A külsőségek igenis számítanak

A színe például olyan undorító, hogy már szinte tetszik. Vicces zöld. Mint egy cyberpunk agyműtő fala, mint a gyerekkoromban sosemlátott műanyag kivifagyi.

Jólesne azt gondolni, hogy ez a Füveskönyv romlott sóskaszínének „éppen jó lesz” pemzlivel befestett paródiaváltozata.

Ezzel persze csak saját, régebbi Márai-komplexusomat vágyom kompenzálni. Ez nem fair.

Inkább csak annyit mondok, hogy ez a könyv nem megy színében semmi más könyvekhez. Legkevésbé azokhoz, amelyek felhalmozásába az IKER-áruházak boldog berendezői (többnyire kék korszakukba kövült, fanatikus Selma Lagerlöf-gyűjtők) halva született olvasási szenvedélyüket fojtják.

Antisznob!

A négykezes könyvekről

Gyerekkoromban mindig megbűvölten tekintettem a szerzőpárosokra. Hogy lehet ketten írni egy könyvet? Felváltva? Az egyik diktálja? Vagy ketten fogják a ceruzát, mint a - közösségfejlesztő tréningeken?

Örkény egyszer már átvert a palánkon. Azóta óvatos vagyok... Pedig az is jó könyv volt...

...de most sem alaptalanul.

Ezek itt külön-külön írtak együtt egy könyvet. Mint az okos lány. Hoztam is meg nem is.

Ugyanazokról a dolgokról ketten beszélnek. Mindenféle dolgokról különböző dolgokat.

Minden dupla oldalon emlékeztetve arra, hogy véresen vicces és felszabadultan komoly ez a világ, és mennyire fontos, hogy legyen mindenről gondolatunk, hogy aztán legyen mit magunkon nem túlságosan ........... venni.

Módszeresen legalább két nézőpontból láttatva ezáltal az egész világot, olykor kilőve, érvénytelenítve egymást, néha saját magukat is.

És épp ezáltal téve érvényessé minden lehetséges nézőpontot.

Ugyanezzel a húzással sikeresen rehabilitálva előttem Márait.

„A Funny hagyományokról”

...mert „én próbáltam szeretni...”, korábban is. Márait. Mint Németh Gábor próbálta Kármán nyavalygását, Fanni-alakba öntve. De a Füves könyv még csak készakarva sem tűnt viccesnek. Tizenkilenc évem idején én bizony nem szerettem.

Emlékszem, először valamely kollégiumi hajlék mélyén akadtam bele. A könyvespolc az Alapművek című egyemista-sznob kánon szerinti kötelező olvasmányokat raktározta. Ránézésre azt hittem, ez amolyan marihuána-szagú bölcsességgyűjtemény, amelyből első meditatív olvasatra feltárul a legvalóság legobjektívabb legértelme.

Ehhez képest sarokba kellett vágnom.

Ehhez képest nem értettem, miért ne írhatna ilyet bárki, az emberélet útjának felén, harmadán, kétötödén?

Mert eltagadhatatlanul szubjektív igazságok halmaza volt, időnként görcsös önmagába kapaszkodás, máshol patetizmus, vérrel átizzadva, üdvözlégy Márai, kenettel teljes.

Tisztára kiborított akkor.

A berettás könyv felől meg épp ez az önmagam válok egyszerűen viccessé a múltban.

A berettantizmusról és hatásairól

Miután viccessé tettem magam általuk, szerettem volna belekötni a könyvbe, a Berettásba, szitává lőni, őket is, Natural Born Killers módra, vagy akár módszeres szadizmussal ízekre szaggatva.

Agresszív módon birtokba venni.

De ugyanabba a folyóba, kétszer???

Ez a könyv - az igazságos beretták módjára - azt előlegezi, hogy minél kevesebb veszteséggel ússza meg mindenki az olvasás aktusát.

Hanyag eleganciával lezárja magát a támadhatóság elől. Nem akar felvenni kesztyűt.

Így jobbára csak jól szórakoztam rajta, sőt, olvasás és fanyar nevetgélés közben még arra is ráért az idő, hogy Márai elnyerje méltó helyét a füveivel. Nálam.

A „Band Apart” ugyanis az ő időnkénti görcsösségét is feloldotta énbennem; Márai is egy lett közülünk, közüllem, aki szintúgy nem tökéletes. Kvázi szerethető.

Mindemellett olyan kérdéseket ébresztgettem magamban, amelyeket már valószínűleg sokan feltettek előttem. A polcra, az internetre. Bárhova.

Hogy minek is ide Sándor? (Azonkívül, hogy én rehabilitáljam őt.)

Ha most kritikus lennék, azt mondanám, itt húzódhat az illemtani határ, amely elválasztja az irodalmat Terézanyutól. Ahogy mögéteszünk egy Márait valaminek. Vagy egy bárkit. Ez az undorító, formális autodekonstrukciós önvédelem, amely még hagyományt is skiccel maga mögé, ami arra jó, hogy nem korlátoz semmiben, de süllyedő hajó esetén rá lehet kenni mindent. Pedig valójában a fürdőkádba sem futottunk ki.

