Megint kihajol a hosszú hajú lány
a nem létező ház emeleti ablakán,
kezében fésűvel int nekem,
ki most a fékeket elvesztve
süllyedek a város szépségeibe.
Majd eltűnik, szignálja hiányát;
újra várom, hogy egy-egy illat
beugorjon emlékező mezőmbe.
Az éj zenébe torkollik
- kiszínezi a várakozás ablakát -,
elindul egy dallam a zenegépből,
valahol hangszer szólal meg,
valami madár ismételgeti mondatát,
a szabad ég alatt dal csendül fel:
ki zúdítja ekkora bőséggel,
mit akar tőlem, van-e mögötte valódi test,
vagy csak mint káprázatos éjben
a zúzott szemű Hold?
Harangjáték a magasban:
kinek az üdvére?
A harangok hamisak kottába nyűgözve.
Készülnek az idő emlékművei:
illatos, látványos, hangzatos álmok.