regényrészlet- V.

1991. szeptember 3. kedd

- Szeretném hallani az álláspontját - fordult anyám, meglepetésemre, Péterhez, amikor egyszer összetalálkoztak nálam -, kérem, mondja meg, rendjén való az, hagy a vőm már második éve nem járul hozzá egyetlen fillérrel sem a fia eltartásához?

-A veje börtönben van, asszonyom - figyelmeztette Péter.

- Tudom. De azt is tudom, hogy valami szerény jövedelme csak van. Hát ha nem is havonta, de legalább karácsonyra küldhetett volna belőle valamennyit!

- Jaj, anyám - szóltam közbe, biztosan türelmetlenebbül, mint szerettem volna -, ezerszer elmondtam már, hogy el sem fogadnám!

- Nem téged kérdeztelek - anyám még asszonykoromban is úgy tudott rendreutasítani, hogy megszégyenülten elhallgattam. - Magától szeretném megtudni, kedves Péter, lehet-e olyat csinálni, hogy listákat küldözgetünk ki a börtönből, mi mindent kérünk, hogy szerezze be az a szegény asszony - (ez én voltam) -, de nemcsak nekünk ám, hanem még a rabtársainknak is, mert mi „bajtársiasak” vagyunk?!

Csodálkozva észleltem, hogy Péter élvezi a vitát. Utóbb azt mondta nekem, ilyen típusú anyákat ő nem ismert, mint az én anyáin. Akinek, megöregedvén, nem az egyedüli életigazolása a szolgálat - a lánya körül, az unokája körül -, hanem aki mindegyre kiegyenesíti a derekát...

Különös élességgel látom őket magam előtt, de minden szavukat visszaidézni már természetesen nem tudom. Péter, nyilván, magyarázni próbálta anyámnak, hogy aki már második éve van bent, azt lassan elhagyja a realitásérzéke. Azzal meg végképp nem lehet tisztában, hogy a társadalom időközben mekkora változáson ment át. Hogy vége a szolidaritásnak...

Anyám ellenben, ha egyszer a fejébe vett valamit, nem engedte magát eltántorítani:

- Kérem, Péter - mondta, és még jobban kihúzta magát -, ne akarja itt most nekem ezt a kérdést nagypolitikai összefüggésekbe helyezni; akkor nem magát kérdeztem volna, elég kinyitnom a rádiót. Én azt kérdeztem magától, hogy maga mint a család barátja - (megnyomta a „család” szót) -, helyénvalónak tekinti-e, hogy ez a szegény asszony - (ez megint én voltam) - két ember helyett robotol, lesápad...

Ez már tényleg sok volt.

- „Le-sáp-pad”?! - kérdeztem. - Nézz rém! Remekül le vagyok sülve! Olyan finomakat napozok a játszótéren...

- Elhallgass! -mondta anyám. - Látom én, hogy sápadt vagy a lesülés alatt.

Sandri nem érzékelhette az idők változását.

Amikor az az ávós kihozta nekem az iskolába négy hónap után az első levelet - vonalazott irkalapon 14 sort... - és azonnali válaszírásra szólított fel (érdekes: sem arcát, sem alakját nem tudom visszaidézni, úgy látszik, túl izgatott voltam), akkor... akkor kezdődött. Vigyázva, hogy a hangom ne remegjen, de azért minden bizonnyal panaszos hangsúlyokkal azt kérdeztem tőle: mit lehet válaszolni 14 sorban? Mert nekem is annyi volt engedélyezve.

Ültem a padban, a sötét hatalmak küldötte hozzám hajolt, mint egy kísértő Lucifer:

- Csak jót. Ha jót akar neki: csak jót.

- Ez csak természetes - feleltem.

Így is volt. Nem szabad izgatni valakit, akit, ha remélhetőleg már nem ütnek-vernek is, mint a szocializmus építésének eggyel előbbi korszakában, de lelkileg bizonyosan meggyötörnek. Sandri azt mesélte utóbb, hogy amikor a kettős vasajtó becsukódik az ember háta mögött... az a döntő pillanat, az a legnagyobb sokk. Attól fogva már szinte mindegy is, mennyi időre tartják bent az embert... a vasajtó csikordulását mások is emlegették mint éles első börtönélményt - az jelezte, hogy már nincs visszaút, vissza út.

