Mikszáth után szabadon

A mi családunkban régebben a férfiak későn házasodtak. Nem lehetett csak úgy beleugrani a családalapításba, a férjnek el kellett tartania a feleségét, és az nem két fillérbe került. Biztos egzisztencia nélkül a fiatalember nem volt partiképes, a nagyapám például négy évvel a kiegyezés előtt született, s csak a millennium évében szánta rá magát a házasságra. Én már nem ismertem, de azt hiszem, nem hétköznapi ember volt, gyermekkorában is különös dolgok történtek vele. Az utolsó nagyobb kolerajárványkor valamelyik rokonuk is megbetegedett, és ki tudja, miért, talán nem ismerték föl idejében a betegségét, fölkerekedett a dédapám családja beteglátogatóba. Ahogy az akkor szokás volt, sőt a mai napig szokás, hiába, a magyar hagyománytisztelő fajta, vitték a gyönge galamblevest, a húsokat meg a süteményt, hadd egyen szegény beteg, akinek persze kisebb gondja is nagyobb volt az evésnél. Éppen csak kézbe vett egy szelet süteményt, a tisztesség kedvéért beleharapott, és le is tette nyomban az éjjeliszekrényére. A nagyapám pedig, aki olyan hét-nyolcéves forma gyerek volt akkor, elcsente a süteményt, és befalta jóízűen.

A beteg néhány nap múlva meghalt, requiescat in pace, a nagyapámnak azonban kutya baja sem lett a kolerás süteménytől.

- Csalánba nem üt a ménkű! - mondogatták azután, és talán ő maga is elhitte, hogy sors kegyeltjeként nem érheti baj, tréfálhat a végzetével, hanem a végzet azután vissza is tréfálta, de annyira, hogy elúszott minden vagyona, amit az apja és a nagyapja összegyűjtött.

Amikor kitört az első világháború, pénzzé tette a szántóföldjét, a szőlőjét, a présházát, mindent, amije volt, és az egészet hadikölcsönbe fektette.

- Bolond vagy te, Kálmán! - mondogatták az ismerősei. - Mi lesz, ha elúszik a pénzed?

- Deo favente navigas vel limine - válaszolta erre, mert gyakran ferblizett a pappal, akitől ráragadtak ilyen bölcs latin mondások.

Vagyis azt hitte, ha az Isten védi, gerendán is hajózhat, de az Istennek más gondja volt akkoriban a világháború okozta tengersok szenvedés miatt, éppen nem nézett rá, és ez elég volt, hogy a százhúszezer korona füstté váljék az összeomlás után.

Az elején azt mondogatta makacsul, hogy ha három olyan hatalom, mint Németország, az Osztrák Magyar Monarchia és Törökország összefog, nincs olyan erő, amelyik legyőzhetné őket. Talán még énekelte is, hogy „Megállj, megállj, kutya Szerbia / nem lesz a tied Hercegovina!”, de bizony az övé lett, sőt nem is csak Hercegovina.

Ahogy romlott a helyzet, már inkább csak azt ismételgette mániákusan a rosszmájú kárörvendőknek, hogy visszafizeti az állam azt a kölcsönt, hiszen nem csaphatja be a polgárait.

Vissza is fizette hiánytalanul, talán még kamatot is adott, bár erről nem szólt a fáma, csak éppen inflációs koronában fizette vissza, a nagyapám néhány doboz gyufát vett rajta, így szól a családi legenda. Hogy miért éppen gyufát, azt senki sem tudja, mert nem szívott cigarettát, sem szivart, és nem is pipázott. Talán arra gondolt a bankból hazafelé menet, hogy jó lesz az a gyufa a ház felgyújtásához. Ha a nagyja elveszett, vesszen oda minden, de a ház nem az övé volt, hanem a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. szolgálati lakása, és törvénytisztelő ember lévén, szent volt számára a magántulajdon, hát a másét nem gyújtotta föl.

Bizony elég bolond ember volt a nagyapám, ha azt hitte, hogy az állam nem csaphatja be a polgárait. Megtette azt már azelőtt és azóta is jó néhányszor.

Mondom, törvénytisztelő emberek voltak a felmenőim, mégis meggyült a bajuk az állammal. Emlegettek a családban egy bizonyos Margit nénit, aki az ura után szép birtokot örökölt egy kis faluban a Mátra alján. Kilencvenkét hold jó fekete föld meg egy ötholdas park közepén álló kastélynak nevezett kúria nem volt ugyan nagy birtok akkoriban, de egy gyermektelen özvegyasszonynak bőven elég volt a megélhetéshez.

