Megfagyott tavasz

Csügged és önző vagyok.
Nem szeretem, ahogy
a kozmosz rám teríti
minden szennyesét.
Nincs itt már kék azúr,
űr-úr meg egyebek,
fölöttem csak
föld színű verebek
rekedt ricsajozása van,
meg szélcsendes köd
és megdöglött kikelet.

A mozdulattan ágakon
a fagyott szirmok
méhtelen bibék körül
árulják fakó csábukat.
Közben illattalanul,
mint bolondra, rám és
a semmibe merednek.

Pedig úgy futnék alattuk!
Kabátom kigombolva,
tán még ráncos arcom is
gyönyörűn kipirulna,
aztán kitárt karjaimra
szállnának a rigók...

De nem bírom már.
Elég lesz, ha csak úgy,
még sikerül valahogy
átbotorkálni ezt a
ködbe fúlt áprilist.

Diagramma

Ne írj sokat, elég keveset
ért a világ abból, ami ért,
eddig is nélküled szenvedett.