Amikor elkészültem a levélkével, az ávós a jelenlétemben gyorsan átfutotta, elég „pozitív”-e. Csak ezután tette be a levéltárcájába, a Sandri sorai mellé, melyekkel nem ajándékozhatott meg engem.

Börtönbeli „nevelőtisztje”, a gyűrtfülű Kovács őrnagy - birkózó volt a korábbi életében, ezért lógott úgy az egyik füle, mint egy káposztalevél -, ugyancsak magához kéretett az első beszélő előtt, és kioktatott, mit szabad, mit nem. (Például ráspolyt becsempészni nem volt ajánlatos.) A végén műrészvétet rezegtetve hangjában, megkért, hogy ha netán a legrosszabb... amire gondolni sem szabad... ne adj’ isten haláleset következne be a családban..., azt is tartsam titokban Sandri előtt. Minden rosszat ráér megtudni, mihelyt kint lesz újra, a szabad életben.

A rabok fékentartásához fontos mindenekelőtt, hogy ne izgassák őket a külvilágból érkező hírek. Tisztában voltam ezzel, mégis kénytelen voltam e tekintetben „együttműködni a hatóságokkal”. Nem lett volna értelme, hogy ha Sandri a beszélőn rákérdez valamelyik régi barátjára, azt feleljem: nem tudok róla semmit, csupán annyit: ha véletlenül meglátna az utcán, átsiet a túlsó járdám...

A beszélő. Hálátlannak fog bélyegezni - bizonyára - nem egy sorstársnőm, de számomra a beszélő kínszenvedés volt. Az az izgalom már napokkal előtte, az a gyomorremegés! Mi az, amit okvetlenül meg kell próbálnom közölni? (Rabtársak családtagjai is küldtek velem időnként üzeneteket.) Hogyan lehet tíz perc alatt... ügyesen beadni... és ugyanakkor fogadni, felfogni az általa rejtjelezett nyelven mondottakat? Előfordult, hogy az üzenet egyik felét kaptam én, a másikat Sz. Magda. Össze kellett jönnünk és egymáshoz illesztenünk a „magdaburgi két féltekét” (Sandri szellemessége). Hogy mit tartalmazott az az üzenet és kinek szólt? Ha négy lóval négyfelé vonatná testemet ama híres magdeburgi polgármester, akkor se tudnám már megmondani.

- A börtönt férfiaknak találták ki -panaszkodtam (enyhén) druszám Mariéknak. - Nekik való játék.

De azért persze a beszélők nyomán terjedt el a híre a külvilágban, hogy Vácott börtönlázadás volt. Hogy Bibót nagyon megverték - őt gyanúsították a „felbujtással”, koncepciójukba így illett volna bele. Hogy Mérei súlyosan megbetegedett. Déryről ellenben nem hitték el a zárkatársai, hogy beteg, úgy vélték, csak szimulál... olykor intelmek is érkeztek: kivel ne álljunk szóba, ha szabadul...

Úgy éreztem magam, mint egy hervatag káposztalevél, mint Kovács nevelőtiszt füle, valahányszor beszélő után bementem a sírkövesekkel átellenben a „Búfelejtő”-be, és lerogytam Pétet mellé.

Én mindvégig úgy véltem, hogy Sandri tisztában van vele: jámbor alakoskodás folyik. Jótét hazudozás.

Amikor hazajött, kiderült: ő elhitte. Azt is, amivel „jóságos” nevelőtisztje csitítgatta, nyugtatgatta - hogy majd simán, zökkenőmentesen beilleszkedhet a társadalomba.

Ezzel szemben hónapokig volt munka nélkül. Megalázónál megalázóbb szituációkat kellett végigélnie. Régi ismerősök, párnázott ajtók mögül, nem fogadták. Volt barátok, akik segíthettek volna talán: elzárkóztak. Hogy kivettem azt a kétezer forintot ügyvédre, azt is akkor tudta meg.