Néhány hónappal azután, hogy szegény férje a rossz nyelvek szerint a túlvilágra menekült előle, ahol bizton remélhette, hogy e siralomvölgyben eltűrt szenvedései jutalmául az örök világosság fényeskedik neki, és arra sem kellett számítania, hogy találkoznak a mennyországban, röviden szólva, özvegységre jutván, néhány hónap múlva Margit néni meghívott magához egy szegény rokont, hogy segítse őt öreg napjaiban.

Igazából azonban nem gondozásra volt szüksége, nem volt ő olyan elesett, hanem társalkodónőre, helyesebben szólva valakire, akit ugráltathat, akinek parancsolgathat. Ám amióta megvolt a jobbágyfelszabadítás, a kedve ellenére sajnos senkit sem lehetett ott tartani, ahol nem akart maradni, legföljebb a börtönökben, így azután cseléd, szolgáló nem bírt ki nála néhány hónapnál többet, mind megszöktek a rettenetes természete miatt. Megszökött a szegény rokon is, azután a második és a harmadik, pedig utóbb már arra célozgatott az özvegy, hogy azé lesz a birtok, aki lefogja majd a szemét. De még így sem akadt vállalkozó szellemű szegény rokon, pedig voltak elegen, erre-arra szétszórva az országban.

Amikor látta, hogy senkit sem tud a rokonságból maga mellett tartani, nagy haragra gerjedt.

- Ha most nem kellek nektek - mondta dühösen -, a halálom után nem fogtok a markotokba nevetni, hogy mégis a tietek lett az örökség!

Beutazott hát Gyöngyösre, és egy ügyvéddel elkészíttette a végrendeletét, amelyben minden vagyonát a helyi parókiára hagyta.

Ebből azonban ismét csak viszály támadt, mert attól kezdve a pap, okkal félvén, hogy a végrendelkező meggondolja magát, és mégis másra íratja a vagyont, árnyékként követte, még látogatóba is elutazott vele, ha Margit néninek utazgatni támadt kedve. Ez pedig nem volt nagy öröm, s ha kezdetben talán szórakoztatta az özvegyet, előbb-utóbb beleunt, s összeveszett a pappal is.

A rokonság és az egyház után már nem maradt számára más, csak az állam.

- Ne nevessenek a markukba az örökösök a halálom után! - mondta ismét, és fölkereste a gyöngyösi ügyvédet, akivel most már nem is végrendeletet készíttetett, hanem olyan papírt, amely szerint meg életében, sőt azonnal a magyar államra íratja a földjét és a kastélyt.

Egy kis hiba csúszott azonban a számításába. Elfelejtette kikötni a holtig tartó haszonélvezetet, és az ügyvéd sem hívta föl erre a figyelmét.

A magyar állam pedig elfogadta a nagylelkű ajándékot. Egy darabig nem történt semmi, ám néhány hónap múlva, vagy talán egy év is eltelt közben, valakinek eszébe jutott egy hivatalban, hogy lám csak, van nekünk ott a Mátra alján egy szép kis birtokunk meg kastélyunk, pont megfelelne mezőgazdasági iskolának, a sok buta parasztgyerek legalább tanul egy kis modern földművelést.

Azután kiderítették, hogy lakik benne valami bolond öregasszony, de hát ki lehet azt tenni, lakbért sem fizet, az ördög tudja, hogy keveredett oda.

Szegény Margit néni kapkodott már fűhöz-fához, ügyvédhez, rokonhoz, országgyűlési képviselőhöz, de nem volt mit tenni, ki kellett költöznie a kastélyból. Végül azért kegyesen megengedte a magyar állam, hogy meghúzza magát valami melléképület két szobájában. A kastély meg fiatalok zsivajával telt meg, a kilencvenkét holdon tangazdaság létesült.

Margit néni meg évekig, amíg csak ki tudott mozdulni, biztatta a rokonokat, hogy pereljék neki vissza a birtokot. Elment a nagyapámhoz is.

- Segíts visszaszerezni, Kálmán! - kérte többször is. - A tied lesz a halálom után, megígérem, hogy végrendeletben hagyom rád, és tudod, hogy az én ígéretemben meg lehet bízni.

- Tudom, Margit néni - felelte a nagyapám a családi legenda szerint -, nagyon is jól tudom, de elébb kellett volna meggondolni azt a végrendeletet. Különben is, egyszer már elbánt velem az állam, kis ember vagyok én ahhoz, hogy pereskedjem vele.

Amikor sértődötten elment, a nagyapám megcsóválta a fejét.

- Egyszer tett jót életében - mondta elgondolkozva -, az is tévedésből történt.