Prózaversezet

Berda Józsefnek és Franz Kafkának

Érintkezni, vágyni rá, hogy érdemben megértesd magad másokkal,
annyi, mint ha két ellenkező irányba haladó vonat villanna el
egymás mellett százhúsz kilométeres sebességgel, és te
úgy megörülnél a találkozásnak, hogy
hirtelen dalra, inkább szóra, közlésekre fakadnál,
és ablakodon kihajolva üvölteni kezdenél fontos és alapvető
dolgokat - miközben a másik vonat, másik irányban,
oly messze jár már, hogy bombarobbanás oda el nem
hallatszana a magad vonatából - - -
és az ablakok az ellenkező oldalon nyílnak - - -
és nem is láttál senkit abban a másik vonatban, nem szólva róla,
hogy aligha az ismerőseid valamelyike utazik ott - - -
továbbá még ha ismeretlenektől többet remélhetsz is,
a kerekek zaja... és a többi.
Meg egyáltalán nem is kértek erre.
Jó, de nem a remény hal ki utoljára,
hanem a teljesen hiábavaló bizonyosság, hogy kellesz, van ilyen.
Vagy reménykedsz, a végsőkig, hogy
mégsem volt hiábavaló?
Nem, bármi áron én nem többé.
Megalkuszom: ne legyen hasműtétem,
és szívemből is megpróbálom kigyomlálni a vonatablak-kiabálás
esélyét,
fontosságát,
rendjét,
istenségeit.

Prózaversek II.

 Kárpáti Tamásnak (Premier)

Ha megtagadok valamit magamtól,
már meg sem tagadom,
oly nagy a szabadságom már el-akkor,
hogy ki-nem-mondhatom
fénye a péntek délelőtti presszó
krisztinai homályában komoly
mód vidám arcod vég-kakasszó
(egy temetés) előtt ott dobrokol,
bandukol. És lassúságom lohol,
míg te magadban leszel egy halottal,
bár sokak közt. Gyomok közé behajlok,
képzelek valami hajdani ajtót,
mely úgy nyikorgott,
hogy madaram csak visszakáricált rá.
Nekem a sors már nem riszálná,
már rezzenetlen szívvel, és tekintet
merevségeivel
csupán,
hogy annyi év után
egy út elém ível,
valakit, soha nem hittem talán,
újra látok. Villamosom lekésem,
mintha a lassítások éjjelében...
de felejtem, hogy ez szabadvers, és össze kell törni a sorokat,
ahogy már semmi se tudja összetörni a szívem, árulóét.
Haljak meg, legyen Dömi Főmedvém sorsa, ami lesz, madaramé,
ne feküdjek sebészbicska elé. Ó, én gyalázatos. Nincs, mi tisztára mos.

Sérvek és fulladások

 Kálnoky László emlékére

Egy lepkeszárny lebbenése, vagy egy
tektonikus gyűrődés állítólag
ugyanoly hatású lehet - de szerintem nem.
Mondtam egykor.

Míg nem tapasztalhattam,

hogy egy középsúlyos takaró odalendítése
ágyazáskor a kerevetre, gumimatracra,
vagy egy khm-khm alsónadrággal való ügyetlenkedés,
ahogy felveszed reggel, már Ibuprofen-zséllel
bemázolt alhasadra - indián színekben kéne
lenni a zseléknek, a tollat a hátadon hordod! -,
igen, e kettő ugyanúgy előhozhatja
a sérv vagy nem sérv fájdalmakat,
no persze, lehet a prosztata, most aranyér nem,
lehetnek megszaporodott kilóid
- nagyobb teher nehezedik a lágyékra, a forgókra -,
és ezek a forgók már nem a gyermekkoriak a
kukaszantói búcsúban, vagy a Murundzsák-hegyen
a körhintánál. (És akik befizettek, ők sem élnek.)
Könnyebbség még, hogy nem nagyon jutsz munkához,
nem kell annyit verned az írógépet - mondják,
a gerinc, a rossz üléshelyzet stb. is
fájdalomserkentőleg hathat, sőt. Bóklásznak benned
a sajgások, mint csöndes csatornavizeken a gondolák,
lampionjaik tarkán lengenek, ezek képzeteid, mikor
épp nem bóklásznak, különös állapot: az van kivilágítva,
ami nincs, és jaj mindennek, ami van, sötétje, s barlangi girland.

Ugyanez fulladásban elbeszélve.
Ami kimaradt

Fulcsi!

Az előző költeményből a fulladás
kimaradt. A fulladás maga, ha kimarad, nem nagy baj,
mert akkor nincsen. A fulladás akkor baj, ha nem marad ki.
A fulladás, persze, mondható így is, kimaradás maga,
és mélyen igaza volt annak, aki „lélegző!” - így
jelölte meg foglalkozását, Marcel Duchamp, a nagy modern.
A fulladás maga nem modern, nem ósdi,
nem Érdi, nem Bicskei Fulladás a neve, nem Diósdi
Fulladás, nem Vízivárossy, nem Ábrándossy-Jeles, nem
sok név jut eszedbe így szellemeskedőn, míg fuldokolsz.
S persze, minden halál, mondják a költészet ismerői
Sz. L. alapigazságát. A fulladás egyáltalán nem a túlvilági
partokon felejt kuszmisztáni rapaminkós flakonok
vagy izlandi rozmáros bikinik mellett,
se lejárt ír pénzek elnémult hárfái, kilobbant lelkű
vándorkrüllyéi (arktiszi hattyúfaj), sem láthatatlanná
száradt köpetek társaságában, nem
saját fotelod hárfájára, bocsánat, támlájára
dőlhetsz, számoltam a múltkor, percenként 57-et oda, 57-et
vissza lihegve, és a hátad úgy kezd fájni két-három
óra múltán így, hogy már-már eltereli figyelmed
a fulladásról. A fulladásról a figyelem nem terelhető el.
A fulladás oka lehet egy pokróc óvatlan, (durva), odahajításra
szánt mozdulata éppúgy, mint elmélázás egy alsónadrág
kidobást-kívánó alapszínezetén, mikor is
fordítva húzod fel, és nem attól kezdesz fulladni, hogy üleped
így aránytalanul nagynak érzed, sem az alsónadrággal kapcsolatban
64 éves korodra elhalt vágyaid képzetei, nem, a fulladás az fulcsi.