- És elfogadta? Kérdezte döbbenten. - De hiszen a nagybátyám legénykori barátja volt Pécsett!

Időnként megkérdezett, ilyen ötletek újra meg újra eszébe jutottak, kaptam-e pénzt a börtönévei alatt iksztől, ipszilontól, zétől.

- Nem - feleltem. Napokig elrágódott ezen.

A hazatérés sokkja.

Aztán ellenem fordult. „Te nem mondtad nekem!”

Szemében én lettem az ellenséges külvilág képviselője. Nemcsak a társadalom mondta fel iránta és az ügy iránt a szolidaritást, hanem látszólag én is, aki nem informáltam őt erről.

Én összefogtam a hatóságokkal az ő félretájékoztatására.

Pedig, amikor hazajött - váratlanul engedték ki egy késő délután -, azt hittem, most egy kicsit meg lehet pihenni.

Másnap estére összetrombitáltam a barátokat, de rajtam, szégyenszemre, úgy erőt vett a fáradtság, hogy még ottlétük alatt elaludtam.

- Mit műveltél ezzel az asszonnyal? - hallottam még Péter ingerült hangját. - Ennek jártányi ereje sincs!

Viszont druszám Mari megvédett. Milyen „megható” és „emberi”, hogy én most úgy vélem: rólam letelt...

Erről nem írok többet.

1991. Szeptember 4., szerda

[...]

Egy délután hazafelé indultam a szerkesztőségből. Késő őszi nap volt, vagy már 1979 tele? Már túl voltam a rendőrautón, melyet a házunk elé vezényeltek, majd visszavonták Már túl voltam azon a képtelenségen, hogy azok közül a pálinkaszagú, torzonborz, alvilági figurák közül, akik leginkább emlékeztettek egy orosz opera kórusára, a bizományi kapuja előtt kisétált elém a „karvezető”, ez a valószerűtlen alak, akit csak a kosztümtervező szeszélye öltöztethetett nagykockás zakóba, tüntethetett ki piros pakomparttal... és beteg exhibicionista módjára felfedte magát...

Az EMKE-sarkon a buszra vártam -ott, ahol a szerkesztőségből hazafelé általában fel szoktam szállni... lehetséges, hogy ingadoztam a középső és az első ajtó között; előfordul. Amikor a busz tovább indult, a középső ajtónál a lépcsőről egy nagy böhöm pasas a vállára emelt strandzsákkal elindult az első ajtó felé, ahol én álltam. A meglehetősen zsúfolt kocsin át utat vágott magának; talán már akkor is átszaladt a fejemen, utólag pedig perdöntőnek érzem, hogy érthetetlen volt ez az előrecsörtetés, hiszen a középső ajtó lépcsőjéről is elsőnek szállhatott volna le, mihelyt a busz a kívánt megállóba ér. De a pesti nép velem együtt már rég leszokott arról, hogy az ilyesmin vitatkozzon, egyáltalában: csodálkozzon. Odaért mellém, magam elé engedtem, ha annyira siet...

Megérkeztünk az Astoriához, ott szoktam leszállni. A pasas, akinek széles válla-háta egy orángután impozáns méreteire emlékeztetett, lelépett, megfordult, és teltes erőből odavágta még a lépcsőn álló lábaimhoz a sportszatyrát.

Nem tudom, mi volt benne. Súlyzók talán. Vasak.

Felsikoltottam (pedig nem szokásom). Valahogy leléptem, bár az első érzésem az volt, hogy meg sem tudok mozdulni, ott csuklom össze. De hátulról nyomtak, lentről tán segített valaki; nem emlékszem.

A busz továbbment, ott roskadoztam a járda szélén. Körülnéztem, hol a pasas, hogy legalább megkérdezhetném: miért? De amilyen hatalmas, feltűnő férfi volt, úgy tudott láthatatlanná is válni. A buszmegállónál van egy átjáróház, nyilván ismerte a terepet, meg volt tervezve az útvonala előre.

Ki volt ezt? Szabadnapos elmebeteg?

Mi volt ez? A testület... „üdvözlete”?