Ők csak huszonéves srácok - mondják -, olyanok, mint mindenki más, ez a könyv meg csak egy jókedvű, könnyed... izé.

Ha nem lenne mögötte egy Füves területen kijelölt viszonyítási könyv, ez a vallomásos véleménynyilvánító forma pont olyan öncélúnak tűnő megnyilatkozási rohammá válna, mint egy internetes fórumcsatorna. Ahol mindenki bekiabálja a cybertérbe a véleményét mindenféléről.

A cybertérben akolmeleg virtuálközillat leng, akárcsak a valóságshow-kban.

Meghúzom (a határokat) és elsütöm (a poénokat).

Ebből a szempontból ravasz ez a könyv.

Az olvasónak nincs itt semmi dolga.

Felhasználóbarát közegbe hozta a sors.

Megmondják helyette, mit vár (állítólag olyan dumákat, „amelyek halálos pontossággal tépik szét a hétköznapok gonosz fátylait, mint az ezredforduló mozivásznain eldördülő, sötét, elegáns és igazságos beretták”), aztán bebizonyítják neki, hogy nem is fog itt semmi különös történni, nincs itt szándék, képesség...

A címlap leköpésére Péterfi egyenesen maga adja a felhatalmazást - pontosan tudva, hogy ezzel veszi csak el igazán a Pavlov-reflexed kedvét.

(Kezedbe nyomják a mikrofont, és eléneklik veled, érted, helyetted a Walrus-t.)

Erre nem lehet mit lépni.

Britney Spears-ről

azért talán mégsem. De a

a szerzőkről és a Podmaniczky utcáról

igen.

Benedek valójában nem okozott csalódást, de különösebb meglepetést sem. Tőle már olvastam, és kedves ismerősként üdvözöltem a Beatles-mániát meg az időnként előtörő, retrospektív tiszamenti Woody Allen-szindrómát, amiket egyébként minden adandó berettájval az olvasó orra alá pörköl. Mint öregasszonyok a diagnózislistájukat az ambuláns előcsarnokban.

(Most irigyled az identitástudatát, ami neked nincs???)

Persze, ő az első (na jó, az utószó), aki nyomatékosan elhatárolja magát a modoros Márai-regényhősöktől, és választja ugyanazon örökség vallomás-formáját mintának. Vagy nemmintának.

Ha nem pusztán olvasó lennék, most itt lenne az alkalom, hogy ízekre szedjem pont az ő E/1-hez fűződő viszonyát. Ha valaki, akkor ő nem tud szabadulni időnként bizonyos mágikus és modoros körökből, függetlenül attól, ni csak, ki beszél.

De engem, a vasaló menti olvasót nem érdekel, milyen perverz, skizoid viszonyban áll a szerzői én az elbeszélői hanggal. Az irodalmilag megművelt olvasói agytalajra ráhullhatnak ilyen magok. De azok leginkább létértelmezést, szellemi maszturbációt és sznobságot hajtanak. Fabatkát se.

Péterfitől viszont, bevallom, még nem olvastam semmi mást. De nagyon szeretnék.

Ez a Podmaniczky utcán jutott eszembe.

Az igazságról

Az igazság az, hogy szerintem már most többet gondolkodtam rajtuk, mint amennyi idő alatt ők megírták ezt a könyvet. Ráadásul háromszor kellett újra kezdenem, mert háborodott számítógépek és zavaró körülmények vesznek körül. Teljesen hülye vagyok.

Az igazság az, hogy annak idején, miközben olvastam ezt a könyvet, abszolút emberi érzések rohangáltak a hátamon. Megbocsátottam az összes férfinépnek, beleszerettem mindbe, beleértve a szerzőket is, és jókat röhögtem magamon. Bestseller-érzések, egy konzumolvasótól.

Ültem egy seggbekúrós, szétlövöldözős, ózonlyukas világ közepén.

És kivételesen semmi bajom nem volt akkor ezzel a világgal. A leszbikus, undorpolitikus, kvízagyú világgal, ahol az impotens szomszéd megcsal a mostohaanyáddal, és ezt részletesen el is meséli a tévében.

Eközben ne esett volna jól főbe olvasni magam, abszolút emberi dumákkal?

Most, amikor írom, egy fiatalember már unalomba aludta magát itt mellettem. Előtte órákon át egyfolytában beszélt hozzám, hátha elhódít az írás és a gondolkodás című férfitevékenységek elől. Ennek az lett az eredménye, hogy sem rá nem tudtam figyelni rendesen, sem ide nem írtam le egy épkézláb gondolatsort, pedig már tördelik a lapot. Meg engem is, derékba.

Miért nem az ágyban vagyok már, mint más normális nők????

Erről a témáról látatlanban egy véleményen lennének a szerzők.

Egymással meg velem is.

És tök igazunk lenne.

Na, ilyen jó a Berettás könyv.