Ők már tudták, hogy nem fogják megkapni az engedélyt a letartóztatásunkra? („Puha” diktatúra. És túl sokan voltunk aláírók. Talán.)

Feltételezéseim igazolhatatlanok. Csak egy biztos: a szándékosság. És hogy az az ütés nekem szólt. Különben miért törtetett volna át a fél autóbuszon, hogy elém kerülhessen? Utóbb rémlett, hogy a középső ajtónál felém fordulva izgatottan mocorgott már felszálásunk után az első pillanattól fogva. Azzal, hogy haboztam, melyik ajtót válasszam, megakadályoztam a kedvező helyfoglalásban - a lábam előtt? Meglehet, már napok óta várt a szokott, kifigyelt útvonalamon (nem szoktam mindennap buszra szállni). Bosszús volt, mert napokig hiába várt, nem tudta elintézni, amit akart? Amivel vidám, pajkos férfitársaságban megbízták?

Valahogy elvánszorogtam a metrólejáratig. Ott rájöttem, az ki van zárva, hogy mint más napokon, átmenjek az aluljárón. Megvártam, a rúdba kapaszkodva, amíg jött egy kevésbé barátságtalan arcú fiatal nő, azt megkértem, intsen le nekem egy taxit, mert baleset ért. A taxis aztán feltámogatott a házban a liftig.

Sandri nem akarta elhinni nekem, hogy valaki célzottan sújthatott le rám. Annyi év után hajlamos vagyok azt gondolni: fájt neki ez a gondolat, ezért akarta elhárítani. Péterrel már nem tárgyalhattam meg a történteket, Péter addigra már rég eltávolodott (eltávolíttatott?) a baráti körből.

[...]

1991. szeptember 5., csütörtök

Sajnálom magam?

Sajnálom az éveket.

Hány hajnalon feküdtem álmatlanul az ágyban, s vártant, hogy elkezdődjön majd a nap (...bis es wieder Morgen sei...). Miközben persze megvoltam, dolgoztam, gyereket neveltem, szerettem, bánkódtam, színházba jártam, kirándulni mentem, csónakáztam, ruhát próbáltam, vicceken nevettem, képeket néztem, zenét hallgattam, írni tanultam...

„Az áldozatok nem voltak hiábavalók” - szokták mondogatni a gyilkosok.

Pityu még nem volt hároméves, amikor visszakapta az apját.

Megismerkedésük nem volt felhőtlen. Annak ellenére, hogy a börtönbüntetés végében reménykedve, mind sűrűbben vezettem Pityut Sandri képe elé és mondogattam neki örömteli hangon: „Jön haza az Apu!”, és közben azt hittem, pedagogico-pszichológiai tankönyv-illusztráció lehetnék, valamivel nem számoltam. Azzal, hogy szegény kis Pityu fejében a fénykép lett azonos az apjával - és nem az apja.

- Jön haza az Apu? - ismételte el, amit mondtam, de kérdő hangsúllyal.

- Jön haza! - ismételgettem én, s nem fogtam fel, hogy az ő kérdő hangsúlyában mennyi logika van. Miért kellene hazajönnie, amikor itthon van, bekeretezve, az íróasztalon?!

Amikor aztán Sandri tényleg megjött, Pityu kíváncsian, de némi távolságból szemléltem.

- Az leült - jött oda hozzám jelenteni észleleteit az idegen férfi mozgásával kapcsolatban. - Az is eszik - állapította meg csodálkozva vacsora közben.

- Hát persze, hogy eszik! Itthon van az Apu! Velünk eszik!

Pityu néhány nappal később maga világosított fel tévedésemről. Oda vezetett az íróasztal elé, Sandri fényképéhez, rámutatott, és így szólt:

- Apu.

Karomra emeltem, fogtam a fényképet, és Sandrival együtt a tükör elé vonultunk. A tükörben próbáltam megmutatni a gyereknek, apja fényképének tükörképe mennyire hasonlít apja tükörképére...

De Sandri sem volt szokva egy izgő-mozgó, önálló kis lényhez a lakásban. Amikor őt elvitték, Pityu még éppen csak hasra fordult, s nem igényelt több teret, mint a kiságya téglalapja vagy a járókája négyzete. Most előfordult, hogy Sandri hirtelen felállt a székből és megijesztette a lábánál békésen játszadozó gyereket - mert nem jutott eszébe, hogy ott mászkálhat...

Pityu sírására szaladtam be.

- Mi baj? - kérdeztem.

- Az felállt - zokogta.

Később persze összebarátkoztak. Emlékszem, egyszer későn jöttem haza az iskolából, tán szülői értekezlet volt, s már az előszobában hallottam Pityu hangját:

- Sűjű sötét az éj, düöng a déli széj, jóbudaváj magas tojnán az écckakas csikojog éjjessen... Ki az? Mi az? Vad úgy?

Ahogy benyitok, látom: Sandri fekszik a szőnyegen, mellette ül a gyerek, hatalmas egyetértésben harsogják a verset...

- Bolond vagy? - kérdeztem nevetve. - Ezt a sűrű, sötét, komor...

Sandri feltápászkodott, felkapta a fiát.

- Tudja csak meg, milyen az élet.

Hát azt nem lehet mondani, hogy könnyű volt. Mármint az élet.

De erről nem kívánok írni többet.

Druszám Mari temetésén reménytelennek látszott minden.

A sírnál valaki beszélt, egyetlen szavára sem emlékszem. Hangját elnyomta annak a kis traktornak a pöfögése?, zihálása?, kattogása?, amely a közeli sírokról a szemetet szedte össze. Elsárgult koszorúkat, elfonnyadt virágokat... A barát körből odafutott valaki, kérte a traktoristát, hogy tartson szünetet, ám ezt nem lehetett elérni. Elvégre neki munkaideje volt, miközben mi csak jódolgunkban, merőben henyélésből kerestük fel az ő munkahelyét... Mindez nem így hangzott el, fogalmam sincs, hogyan és milyen szavakkal fogalmazódott meg; eltúlzom. Ám ahogy ott álltam, a traktor által felvert szalmaporban, azt, ami druszám Mari körül történik, egész nemzedékünkre nézve jelképesnek éreztem.

A frissen kiásott sír körül törött sírkövek hevertek egymás hegyén-hátán, közülük az épebbeket bizonyára elhordták már a sírkertbe bejáratos tolvajok. Összegereblyézett gaz nem talált máshol helyet magának, mint azon az ösvényen, amelyen nekünk kellett megközelítenünk a sírgödröt. A traktor utánfutójából, zörgő kórók közül meglepően sok összegyűrt papír billent e kupacok tetejére s libbent tovább a legelső légáramlattal... Sejtettem, s utóbb ismételten elhangzott, hogy mindnyájunknak, akik ott álltunk, Andrzej Wajda Hamu és gyémántja jutott az eszünkbe, az utolsó jelenet, a főhős halála a mezőn, s most is az az indokolhatatlanul sok, rengeteg rongyos papír. Druszám Mari sírjának közelében a kolumbárium nyers betonfala húzódik; a fal tetején, a szürke fal tetején barnán csillant a szép őszi fényben valamelyik temetői munkás ottfelejtett sörösüvege.

Mikor jártam náluk utoljára? Nem tudom.

A Péter körüli zűröket még megbeszéltük.

Nem tudom ezt az egészet másként nevezni. Nem ismerem a tényeket, lehetséges, hogy sohasem fogom megtudni, mi történt.

Egy hétköznap délután - talán keddi nap lehetett - úgy volt, hogy Péter feljön. De nem jött, ami még sohasem fordult elő.

Másnap sem telefonált, hogy kimentse magát. Harmadnap - mondjuk: csütörtökön - felhívtam.

- Mi van? - kérdeztem. - Vártunk.

- Igen? - kérdezett vissza fanyarul.

Nem értettem.

- Elfelejtetted, hogy meg voltunk beszélve?

- Úgy látszik -felelte.

Dühbe gurultam.

- Nézd, ha te egy barátságot is csak úgy tudsz befejezni... mint egy viszonyt... Annyit sem mondasz, hogy bű vagy bá... Majd észreveszik, hogy elmaradtál a háztól...

- Biztos igazad van - mondta ő.

Letettem a kagylót.

Csak kósza pletykákat hallottunk. Hogy állítólag belekezdtek néhányan valami képtelen, reménytelen akcióba... no hiszen elegendő lehetett mindössze annyi, hogy felvették a kapcsolatot egymással olyanok, akik külön-külön és együttvéve megfigyelés alatt állottak... De a fáma külföldi kapcsolatról is tudni vélt: „a jugók...” Már megint a jugók... Péter jugoszláv kapcsolatai nem haltak volna el a Nagy Imre-per után?

Provokáció történt? Ki provokált? Őt provokálták vagy ő...?

Druszám Mariéknál szenvedélyesen vitattuk a semmit.

- Három hipotézist adok egy információért - idéztem szomorúan Pétert.

Akik között szétütött a rendőrség: tekintélyes férfiak voltak. Letarlóztatásokat nem foganatosítottak a hatóságok, ehelyett kemény büntetéseket léptettek életbe: akinek közülük már sikerült valahol az értelmiségi lét peremén megkapaszkodnia, azt visszalökték az alkalmi munkákért kilincselő szellemi proletár-sorba. Volt, aki csak anyagbeszerzőként tudott elhelyezkedni egy üveges ktsz-nél.

Pétert, tudtommal, egzisztenciális gondok nem fenyegették, ám eltiltották... ha igaz... egész korábbi baráti körétől. Vagy mégis ő maradt el? Nem engedte többé közénk a rossz lelkiismeret... avagy nem jött többé közénk, nehogy jelentenie kelljen „az elvtársaknak”, amit körünkben hall?

Ha nem jelentette eddig is már?

- Milyen jól tettük - mondta druszám Mari -, hogy tartózkodóak voltunk vele szemben. Mert hogy én mit locsogok össze... a magamfajta öreg alkoholista nő..., az nem érdekel senkit. Most örülök csak igazán, hogy nem ismerhette meg a Józsi gondolatait. Mert Józsira figyelnek...

Nem tetszett ez nekem. Mind sűrűbben hallhattuk druszám Mari ajkáról, hogy Józsi az, „akire figyelnek”. Valaki a fülükbe duruzsolhatta ezt a bókot... a kérdés már csak az, hogy „az elvtársak” közül a pártközpontiak vagy a belügyiek?

Druszám Mari egyszer csak felém fordult:

- Tőled se kérdezte? - A hangjában a felfedezés izgalma vibrált. - Tőled se kérdezte soha a Józsi nézeteit?

Ahogy később mentünk hazafelé, Sandri visszatért druszám kérdésére.

- Biztos vagy benne? Ajánlom, gondold végig, mikről beszéltetek utoljára.

- Ha nem súgta be, amit a kihallgatásom után közvetlenül meséltem neki... - mondtam. - A beszélőink után...

- Lehet, hogy besúgta - felelte Sandri. - Csak az elvtársaknak nem állt érdekükben, hogy dekonspirálják.

A szabadság a görcs ellentéte.

Mitőlünk a görcs sose tágított.

Egyszer megyek haza - már rég különváltunk Sandrival, druszám Mari már nem élt, felnőtt férfi volt a fiam -, azzal fogad öreg szomszédasszonyom, Weiszné, hogy valaki járt a lakásomban.

- Itt volt a fiad? - kérdezte.

- Nem tudok róla - mondtam.

A betörőktől rettegő idős hölgy ajtaján mindig nyitva volt a kisablak, mert ő a szomszédai biztonságára is ügyelt. És kulcszörgést hallott az én ajtóm felől..., sőt, hősiesen ki is ment a folyosóra, és becsöngetett hozzám.

- De nem jött ki senki - fejezte be a semmire sem jó történetet. - És később sem hallottam elmenni, pedig úgy figyeltem... Mondd, nem lehet... ne haragudj, arra gondoltam..., hogy a fiad itt bonyolította le a randevúját?

- Nem valószínű - válaszoltam. - Van lakása. De az a megállapodás köztünk, hogy ha valahol a közelben akad dolga napközben és van egy üres órája..., esetleg le akar tussolni egy ilyen dögmeleg napon, mint a mai..., akkor felugorhat; van kulcsa. Bizonyára bement tussolni - jutott eszembe az idős hölgyet talán leszerelő gondolat -, és nem hallotta a csengetést...

Weiszné megnyugodott, én nem. Tudtam, hogy ha megszólal nála a telefon, kihagy házőrző ébersége Azalatt simán el lehet slisszolni... Reméltem, hamar elfelejti az egészet.

A kádban nem volt nyoma, hogy bárki tussolt volna. Felhívtam a fiamat. Nem járt nálam.

-Miért kérded?

- Örültem volna.

- A hűlt helyemnek? - nevetett.

- Annak is - mondtam; jót nevelt anya.

Persze, Weiszné képzelődhetett is.

Péter körül az utolsó években megszaporodtak a belügyér ismerősök. Mindenekelőtt azért, mert esti jogra járt - már nem egészen fiatalon engedélyt kapott, hogy elvégezhesse. (Őt zavarta, hogy nem volt egyetemi végzettsége.) Az idő tájt kezdett a jogi karra bejárni, amikor rendelet kötelezte az államigazgatás különböző posztjain működőket, hogy diplomára tegyenek szert - záros határidő alatt. Péter nagy élvezettel mesélt a társaságban azokról a figurákról, akikkel együtt nyomta az iskolapadot, eljátszotta, hogyan felelnek a tanulókörben, hogyan próbálják magukat kihúzni a csávából a vizsgán... s rengeteg politikai viccet hozott tőlük, hiszen a buzgó hangulatjelentők be szokták nekik súgni a legújabb pesti vicceket...

- Én azt hiszem, a társadalom hangulatáról a Cégnél tudnak a legtöbbet - bizonygatta.

Évfolyamtársai fel-feltünedeztek a hivatali szobájában is. Ezt rossz néven vették tőle sokan, hiszen sohasem lehetett tudni, hogy aki nála ül, üldögél, barát-e vagy... éppen ellenkezőleg. Örkény István, aki egy időben szívesen be-benézett hozzá, egyszer, miután kiöntötte szívét egy őt nagy figyelemmel hallgató, ismeretlen férfi előtt, csak e rokonszenves, megértő idegen távozása után tudta meg Pétertől, hogy egy nyomozót tájékoztatott lelkiállapotáról. Ekkoriban még összejártunk, Péter nekünk is elpanaszolta, hogy Örkény megharagudott rá, ámbár ez túl enyhe kifejezés arra, ami történt, mert Örkény agent provocateurnek nevezte, s úgy emlegette társaságban, mint aki „szállítja” a hatóságnak a vendégeit... Szerinte Péternek módot kellett volna találnia rá, hagy őt figyelmeztesse, óva intse...

- Örkénynek igaza van - mondtam. - Az ember felelős a vendégeiért.

- Mit csináltam volna? - kérdezte panaszosan Péter. - Adtam volna neki füstjeleket a háttérből?

- Nem tudom. Nem voltam ott. Talán valamilyen ürüggyel kihívhattad volna.

- Örkény is ezt mondja - bólogatott szomorúan. - Lehet, hogy fáradt voltam. Elöntött a dekadencia. Lehet, hogy a lelkem mélyén élveztem a szituációt. Hogy ha ez a gyáva Örkény tudná, kivel beszél... Mert ez olyan gyáván viselkedett az íróperben, hogy hozzá képest nemzeti hős a reszkető béka is a miskolci kocsonyában... Ismerem a vallomását.

- Ez még nem ok, hogy ilyen helyzetbe hozd - mondta Sandri is.

- Jó, jó, de képzeljétek el ezt a színpadi szituációt... Örkény ilyet nem tud kitalálni...

- Féloldalas a szituáció - vitatkoztam tovább. - Az ávós tudta, kivel ül szemben, Örkény nem. Dürrenmatt ilyet sohasem követne el...

Észre sem vettem, és már megint más síkon mozogtam? Üveglapon táncoltam egy szakadék fölött?

Sok-sok évvel később hivatali ügyben találkoztunk. Ősz körszakállt viselt.

- Hemingwayre akarsz hasonlítani? - ingerkedtem vele. - Szólítsalak Ernestnek?

Az ügyet korrektül megbeszéltük. Többé nem láttam.

Illetőleg egyszer... egy hétköznap kora délután - talán keddi nap lehetett - vagy csütörtök? - déli két óra tájban a Ferenc körúton mentem át a villamosmegállóhoz. Felpillantottam, mert valami zászlószerűséget lengetett az úttest fölött a szél, s a halványkék égen hatalmas méretben megjelent Péter arcának kontúrja. A fehér körszakáll.

Emlékszem, elmosolyodtam. Na mi van, Ernest? - kérdeztem magamban. - Régen nem jutottál már az eszembe.

Később valaki elmondta, hogy aznap halt meg. Jelentéktelennek látszó betegséggel bevitték a kórházba...

Lehet, hogy gondolt rám halála órájában. Derűsen, felhőtlenül, amilyen az a nap volt az utcán. Szeretettel gondolt rám, ebben biztos vagyok; a jelenésben nem volt semmi ijesztő. Utólag még olyan összefüggésre is gondoltam, hogy véletlenül annak a régi lakásunknak a tövében jártam, az előtt mentem át a zebrán a villamoshoz, ahol ő utoljára látogatott minket; a későbbi lakásokat már nem ismerte.

Anyám hitt a megérzésekben, a telepátiában, de már nem beszélhettem vele erről. Ő is meghalt már.

- Szeretném hallani az álláspontját - fordult egyszer szembe Péterrel, és azzal a jól ismert, gunyorosan fürkésző tekintetével nézett rá, - mi a véleménye: elmehet a vőm egy idegen nővel operába?

- Talán hivatalból kénytelen - vélte Péter. - Nem nagy öröm.

- Aligha hihető - mondta anyám. - Hivatali elfoglaltságra hivatkozott ugyan...

- Honnan tetszenek tudni, hogy mindenáron operába akart menni? Ha már, akkor miért nem inkább... mondjuk: Óbudára, egy jó túrós csuszára...

- Mert ez a szegény asszony - (ez én voltam) - megtalálta a két operajegyet a zsebében.

Péter elsápadt, felállt, odalépett hozzám.

- Miért turkálsz a férjed zsebében?

Anyám nem hagyta magát eltéríteni.

- Ez most nem tartozik ide - mondta. - Kérem, válaszoljon: ez a mai, fejlett világban rendjén van így, vagy sem?

- Nincs rendben - felelte. - Meg fogom neki mondani, hogy nem kompromittálhatja a feleségét.

Komoran ment el, és sokára. Lehet, hogy még akart volna velem külön beszélni, de anyám kivárta, amíg behúzza maga mögött az ajtót.

- Rosszul használta a kompromittálni szót - közölte velem diadallal. - Egy árnyalatnyit... rosszul használta.

Azután rám vetette gyanakvó tekintetét:

- Te... én nem hiszek férfi és nő között önzetlen barátságban. Nem szerelmes ez beléd?

- Jaj, anyám - mondtam én -, épp most válik a harmadik feleségétől és fülig bele van esve egy színinövendékbe.

- Akkor jó - mondta anyám, és szedelőzködni kezdett.

Mire Péter haláláról értesültem, már el is temették. Annak a hivatalos ügynek a kapcsán, amely utoljára összehozott minket, maradt nálam egy cédula az írásával. Előkerestem.

Nyomtatott betűkkel írt - folyóírásban. Rémlik, egyszer beszéltünk is róla; azt mondta, olyan szörnyű macskakaparás a kézírása, hogy magág erőltette ezt a fajta betűvetést.

Ülök az íróasztalomnál, a jeleket nézem.

Nem alakoskodás ez? Rejtőzködés? Olyan ember írása, akinek van valami rejtegetni valója.

Azt is tudni kellene, mikor szokott erre rá? Még kamaszkorában? Vagy amikor kijött a börtönből?

Hogyan búcsúztassalak el, barátom?

(Vége)